A hétköznapi ember egyre nagyobb aggodalommal tapasztalja, hogy a korábban stabilnak gondolt világ bizonytalanná válik. A klímaszorongás globális jelenséggé vált, a gazdasági válságok sokasodnak, az infláció rég nem látott magasságokba tör, háború dúl, és számos országban újra növekszik a fegyverkezésre fordított GDP-arányos összeg, a politikusok pedig láthatóan nem készek az egyre sokasodó hosszú távú kihívásokat kezelni. A világ belefullad a rövid távú gondolkodásba és a korrupcióba.

A politika és a gazdaságtan találkozásánál, azaz a politikai gazdaságtan területén hat nagyobb trend van kibontakozóban. Az alábbiakban ezeket tekintjük át.

A globális klímaváltozás újraelosztási küzdelmei

Ez a folyamat az emberiség egészét érinti, és potenciálisan annak megsemmisüléséhez vezethet. Mielőtt azonban a földi élet ellehetetlenülne, jelentős újraelosztási konfliktusokra lehet számítani a legkülönbözőbb erőforrások egyenlőtlen eloszlása miatt.

A jelenlegi üvegházhatású gázkibocsátási trendek alapján a +2,3 Celsius-fok felé haladunk a folyamat kezdetéhez képest, miközben a visszafordíthatatlan klímafolyamatok beindulásának megelőzésére 1,5 fokot meghaladó felmelegedés felett nincs remény. A 2016-os párizsi egyezményben azt vállalták a világ országai, hogy csökkentik üvegházhatású gázkibocsátásaikat és ezzel a globális kibocsátást is. A vállalások ellenére a globális kibocsátás azóta is folyamatosan nő.

Ez a folyamat természetesen nem független a létező gazdasági rendtől. A kapitalista gazdasági logikának ugyanis sajátossága a növekedés. Sajnálatos módon a GDP növekedésével azonban együtt jár az üvegházhatású gázkibocsátás növekedése is, illetve számos egyéb káros környezeti hatás.

A szén-dioxid-kibocsátás és a többi káros hatás fokozódásának megállításához nemnövekedésre lenne szükség. Ez azonban a kapitalizmus körülményei között nehezen elképzelhető. A hitelből vagy kötvényekből finanszírozott, esetleg a tőkepiacokról részvényezett cégeknek mind-mind kamatot vagy osztalékot kell fizetniük, ehhez pedig növekedniük kell. Makrogazdasági szinten pedig elvárásként jelenik meg a politikusokkal szemben a bruttó hazai össztermék folyamatos növelése.

Adósságkapitalizmus

Az 1970-es évektől kezdődő neoliberális korszakban egy egészen új logikára épülő kapitalizmus bontakozott ki szerte a világban. A II. világháború utáni évtizedekben az államok kiadásaikat a befolyó bevételekből finanszírozták. Ez azt is jelentette, hogy nem épült fel jelentős államadósság, sőt számos országban a II. világháború alatt felvett hitelállományt is sikerült leépíteni.

Az 1970-es évektől azonban leépítették a jóléti államok olyan alapintézményeit, mint az ingyenes és jó minőségű oktatás, az egészségügy, a szociálpolitika (ezen belül a nyugdíjrendszerek), a közösségi közlekedés. Ezeket innentől fogva a háztartások voltak kénytelenek megfizetni „piaci” alapon, azaz ennyivel is emelkedtek a kiadásaik. Ráadásul ezek a magánalapú szolgáltatások egyre drágábbak is lettek. Sok háztartás nem volt képes ezeket befolyó jövedelméből kigazdálkodni, ezért a megtakarításait élte fel. Sokaknak hitelt kell felvenniük azért, hogy ezeket a kiadásokat képesek legyenek kifizetni. Mindez megemelte a háztartások adósságállományát.

Ezzel párhuzamosan az állam leépítette az adókat is a bevételi oldalon. Az adókulcsok csökkentése azonban nem hozta meg azt a tőle várt hatást, hogy az emberek és a cégek alacsonyabb adókulcsok mellett több adót lennének hajlandók befizetni. Ehelyett az adóbevételek csökkentek, az államháztartások pedig folyamatos hiányokkal küzdenek, amelyeket évről évre állampapírok kibocsátásával fedeznek. Ennek következtében az államok adósságállománya is folyamatos növekedést mutatott.

