Kezdjük rögtön a legnehezebbel. Mégpedig azzal, hogy egyáltalán nem egyértelmű, mit nevezünk jó iskolának. A legjobb felsőoktatási felvételi eredményeket produkáló, illetve a 10. évfolyamos matematikai és szövegértési kompetenciamérésen és az érettségin (a négy fő tárgy tekintetében) legjobban teljesítő középiskolák kerülnek fel arra a listára, amelyet a legtöbben ismernek. Ezekkel az iskolákkal kapcsolatban elmondható, hogy ahol jól sikerülnek a matematikai és szövegértési kompetenciamérések (OKM), ott jól sikerül a magyar-, matematika- és történelemérettségi is, ez azonban nem jelent ok-okozati összefüggést, tehát nem következik az egyikből a másik. Ennek a listának az élén budapesti elitgimnáziumok szerepelnek, a száz legjobb iskolából negyven budapesti, további tíz pedig Budapest közvetlen vonzáskörzetében található. Ezek az iskolák nagy gondot fordítanak (mert van nekik erre lehetőségük) a gyerekek kiválasztására, aztán dolgoznak a hozott anyagból.

A másik, a kevésbé ismert lista az alapján áll össze, hogy a pedagógusok mit adnak ahhoz, ami a gyerekekben eleve megvan. Nahalka István oktatásfejlesztő és -kutató így fogalmaz 2014-es cikkében:

„A hozzáadott érték nem más, mint amit a pedagógusok, az intézmény tesznek hozzá ahhoz, ami a hozzájuk került tanulóban már eleve megvan. Ez az »eleve megvan« egyes iskolákban nagyon sok, másokban nagyon kevés. Az iskolák egy része válogathat a hozzá jelentkező tanulók között, kiválogathatják a jobb, az ígéretesebb, az úgymond tehetséges tanulókat. Nem titok: ők azok, akiknek ráadásul még átlagosan a családi hátterük is lényegesen jobb, mint kortársaiké, így aztán nemcsak egy nagyon jó dobbantóról tudnak igen nagy sebességgel elrugaszkodni, hanem a család is nagyobbat lendíthet rajtuk tanulás közben, jóval többet képes segíteni, mint más.”

Míg viszont az első listát minden évben megcsinálják, addig a másodikat Nahalka csak 2014-ben tudta elkészíteni az akkor még hozzáférhető adatok alapján. A 2017-es országos kompetenciamérés (OKM) óta viszont az Oktatási Hivatal (OH) már nem bocsátja a kutatók rendelkezésére az adatokat. Intézményekre rá lehet keresni, tehát ha nagyon szeretném, akkor megnézhetném, hogy az általam kinézett iskola mennyi pedagógiai hozzáadott értékkel bír, de országos kimutatás nincs.

Szóval van a hagyományos és a rendhagyó lista, előbbi évente kijön, utóbbi eddig csak egyszer jött ki, de akkor, 2014-ben nem sok átfedés volt a két lista között. Hogy csak két példát említsek, az akkor első helyen végző Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium (a 2023-as rangsorban ők lettek a másodikok) a hozzáadott érték szerint már csak a 31. lett, az akkori nyolcadik helyezésig jutó Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium (ők 2023-ban a tizenkettedikek lettek) a hozzáadott pedagógiai érték szerint csak a 251. helyig jutott.

Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor a köztudatban jónak számító középiskolák nem is olyan jó iskolák? Hát dehogynem. Jó iskolák azok (is), de nagyon más pedagógiai modellre kell építeniük a működésüket, mint egy olyan iskolának, ahová heterogénebb közegből jönnek a gyerekek, vagy egy olyannak, amelyikbe a társadalom kevésbé szerencsés családjaiból kikerülők járnak.

