Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: nagy öröm volt olvasni a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik első helyezett, Levente írását adjuk közre – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat mutatunk be.
Negyvenötödik születésnapomon furcsa meglepetést kaptam: ma diagnosztizálták gyermekkori viselkedés-rendellenességemet. Épp most, amikor már végérvényesen elmúlt. Mármint a gyermekkor, nem a viselkedés-rendellenességem. Azt én régebben sem éreztem, de most elkezdtem naplót írni, hátha a rögzített epizódok, történések között könnyebben eligazodom. Most kell igazán tisztán látnom, hiszen most érkezett vízválasztóhoz a párkapcsolatom is: komoly tehertételnek tesszük ki nejemmel sokat látott, évtizedes kapcsolatunkat. Gyereket próbálunk fabrikálni külső segítséggel.
A feleségem gyereket akar. A vágy erősebb a félelemnél, és ő aláveti magát a hormonkezeléseknek. Injekciókat döfköd magába, én pedig mellette állok, ha már lebeszélni nem tudtam. Ha nem sikerül, majd nekem kell vigasztalnom. De mi lesz, ha véletlenül sikerül? Te jó ég! Lesz még egy belőlem? Még egy viselkedés-rendellenesség? Beszélnem kell neki erről. Elvégre egy hajóban evezünk.
A feleségem nem érti a viselkedés-rendellenességemet. Mondom neki, hogy én sem értem egészen, de azért megpróbálom megvilágítani. Mindig mániákusan ragaszkodtam a dolgokhoz, tárgyakhoz, ötletekhez. Gyerekkorom óta például csak és kizárólag ugyanazzal a kanállal vagyok hajlandó levest enni. Négy évtizede csak ezzel a fémdarabbal kanalazok levest, amit a környezetem egész jól tolerál.
Mindjárt folytatom, de most szaladok a fürdőbe a feleségemnek segíteni. Aranka most adja be magának a hormonokat, én pedig, mint mindig, odaállok mellé. Ez is része lett a napi rutinnak. Szereti elnézni, ahogy időnként elájulok a tű látványától. Anyai ösztönöket ébreszt benne, amitől erősebben akarja a gyereket, és könnyebben döfi magába az injekciót. Mostanság ez a mi kis családi idillünk. Heverek a hideg járólapon, kezdek magamhoz térni, és látom a megkönnyebbült mosolyt az arcán: egy újabb adag befecskendezve.
*
A férjem el nem tudja képzelni, milyen átesni egy ultrahangvizsgálaton. Hogy milyen széttett lábbal hanyatt dőlve fogadni egy benned matató fehérköpenyes nőgyógyász bókjait. Az ultrahangvizsgálat végén a doktor ránéz a laborlapomra, és bár a fejét csóválja, mégis azt mondja: minden rendben. Fiatal doktor, biztatóan mosolyog. A nővérek is kedvesek. A férjem is kedves. Nem hiszem, hogy felfogta, hogy az egészet miatta csinálom, vagy legalább is remélem, hogy ha felfogta volna, akkor nem bátorítgatna ilyen együgyűen, mint egy vágásra váró szarvasmarhát. Jelenleg amúgy is kizárólag a saját viselkedés-rendellenességével foglalkozik, pszichológiai tanulmányokat olvasgat a váróban. Tényleg van benne valami abnormális.
*
Szorongani egyedül nagyon más, mint együtt szorongani. A feleségemmel a gyerekprojekt napjai közös szorongásban telnek: vajon lesz embriónk? És ha lesz, vajon megtapad-e? Az élményben való együttlét (egyesülés?) megsokszorozza az érzés intenzitását. Még ha nem is akarsz tervezgetni, mert félsz a pillanattól, amikor hirtelen minden köddé válik, a másik optimizmusa magával ragad. De ez is csak pár percig tart, mert óhatatlanul felrémlik a kétely, és így egyik hangulathullám a magasba dob, míg a másik a pokol mélyére taszít. Érzelmi hullámvasutazás. Végre tegnap hajnalban beadtuk az utolsó injekciót. Ma elaltatják a nejemet, és kiveszik belőle a petesejteket. Beviszik a műtőbe, elaltatják, miközben nekem is feladatot adnak. Műanyag sterildobozzal a kézben elküldenek maszturbálni, hogy legyen mivel a petesejteket megtermékenyíteni. Az „Andrológia” feliratú szoba a műtő melletti félreeső, kisebb váróteremből nyílik. Férfitársaim, már valamennyien a maszturbáció után, itt várják a párjuk visszatértét az altatásból. Látják a kezemben a műanyag poharat, kicsit zavarban vagyok, gyorsan bevágom magam mögött az ajtót, és lapozgatni kezdem az odakészített pornómagazinokat. Az egyik nyitva hagyva, rajta orgiajelenet. Vajon ez az, ahol az előttem itt járt páciens feljutott a csúcsra, és leadta spermáját? Ennél fontosabb, hogy állandó szorongásom újabb tárgyat talált magának: mi lesz, ha nem elég jó minőségű a leadott spermaminta? Mivel termékenyül meg a feleségem? És hogy van? Mi történik most vele? Felébred-e egyáltalán az altatásból? Kelletlenül lehúzom a nadrágomon a sliccet.