Párhuzamosan növekedett tehát a háztartások és az államok adósságállománya. Mindez azt jelenti, hogy a kapitalista gazdaságok nemcsak a természeti erőforrások felhasználását tekintve, hanem szűken értelmezett pénzügyi értelemben is fenntarthatatlanok. Olyan erőforrásokat élnek fel ma, amelyek ideális esetben a jövő generációnak adhatnának esélyt egy fenntartható rendszerben.

Automatizáció

Az automatizáció a következő évtizedekben szinte minden olyan munkát megszüntet, amely rutinszerűen végezhető. A fizikai munkák többségét tehát robotok és algoritmusok fogják végezni. Ha így tekintünk a jövőre, nem annyira meglepő, hogy sok technológiai vezető a feltétel nélküli alapjövedelem híve (melynek alapján minden állampolgár rendszeres és feltétel nélküli jövedelemre jogosult).

Ami az ember számára megmarad, az a magasabb hozzáadott értékű munka, ezen belül is elsősorban az úgynevezett rózsaszín galléros, „embertől emberig” típusú munkahelyek (például bébiszitter, kozmetikus, jógaedző, idősgondozó, pszichológus stb.). Ezeket a munkákat jelenleg többségében nők végzik (ezért nevezik őket rózsaszínnek), ám ennek a jövőben egyáltalán nem kell így lennie (és várhatóan nem is így lesz).

Ezzel korunk kapitalizmusának alapdilemmájához érkeztünk. Amennyiben a munka fogalmát az eddigiek szerint értelmezzük, a gazdaságban előállított termékek és szolgáltatások megvásárlására nem lesz elég munkajövedelemmel rendelkező fogyasztó. Ideig-óráig ez a magán- és államadósság generálásából még pótolható, ahogyan azt a világgazdaságban jó ideje megfigyelhetjük.

De valójában világos, hogy hosszabb távon csak a magas hozzáadott értékű és „embertől emberig” típusú feladatok munkapiaci bevonása lehet a megoldás. Nem kamu munkahelyekről van itt szó, hanem olyan, nagyon is szükséges területekről, mint az idős- és gyermekgondozás, az egészségápolás, az emberek pszichoszociális egyensúlyának megőrzése, a kreativitás fejlesztése, és így tovább. Azaz többségében olyan értelmes, emberi kapcsolódást lehetővé tevő, hasznos célt és kötődést adó munkahelyekről, amelyek közben élhetőbbé, harmonikusabbá, egyenlőbbé teszik társadalmunkat.

A jövedelmek jelenlegi elosztása mellett az emberek nagy része azonban nem engedheti meg magának ezeket a szolgáltatásokat, ezért az állam kénytelen lesz bővíteni az általa finanszírozott állások körét. Ekkor viszont megalapozottnak tűnhet a kétszintű rendszer kialakulása: azok, akik nem dolgoznak, egy alapszintű megélhetést adó, feltétel nélküli alapjövedelmet kapnának, az állam által finanszírozott, értelmes rózsaszín munkahelyeket betöltők pedig magasabb bért.

A világgazdaság súlypontjának Távol-Keletre helyeződése

Az elmúlt évtizedek egyik legradikálisabb politikai gazdaságtani folyamata a világ-gazdaság középpontjának áttolódása az atlanti térségből a csendes-óceáni térségbe, ezen belül is egyre inkább Kínába. A folyamat Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong és Tajvan felemelkedésével kezdődött, majd a hatalmas népi Kína gazdasági csodájával folytatódott.

Sokáig azt jósolták, hogy Kína csak valamikor a 21. század közepén jelent majd komoly fenyegetést a Nyugatra, amikor az egy főre jutó GDP-je megközelíti majd a nyugati adatokat. De Kína már napjainkban is vezető hatalom, nemcsak a békés technológiák terén (mint a nagy sebességű vasút vagy az e-autó), hanem olyan biztonságpolitikai kockázatot jelentő iparágakban is, mint a minden adatforrást összekötő 5G-csúcstechnológia, a mesterséges intelligencia, a saját nemzetközi űrállomás vagy a drónok világa.

