Bizonyítottan mindössze két - ráadásul nem is tipikus - szigorúan titkos állományú (SZT-)tisztnek (a D-209-es jelű Medgyessy Péter volt miniszterelnöknek, valamint a D-008-as Boros Imrének, az Orbán-kormány PHARE-miniszterének) a neve szerepelt az elmúlt hetekben a Belügyminisztérium (BM) egykori III. főcsoportfőnöksége hivatásos és hálózati személyeit lajstromba vevő internetes közleményekben, s a hírek szerint az 1300 új nevet tartalmazó listán - melyet a Political Capital állított össze, s azóta is lebegteti közzétételét - sem szerepel egyetlen SZT-tiszt neve sem.

© Az ügynök élete c. dokumentumfilm

Pedig 2002 nyarán - amikor a frissen megválasztott szocialista kormányfőről nem sokkal hivatalba lépése után leleplező dokumentumokat közölt a Magyar Nemzet, majd szűk két hónappal később, akár egyfajta válaszként is értelmezhetően a Népszabadság adott közre Borost kompromittáló iratokat - úgy tűnt, hogy a kisebb koalíciós válságot is hozó politikai botránynak legalább SZT-történeti hozadéka lesz azáltal, hogy ráirányítja a figyelmet a III. főcsoportfőnökség máig legkevésbé ismert csapatának tevékenységére (lásd Hadálláshalmozók című írásunkat). Ha valaki ezt remélte, csalódnia kellett: az eddig feltárt dokumentumok például arra a legegyszerűbb kérdésre sem adnak feleletet, hogy a III. főcsoportfőnökség - amelyhez az 1980-as években több mint 4 ezer hivatásos tiszt és mintegy 10 ezer ügynök tartozott - valójában hány SZT-tisztet is foglalkoztatott. A HVG által megkérdezett kutatók legtöbbje még megközelítő becslésre sem vállalkozott, Révész Béla történész egy 1969-es, az MSZMP politikai bizottsága elé terjesztett jelentésből azt következtette ki, hogy létszámuk akkor 5 ezerre volt tehető.

Az SZT-tiszti állomány tagjait szigorú konspirációs szabályok kötötték, például a BM hivatalait csak mint ügyintéző állampolgárok látogathatták, a betű- és számkombinációjú kódjelükkel szignált írásbeli jelentéseket pedig kizárólag "T" (találkozási), illetve "K" (konspiratív) lakásokban készíthették el (Urbán Attila történész a Múltunk című folyóirat tavalyi évfolyamában közölt tanulmányában nyolcszáz ilyen bérleményről tesz említést). Ugyanakkor a belügyi parancsokból az is egyértelműsíthető, hogy az SZT-státusok létesítését az esetek döntő többségében egyeztették az érintett intézmények vezetőivel, akik nem voltak ugyan tisztában azzal, hogy a melléjük (ilyen-olyan, többnyire vezetői posztra) kirendelt belügyérnek valójában milyen feladatai vannak, ám a "titoktartási nyilatkozatot" minden esetben megkövetelték tőlük, már csak azért is, mert az érintettel való "jó kapcsolat ápolása" hivatali kötelezettségük volt.

Mindezek ismeretében még inkább meglepő (vagy éppenséggel éppen ezért nem az), hogy az elmúlt másfél évtizedben talán a legkevesebb információ az SZT-tiszti hálózatról szivárgott ki. A kutatók eddig bele sem nézhettek a levelezési, illetve bizalmi dossziéknak nevezett iratokba, melyekben egy-egy SZT-tiszt beszámolóit, illetve személyzeti anyagát gyűjtötték. Pedig sok érdekességre bukkanhatnának: a már említett Urbán Attila két éve a Rubicon című folyóiratban - napi operatív információs jelentések alapján - olyan statisztikát közölt, amely szerint a III. főcsoportfőnökséghez bezúduló információnak mintegy 12-13 százaléka származott az SZT-hálózatból. Ebből a kimutatásból azonban a fülesek jelentőségére aligha lehet következtetni. Az összesítésben ugyanúgy egy információnak számított az is, ha egy Nyugatra küldött rezidens valamelyik magyar diplomata disszidálási szándékát, netán "átállását" jelezte, de az is, ha a Nyugati és a Keleti pályaudvar melletti posta levélfeldolgozójához telepített SZT-tisztek a két hivatalon átzúduló több tízmilliónyi küldemény sziszifuszi szűrésével szereztek bizonyítékot mondjuk arról, kivel csalja a feleségét egy megfigyelt. Egy valamikori, a HVG-től neve elhallgatását kérő levélellenőrző tiszt elmondása szerint az 1980-as években a mintegy 120 fős levélkukkoló állománynak átlag 2 ezer ember levelezését kellett figyelnie, ám a "standard" névsort időszakonként, főleg az április 4-éket megelőző hetekben új nevekkel is bővítették. A levélfigyelők számára aztán a Magyarország felszabadulásának évfordulója alkalmából kitüntettek névsora szolgált magyarázatul arra, miért is kapták az ad hoc listát.

