Ami a legendákban gazdag szigorúan titkos állományú (SZT) tiszti hálózatról ma tudható, azt Révész Béla foglalta össze 2002-ben a Beszélőben. A történész a "Szigorúan titkos! Különösen fontos!" jelzetű belügyminiszteri parancsokat és azok végrehajtási utasításait áttanulmányozva állítja, hogy a Belügyminisztérium (BM) III. főcsoportfőnökségének e fedett - vagyis a szabályos állásban dolgozó, ám munkahelyén titkos állambiztonsági feladatokat is végző - csapatáról 1969-ben született az első átfogó szabályozás. Ez a belügyminiszteri parancs a titkos állomány feladatát "az ellenség tevékenységének felderítésében (...) ellenőrzésében, aknamunkájuk megelőzésében (...) politikai, gazdasági, tudományos és állambiztonsági információk szerzésében, valamint egyes operatív akciók előkészítésében és végrehajtásában" állapította meg. Mindezt a tevékenységet pedig - akár "kapitalista külföldre", akár "baráti szocialista országba", akár "belföldi objektumokba" történt is a "kihelyezés" - természetesen "fedőmunkakörben, az operatív funkció, a titkos operatív eszközök és módszerek felhasználásával" kellett végezni.

A III. főcsoportfőnökség SZT-tisztjeivel (is) behálózta az országot: minisztériumokban, főhatóságoknál, megyei és városi tanácsoknál, kisebb-nagyobb vállalatoknál, kulturális és oktatási intézményeknél ugyanúgy akadtak - adott esetben az ügynökhálózatot is ellenőrző - SZT-tisztek, mint például a sajtóban vagy a sportegyesületeknél, a diplomáciai és gazdasági külképviseletekről már nem is szólva. A fedett állomány "fokozott megterhelését" - vagyis azt, hogy a belügyi munkán kívül mellékfoglalkozásként a főállásukat is megbízhatóan el kellett látniuk - a parancs szerint erkölcsi és anyagi megbecsüléssel (forintban és valutában) kellett kompenzálni, így a hálózat tagjai az egyébként sem alacsony, többnyire vezetői jövedelmüket nemritkán akár meg is duplázhatták. Igaz, "konspirációs érdekből" a BM teljes állományának járó üdülési lehetőségből például ki voltak zárva.