Hetedik évfolyamánál tart az Egyenlítő, a Politikatörténeti Alapítvány havilapja. A tavalyi évfolyam 1968 felidézéséről szólt, az ideinek a rendszerváltó 1989 áll a középpontjában. El lehet merengeni azon, hogy a nemes cél, a húsz évvel ezelőtti történések felidézésének a legjobb módját választották-e, amikor nyilvánosan hozzáférhető, ráadásul nem is „korabeli” értelmiségi reflexiókat közölnek újra a februári számukban. Nem teljesen világos, Krasznahorkai László 2007-es, Nádas Péter 2003-as vagy Dobai Péter 1996-as okos mondatai miként idézik meg 1989 februárját. Értem én, miről tanúskodnak, hiszen közkeletű elképzelés, hogy a rendszerváltás az értelmiség forradalma volt. Csakhogy ezek a szövegek éppúgy illusztrálhatnák 1989 novemberét vagy éppen 1994 januárját is. Úgy sejtem, a szerkesztői szándék bizonyosan valamiféle szellemidézés vagy korfestés lehet. Nem túl merész, de legalább akceptálható törekvés.

Ennél nehezebb kérdés, miféle okoskodás alapján készült a februári címlap és hátlap. A címlapon a kalapos Orbán Viktor igyekszik kezet fogni a sábeszdeklis Gyurcsány Ferenccel, közöttük Mádl Ferenc mosolyog. A kép egy zsinagógában készült, a Dohány utcaiban. Ám hogy pontosan mikor és milyen alkalomból, a lapból nem tudhatjuk meg, a szerkesztők nem tartották fontosnak feltüntetni. Bár a kép érdekes, sőt pikáns, nem világos, hogy milyen kapcsolatban áll a februári Egyenlítő cikkekben megtestesülő tartalmával. Magam semmi összefüggést nem találtam sem a válságról szóló nemzetközi sajtószemlével, sem a szociáldemokrácia és az MSZP átpozicionálásáról szóló írásokkal, de még 1989-cel sem.

A hátlapot ebből a szempontból nem érheti kifogás. A kép 1989-et dokumentálja, még ha nem is februárt. Itt van képleírás is: „A Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsának [MISZOT] megalakítása, 1988. november 27. A montázs Prohászka Imre fotóinak felhasználásával készült.” A kép bal oldalán az ifjú Gyurcsány, pogácsák, Pepsi, vizeskancsó és Stumpf István. A jobb oldalon fideszesek: Szelényi Zsuzsa, Orbán Viktor, Kósa Lajos. Csakhogy ők láthatóan a Parlamentben ülnek, nem pedig a MISZOT alakuló ülésén. A montázs „összetevői”, a két fotó készülte közt hónapok telhettek el, leginkább másfél év – erről azonban hallgat a képaláírás. Külön komikuma az eljárásnak, hogy az 1989-et illusztráló hátoldal képei 1988-ban és 1990-ben készültek/készülhettek.

Történelemhamisítással van-e dolgunk, s ha igen, szándékosan vagy gondatlanságból követték-e el? Túlzott elvárás-e a montázson számon kérni a történelmi hitelességet? Általában igen. Ám itt a szándék – ha hihetünk a képaláírásnak – egy időpillanat, a MISZOT 1988-as megalakulásának a dokumentálása, márpedig az nem így történt.

A pártállami hatóságok vegzálta és nyolc hónapja életre hívott Fidesz kongresszusi döntése alapján valóban részt vett a MISZOT (elnök: a reformkommunista Stumpf, egyik alelnök: a KISZ-es Gyurcsány) megalakításban és munkájában, sőt eleinte még fideszes alelnöke is volt a szervezetnek Langmár Ferenc személyében. Csakhogy a Fidesz 1989 májusában kilépett a KISZ (így a pártállam) bábáskodásával összehozott ernyőszervezetből, mondván, nincs szükség egy Hazafias Népfront-típusú ifjúsági konglomerátumra, a jövőben a határozott politikai arculattal rendelkező, önállóan tevékenykedő szervezeteknek kell létrehozniuk érdekegyeztető fórumaikat.

Nem lehet eltagadni, a MISZOT és a Fidesz a kezdetektől homlokegyenest másról szólt. Az előbbi a pártállam túlélésén munkálkodott, az utóbbi a demokrácia megteremtésén, s csak a kort jellemző turbulenciák sodorták össze őket darabideig, de ettől még pillanatig sem váltak egylényegűvé. A kortársak nagyon is tudatában voltak ennek.

A fotómontázs meglévő képekből építkezik, sokszor egymástól távoli képeket illeszt egymáshoz, és ezzel új minőséget állít elő. Láttat és nem eltakar, nem mos össze és főleg – Balassa Péter újraközölt írása címét kölcsönvéve – nem maszatol. A montázst pedig történelmi illusztrációként használni felettébb rizikós vállalkozás.

Minden bizonnyal a címoldalra kívánt rímelni a hátoldal: ezek lettek, ezek voltak – történelmi folyamat részesei vagyunk, amelynek a kezdőpontján már ott volt Orbán és Gyurcsány is, mint ahogy ott vannak most is. A közvélemény is hajlamos a magyar demokrácia történetét afféle two men show-nak látni. És ezt sugallja az Egyenlítő oldalpárja is. De ez túlzó leegyszerűsítés, és tán nem is ennyire siralmas a helyzet.

(Egyenlítő, 2009/2)

Zádori Zsolt