© Az ügynök élete c. dokumentumfilm

Érkezett a Magyar Televízió (MTV) címére egy biankó meghívás az angol televíziótól, a BBC-től l966 októberére, egy úgynevezett training course-on való részvételre. A kurzus maga ingyenes, de hát közel négy hónap Londonban, pénz nélkül, reménytelennek tűnt. l957 óta voltam tévés, elvégeztem a rendező szakot Máriássy Félix növendékeként, volt pár száz műsor mögöttem, a nevem is kezdett ismertté válni, de nagyon izgatott, mit tud a BBC, mitől olyan, amilyen. Nagyon akartam, de nem látszott rá sok esély.

Turistaként jártam később Londonban, meghívást kaptam anyám nagynénjéhez, Bíró Lajos kiváló magyar író özvegyéhez egy családi uzsonnára. Sok egyéb mellett szóba került ez a BBC-s lehetőség is, de csak mint elérhetetlen álom. "Teremthetünk erre pénzt" - mondta Jolán néni. Kiderült, hogy az akkor pár éve Spanyolországban, Alicantéban meghalt anyai nagyanyám, Vészi Margit (nagyapám, Molnár Ferenc első felesége) halála előtt elküldött 28 levelet Londonban élő nővéréhez, hogy ha valakinek közülünk (a Magyarországon maradtakra gondolt) pénzre lenne szüksége, árverezzék el a leveleket, és annak árával segítsék meg azt, aki rászorul. Tudtam, hogy nagyanyám világjáró újságíró volt, a svéd királlyal teniszezett, Ady Endre hozzá írta a Margitta sorozatot, s férjhez ment Olaszországban Paolo Mantica báróhoz. De azt nem is sejthettem, kinek a levelei érhetnek annyit egy angol árverésen, amiből megélhetnék négy hónapig Londonban.

Puccini-levelek voltak. Kiderült, hogy olaszországi élete alatt nagyanyám bensőséges kapcsolatba került Puccinival. Ő írta a 28 levelet, részben érzelmekről, részben protekciót keresett Molnárhoz, azt tudakolva: engedne-e operát írni a Liliomból. Molnár nem engedte, de a levelek megmaradtak. Hazaérkezésem után nem sokkal jött az üzenet, az árverés lezajlott, s a MTV vezetője is beleegyezett, hogy ebből a titokzatos pénzből elutazhassak.

Nem jól indult az l966-os év. Apámat rendőri felügyelet alá helyezték, mert baráti társaságban szilveszter éjszakáján több elvtársról keményen nyilatkozott. Engem pedig idézéssel berendeltek az útlevélosztályra, az akkori Rudas László utcába. Vittem az idézést, bementem a sivár terembe, padokon ültek bánatos emberek. Egy kék kamgarnruhás, jól fésült, korombeli fiatalember betessékelt egy bőrgarnitúrás, szintén sivár szobába, ahol két úr várt még. Megfigyeltem, hogy barna félcipő van mindegyiken, fehér ing, bordó nyakkendő, egyikükön hozzá fehér zokni. Leültettek, és faggatni kezdtek angliai utam céljáról. Szóba hozták, hogy bizonyára találkozom majd a magyar emigráció jeleseivel. Öcsém, Sárközi Mátyás akkor a Szabad Európa munkatársa volt Münchenben, őt is említették, és Cs. Szabó Lászlót, Szabó Zoltánt, Ignotus Pált, Szász Bélát. Kérdeztem, mire a névsor felsorolása. "Szóval vállalja?" - csapott rám a kérdés. "Mit?" - kérdeztem értetlenül. Közölték, elvárják, hogy hazatérve hozzak róluk és tevékenységükről információkat. Én pedig közöltem, hogy ha tévérendezést akarnak tanulni, szívesen segítek, de informátori feladatot nem vállalhatok. Győzködtek, hogy ez a népköztársaság iránti hűségem kapcsán kötelező, én pedig, hogy nekem az a kötelességem, hogy minél jobb műsorokat rendezzek. Ne keverjük össze a dolgokat. Önök hírszerzők, én rendező vagyok, s ezen nem óhajtok változtatni.