A Nyugat gazdasági és politikai hanyatlása az autoriter berendezkedésű Kína emelkedésével együtt veszélyes tendencia. Mindez ugyanis megkérdőjelezi a demokráciák hatékonyságát. Ha abból indulunk ki, hogy a nyugati demokráciák többsége igazságossági és elosztási (valamint növekedési, de ezt már nem is volna szabad erőltetnie) mutatókban mennyire nem képes polgárai számára eleget felmutatni, az sajnos sokak számára az autoriter rendszerek felsőbbrendűségét igazolhatja.

A globalizáció részleges visszafordítása

Az elmúlt pár évben a korábban folyamatosan erősödőnek hitt globalizáció mintha visszafordulni látszana. A tömeges migrációra, a Covid-világjárványra és az egyre szaporodó geopolitikai konfliktusokra adott válaszok egyre inkább az egymással szemben álló geopolitikai blokkok újraéledésének rémét vetítik előre. E sötét jövő képét erősíti az a tendencia is, hogy a remilitarizáció globális trenddé vált.

A technológiai verseny mindeközben az országok közötti termelési láncok leépítésének és egymással párhuzamos ökoszisztémák kiépítésének képét mutatja. Példa erre a Trump-adminisztráció által bevezetett vám- és embargós rezsim Kínával szemben, vagy az, ahogyan Ukrajna orosz inváziója magával hozta egyrészt Oroszország teljes gazdasági elszigetelését, másrészt Európa korábban egyre fokozódó orosz fosszilisfüggésének tudatos leépítését.

A politikai demokrácia kiüresedése

Óriási kérdés, hogy mindezekre a kérdésekre milyen típusú politikai rendszer adja majd meg a válaszokat. Az 1990-es években, a szovjet típusú diktatúrák és a dél-afrikai apartheid összeomlása után a domináns nézet volt, hogy a nyugati típusú demokráciák világméretű győzelmet aratnak. Időközben azonban világossá vált, hogy ez az optimizmus elsietett volt. Nemcsak a történelem nem ért megnyugtató véget, nemcsak hogy időközben számos demokratizálódási hullám fordult a visszájára, de még a nyugati demokráciák felsőbbrendűsége, sőt fennmaradása sem tűnik már biztosnak.

Az 1970-es évektől a nem demokratikus távol-keleti fejlesztőállamok sorra jobb teljesítményt mutattak fel a polgáraiknak nyújtott életminőség kimeneti mutatóiban, mint a kiépült demokráciák. Közülük néhány később ugyan teljes demokráciává avanzsálódott (Japán, Dél-Korea, Tajvan), mások azonban egyáltalán nem.

Összességében tehát ma sokkal erőtlenebb a demokrácia felsőbbrendűségébe vetett hitünk, mint korábban. Ennek számos oka van. Ezek közül az egyik a demokráciák output legitimációjának (a kormányok teljesítményén nyugvó gazdasági mutató) visszaesése a neoliberalizmus következtében. Az 1970-es években kezdődő neoliberalizmus igazi vesztesei a fejlett demokratikus országok középosztályai, a nyertesei pedig a jövedelmi és vagyoni eloszlás legteteje, az elit, a felső pár százalék. A demokratikus országokban a döntéshozatalt foglyul ejtette a nagyvállalati szektor és az azt tulajdonló oligarcha elit.

A demokráciák kiüresedésének másik oka a tömegmédia elterjedése. A rádió és a televízió elterjedésével a politikusoknak már nem érte meg annyira a nép körében korteskedni. Elindult hát a politikusok néptől való elidegenedése is. A korábbi korszakok pártjai a tagdíjakból éltek, politikai győzelmük pedig a minél nagyobb számú, közvetlenül megszólított és hatékonyan képviselt szavazótól függött. A tömegmédia korszakában ez úgy módosult, hogy a politikus már nagyságrendileg hatékonyabban éri el a szavazókat az új csatornákon keresztül.