*
Végül öt petesejtem termékenyült meg. A biológus a telefonon át tudósította a férjemet: szépen fejlődnek és szerdán egykor várnak szeretettel a visszaültetésre. Ujjongtunk izgalmunkban: embrióink vannak, szinte már-már gyerekeink! Szerdán újult lendülettel parkolunk le a klinika fehér épülete előtt. Bizakodva lépdelünk a bejárat fele, mintha már túllennénk a nehezén. Mielőtt a műtőbe lépnénk, steril köpenyt, papucsot és maszkot adnak a férjemre és rám. Levi úgy néz ki, mint valami bohóc. Egyébként az is a maga módján. Aztán bevezetnek a műtőbe, az egész úgy van megkomponálva, mintha egy apás szülés lenne. Most felfekszem a műtőasztalra, a férjem mellettem foglal helyet. Fogja a kezemet és a képernyőn együtt nézzük, ahogy az orvos egy műanyag csövön át a méhembe helyezi a két kis embriót. Ezután már nincs más dolgunk, csak várni 14 napot, és ha ezalatt nem jön meg a havi vérzésem, csinálhatunk egy terhességi tesztet.
*
Idén 45 éves lettem, bár a feleségem szerint ennek külső jegyei kimerülnek erős kopaszodásomban. Én azonban mindenütt érzem e 45 évet, a fájós hátamban, a megroppanó térdemben, a sajgó csontjaimban, a meghúzódó derekamban. A 45 évhez nem sok ez a 14 nap, de mégis egy örökkévalóság. Eufória és kétségbeesés uralja a hangulatunkat. Egyik pillanatban elhisszük, hogy már szülők vagyunk, a másikban összeroppanunk a bizonytalanságtól. Máskor meg sutba vágjuk a panaszkodást, és csak ámulunk, hogy mikre képesek az orvosok. A kedvenc idevágó idézetem a Gyalog galoppból, abból a jelenetből, mikor a középkori lovagok a Szent Grál felkutatása során vonulgatva így beszélgetnek: „Bámulatos, hol tart már az orvostudomány” – imígy a király az egyik sokat látott lovagnak – „Mondd csak el még egyszer, hogy lehet birkavesével földrengést megelőzni?” És hát ez van most kicsiben nálunk is itthon. Bízunk az orvostudományban, és reméljük, hogy a Szent Grál, de legalább is a gyermekáldás irányába menetelünk.
Aztán a kilencedik napon kijött a vécéből és elém akart állni, de meg kellett kapaszkodnia az asztalban. Rám nézett csüggedt tekintettel, de csak egy pillanatra, majd oldalt fordulva lehajtotta a fejét és azt mondta, megjött neki. Átkaroltam, nem mertem elengedni, így, egymást szorosan tartva végigdőltünk a kanapén. Nem tudom, meddig maradtunk így. Szótlanul sírtunk és a pár napos embriócskákat gyászoltuk, mintha ismertük volna őket, pedig még karakterük sem volt, amit megismerni lehetne. Napokig sírtunk.
Tanács Eszter, a Nők gyermek nélkül című kötet szerzője új könyvében 16 gyermektelen és gyermekmentes férfivel készített interjút. Emellett andrológus, szociológus, pszichológus, bioetikus szakértők is megosztják tapasztalataikat a férfi termékenységgel, a férfiak társadalmi szerepeivel, a veszteségfeldolgozással és a gyermektelenség választásával kapcsolatban. A Férfiak gyermek nélkül című könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.