© Az ügynök élete c. dokumentumfilm

A fedőállással kihelyezett SZT-alkalmazottak gyakorta konkrét feladatokat is kaptak. Ezt tapasztalhatta meg saját bőrén az 1970-es években a nevezetes balatonboglári kápolnatárlatokat szervező avantgárd művész, Galántai György. A máskor fantáziadús fedőnevekkel operáló állambiztonsági szolgálat (HVG, 2002. október 11.) ezúttal "Festő" elnevezéssel indított másfél évtizeden át húzódó megfigyelő- és ellehetetlenítő akciót az ellenséggé minősített Galántai ellen. 1985-ben például "3/a technikai rendszabállyal" - vagyis telefonlehallgatással - tudták meg, hogy Galántai a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (MA) igazgatójától "kért igazolást ahhoz, hogy a Franciaországból megrendelt fénymásoló a művészi munkájához szükséges". Az MA-hoz kitelepített "SZT tiszt elvtárs" azon melegében utasítást kapott, hogy "az igazolás kiadását akadályozza meg", ami - mint azt most Galántai a HVG-nek megerősítette - meg is történt.

Szinte az utolsó pillanatokban, 1989 nyarán is akcióba küldték az SZT-tiszteket. Erre több példa is található Kenedi János történész Kis állambiztonsági olvasókönyv című dokumentumkötetében. Amikor 1989 júniusában a hatalom már arra kényszerült, hogy eltűrje az 1958-ban kivégzett Nagy Imre és társai nyilvános és ünnepélyes eltemetését, a történelmi fordulatot eredményező esemény mederben tartására, befolyásolására a politikai rendőrség összes részlege mindent és mindenkit bevetett, így az SZT-állományt is. Mi több - derül ki a június eleji belügyi intézkedési tervből - rájuk "egy vonatkozásban azonban fokozottan" számítottak, mivelhogy "elhelyezkedésüknél, fedőmunkaköri kompetenciájuknál fogva hatékonyan mérni tudják azokat az előkészületeket, amelyek a temetésre való mozgósításra intézményükben folynak". Ennek keretében például a Magyar Írók Szövetsége apparátusában tevékenykedő E-3 fedőnevű tiszt parancsba kapta: nem elég, ha az állambiztonsági szempontból veszélyesnek minősített szervezetben történtekről jelent napról napra, de "lépjen fel kezdeményezően és befolyásolóan", és szorgalmazza a "szertartás provokációmentes lezajlását" is. Hasonló útmutatást kapott az "alternatív szervezetekbe beépült" - és sok társához hasonlóan továbbra is ismeretlen - E-15-ös tiszt is.

Feltárásra vár sok fontos ügy mellett az az epizód is, vajon milyen szerepet játszott a rendszerváltás előtti években új fénykorát élő napilaphoz, a Magyar Nemzethez kihelyezett SZT-tiszt abban, hogy az 1980-as évek közepén - a gépírók teljesítményének nyilvántartására hivatkozva - utasítás született: ezentúl minden kéziratot nem két, hanem három példányban kell legépelni. Hogy, hogy nem, a bérelszámolásnak szánt másolatok egyike-másika - mint például az 1988-ban megjelentetett jubileumi évkönyv interjúinak magnóról legépelt nyerskézirata - aztán a III/III. főcsoportfőnökség irattárában landolt.

MURÁNYI GÁBOR