És akkor még nem volt szó arról, hogy ezekben az iskolákban milyen is diáknak lenni. Milyennek érzik ezeket az intézményeket? Stresszes versenyistállónak? Izgalmas szabadidőközpontnak? Unalmas gyermekmegőrzőnek? Vagy ezek valamilyen kombinációjának? Biztonságot nyújtó tanári kar és iskolai légkör veszi őket körül? Arról meg végképp hallgatunk, hogy az adott és nagyon is konkrét gyereknek mire is van/lenne szüksége.

Így szegregál a középiskolai rendszer

HVG Könyvek

Egy másik fontos probléma, hogy a legtöbb iskola tantárgyi alapú. Nem is nagyon lehet más, hiszen a NAT is az. Rengetegféle listát lehetne tehát összeállítani, lehetne egy olyan, ami azt méri, hogy a tanulók hogy érzik magukat az iskolában, lehetne egy olyan is, ami azt nézi, hogy mennyire találják meg a diákok önmagukat. Mivel viszont sokak által ismert lista csak egy van, a legtöbb iskola arra az egyre igyekszik felkerülni. Azt pedig leginkább úgy lehet elérni, ha az iskola valamilyen módon válogat a gyerekek között. Legalábbis a jobb iskolák ezt teszik. Nem feltétlenül a toplista miatt, hanem hogy jobbak legyenek.

Így viszont – nem mellesleg – fel is kerülnek a toplistákra. Ez pedig azt jelenti, hogy a középiskolai rendszer szegregál. Mégpedig az alábbi módokon:

1. A hagyományosan jónak mondott iskolák révén (ezek volnának azok, amelyek felkerülnek a hivatalos listára), hiszen ezekbe általában eleve jobb (családi) körülmények között élő gyerekek járnak, amely családokban több idő és energia jut a gyerek tanulására, tanulmányaira;

2. Azáltal, hogy a jobb kvalitásokkal rendelkező pedagógusok sokszor jobb kapcsolatokkal rendelkeznek, és ezért eleve a jobb iskolákba kerülnek, míg a kevesebb kapcsolattal rendelkezők, illetőleg a kevésbé jó kvalitású tanárok sokszor rosszabbul teljesítő iskolákba;

3. A különböző részterületekre specializálódó iskolák vagy osztályok révén, amelyekbe felvételizni kell;

4. A középiskolák területi eloszlása révén (a hátrányos térségekben kevesebb a hagyományosan jónak mondott középiskola);

5. Az egyházi iskolák révén; és végül azáltal, hogy

6. Leszállították a tankötelezettség felső korhatárát 16 éves korra.

Egyes (szerencsésebb) intézmények vagy egyes (szerencsésebb) gyerekek, osztályok számára ezek között minden bizonnyal vannak pozitív elemek, de rendszerszinten, össztársadalmilag egyik sem tekinthető annak. Sőt.

Honnan lehet tehát megismerni a jó iskolát?

Onnan, hogy a jó iskolába jó családi körülmények között élő jó gyerekek járnak. Csakhogy ez egy végtelenül egyenlőtlen, kirekesztő és cinikus oktatási rendszer definíciója. A cél sokkal inkább az kellene, hogy legyen, hogy az oktatás legyen mindenki számára érték(es), az iskola pedig ne csak a jó gyerekeket akarja tanítani; legyen mindenki számára elérhető minőségi oktatás.

De ezzel egyéni, családi szinten nem nagyon tudunk mit kezdeni. Ezen a szinten azt lehet tenni, hogy mindenféle módon próbáljunk tájékozódni: nézzünk meg online minél több iskolát, a kiszemelteket élőben is. A nyílt napok kiváló alkalmat nyújtanak erre, de sok iskolában lehet, hogy egyébként is körbe lehet nézni.

A fenti írás Szél Dávid Tabuk és dilemmák a kamaszok nevelésében című könyvének szerkesztett részlete.

Tabuk és dilemmák a kamaszok nevelésében - Az identitáskereséstől az önállóságig / Június 6-án könyvbemutató beszélgetésre várunk minden érdeklődőt. Részletek itt.