Nem hangzott el fenyegetés. Az azért látszott rajtuk, hogy nem nyugtatta meg őket a megbeszélés ilyenfajta befejezése. Október 15-én el is utaztam Londonba, s mindenkivel találkoztam, aki iránt az ügynök urak érdeklődtek, részt vettem a Szepsi Csombor Kör irodalmi estjén.

Karácsony után hazaérkeztem. Pár héttel később beadtunk Csűrös Karolával, a feleségemmel nyári nyaralásra útlevélkérelmet, és egyidejűleg kiderült, hogy az MTV Dublinba akar küldeni zsűritagnak egy tévéfesztiválra. Ismét beidéztek az útlevélosztályra, de most csak az ablakig jutottam, ahol magánútlevél-kérésünk elutasítását kellett átvennem. Pár napra rá az MTV útlevélosztályára hívtak, s közölték, hogy a szolgálati útlevelemet sem adhatják ki.

Aztán szólt a telefon, hogy ezek után sem szeretnék-e beszámolni az angliai utamról. Mondtam, hogy nem. Következő útlevélkérésemet is elutasították, és ismét szólt a telefon. Most már értettem mindent.

Éveken át zsűritagja voltam a miskolci tévéfesztiválnak, melyet igen sokszor látogatott meg Aczél György, több ízben velem is beszélgetett. Találkozót kértem. Rendkívül szívélyesen végighallgatott, rosszallóan csóválta a fejét, megígérte, hogy rögtön intézkedik. Utána apám rendőri felügyeletére terelődött a szó, azt is ígérte, hogy hamarosan feloldják, majd hozzátette: "Csak kérje meg az édesapját, hogy ne beszéljen összevissza ezer példányban a városban politikáról." Mondtam, hogy nem is tehetné, hiszen el sem hagyhatja a lakását. Pár hónap múlva, halála előtt talán két hónappal szüntették meg ellene az eljárást. De én továbbra sem kaptam útlevelet, és jött a telefon.

Végül egyik televíziós kollégám, Fellegi Tamás azt tanácsolta, hogy menjek be a Fehér Házba, és kérjek segítséget Grósz Károlytól. Meglepődtem. Ismertem Grószt, bár nem voltam párttag, de éveken át ő volt a Televízió (és a Rádió) párttitkára. Az adott időben már a pártközpont agitprop osztályán dolgozott, nem is első, hanem talán harmadik emberként. Bejelentkeztem, néhány nap múlva fogadott. Pár kupica baráti cseresznyepálinka után elmondtam a történetet egészen az Aczél Györgynél aratott fiaskómig. Figyelmesen végighallgatott, s azzal bocsátott el - anélkül hogy bármilyen véleményt nyilvánított volna -, hogy három nap múlva jelentkezzem telefonon. Nem sok bizakodással mentem haza. Döntöttem, ez az utolsó kísérlet, hogy újra útlevelet kaphassak. Ha nem lesz, nem utazom. Ha jobban zsarolnak, kibírom.

Másnap szólt a telefon. Grósz jelentkezett, hogy azonnal menjek be hozzá. Bementem. Elmondta, hogy előző este, éppen azon az ügyosztályon tartott pártnapot, és az utána sorra kerülő szalonnasütős, iszogatós találkozón kikutatta, kik szálltak rám. Majd - mesélte - felhívta Benkei András belügyminisztert, és pár napon belül, bársonypárnán hozzák az útlevelemet, s a velem foglalkozó urakról pedig soha többet nem hallok. Akkor jött a cseresznye.

És tényleg jött az útlevél, és én tényleg soha több telefont vagy megkeresést nem kaptam.

HORVÁTH ÁDÁM