A politikai reklám költségei azonban exponenciálisan emelkednek, amely költségeket a politikusnak elő kell teremtenie. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a politikus fokozatosan elfordul a választóitól, és az egyetlen olyan forrás felé közeledik, ahonnan a megfelelő mértékű finanszírozás előteremthető. Ez pedig nem más, mint a nagyvállalati szektor, amely készségesen válik a politikusok kampányfinanszírozójává, mivel tudatában van, hogy ezzel foglyul ejtheti a politikai folyamatot, a döntéseket, a szabályozást, a közpénzeket pedig saját maga felé terelheti.

További fokozatot jelentett, amikor a korábban politikailag sokszínű közmédia, illetve a tudatosan semleges hírtelevíziók helyébe a tudatosan egy politikai irányba elfogult hírforrások léptek. Innentől kezdődött el az a jelenség, hogy a tipikusan két részre szakított politikai térkép két oldala egészen más forrásokból szerzi be a híreket, és ebből adódóan egészen más érzékelése is van a valóságról. Az eredmény szélsőséges politikai polarizáció, amely az internetes közösségi média algoritmusaival éri el a csúcspontját.

A fejlett demokráciákban markánssá vált politikai polarizáció nem tesz jót a demokráciának. Ahhoz ugyanis az szükségeltetik, hogy legyen közös halmaz, közös alapok, legalább részben közös valóságérzékelés. A demokrácia tanácskozáson alapuló folyamat, amihez viszont az szükségeltetik, hogy kritikusan nagy arányban közös legyen a diagnózis, a kiindulópont. Abban a korszakban azonban, ahol az egyik oldal tényei a másik oldal számára hamis híreket jelentenek csupán, és fordítva, a tanácskozásnak nincs közös kiindulópontja. A politika totális konfrontációvá válik, megszűnik a dialógus lehetősége, párhuzamos világok törekszenek a másik oldal teljes visszaszorítására.

Utolsó utáni pillanatok

HVG Könyvek

A tárgyalt politikai gazdaságtani folyamatok visszafordításához a gazdasági növekedés céljának globális feladására volna szükség. Ha csupán az elmúlt időszakban átlagosnak mondható 3%-kal nőne a világ GDP-je évről évre, az akkor is több mint tízszereződést jelentene az évszázad végére. Mivel a károsanyag- és üvegházhatású gázkibocsátásunk már ma is túl magas, a növekedésre alapuló berendezkedés biztosan tarthatatlan.

Ez viszont megkérdőjelezi a kapitalizmust mint olyat. A globális nemnövekedés eléréséhez azonban az emberiség erőforrásainak radikális újraelosztására lenne szükség. Ez a leggazdagabbaknál erőforrás-mennyiségbeli csökkenést jelentene, de egyben életminőség-javulást is. Az emberiség szegényebb felénél viszont mind a kettő növekedését, illetve javulását. A távol-keleti típusú, fogyasztásra építő tömeges középosztályosítás helyett tehát az életminőséget, a helyi gazdaságot erősítő gazdaságszerkezetre lenne szükség.

Ehhez a globalizáció gyökeres újragondolása szükségeltetik, ami a globális függésekre építő termelési láncok helyébe a technológia megosztását, a békés együttműködést és, amennyiben lehetséges, a lokális gazdálkodáshoz való visszatérést is magába foglalja.

Az automatizációt mindeközben nem ellenségként kell értelmezni, hanem mint az ember felszabadítását a lélekölő fizikai munka alól. A valóban humánus munka megfinanszírozására azonban csupán a közösség képes monetáris forrásból, a jelenlegi, adóelkerülés által kivéreztetett adórendszerek nem.

A fenti cikk Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus Holnap című könyvbe írt fejezetének szerkesztett részlete.

A kötetet - amelyben 13 kutató vázolja fel a trendeket, és 13 pszichológus szakember járja körül, hogyan tudunk mi magunk felkészülni a közelgő változásokra - itt rendelheti meg kedvezménnyel.