Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: öröm volt olvasni a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik első helyezett, Lilla írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.
- Egy sikerült! Egy!
Lillához távolról érnek el a szavak. A hordágyon fekszik még, erre a szóra ébred. Egy! Bár az altatás rövid volt, mégis nehezen tér vissza a kábulatból, alig tudja kinyitni a szemét. Csak azt hallja, hogy valaki kiabál vele. Vagy hozzá. De nem érti, egyszerűen nem érti, miért kiabál ilyen hangosan. Dühös rá? Elkövetett valamit? Vagy káröröm hallatszik a hangjában? A mindent jobban tudás: ő már mindent látott, mégis mit várnak a nők negyven felett…?
- Egy sikerült! – harsogja még egyszer az idős ápolónő.
Lilla bólint, hogy megértette, csak hagyja már abba. Magában forgatja az információt: egy. Egy petesejtet sikerült tehát leszívni. Igaza lett a statisztikáknak. Negyven felett nagyon romlanak az esélyek. A láthatatlan versenyben ő rendesen lemaradt. Az ápolónő már szerencsére egy másik nővel foglalkozik, őt ébresztgeti. Lilla próbál nem odafigyelni arra, ott milyen számot hall. De azért hallja, öt.
Nemsokára úgy érzi, elég jól van, akár fel is tudna kelni. Egy másik, fiatalabb ápolónő lép oda, hogy segítsen. Lilla először óvatosan az oldalára fordul, kezével feltolja magát, és ezzel egyidőben a lábait is lendíti, leengedi az ágy elé.
- Fáj a dereka? – kérdezi az ápolónő kedvesen, ahogy a háta mögött áll.
- Nem – válaszolja Lilla rekedten.
- Hisz láttam, hogy ült fel.
- Nem fáj a derekam – mondja újra Lilla, enyhe bosszúsággal a hangjában.
- Akkor gerincműtéte volt?
Lilla lassan, kissé nehézkesen fordul hátra a másik felé, és csodálkozva kérdezi:
- Honnan tudja?
- Sokáig dolgoztam rehabilitációs osztályon. A gerincműtöttek kelnek fel így az ágyból.
- Igen, két nagy gerincműtétem volt.
- És jól van? Nincsenek fájdalmai? Nem szédül? Hányinger? – az ápolónő komolyan, de kedvesen kérdezi, egyszerre gondol az akkori műtétekre, és Lilla mostani állapotára.
- Köszönöm, jól vagyok. Minden rendben. Van már gyakorlatom – mondja Lilla kissé fáradt mosollyal. – Csak rettenetesen fázom.
Az ápolónő plusz takarókat hoz, bebugyolálja a fotelben, ahol még fél órát kell várnia a többi nő társaságában, akik szintén ezen a beavatkozáson estek át. Lilla megköszöni a törődést, és egymás után megiszik két pohár vizet. A fázás és a remegés nem nagyon akar múlni.
- Az altatószer hatása – magyarázza a fiatal ápolónő. – Van, akinek a szervezete így reagál.
Lilla nem emlékszik, a korábbi altatások során is így történt-e, hiszen akkor a műtétek után több napig az intenzíven volt, alig-alig magánál. Na igen, negyven felett romlanak az esélyek. Korábban jobb lett volna. De az ő fiatal évei elteltek a gerincbetegséggel, először a reménytelen várakozással, aztán a műtétekkel. Nem csoda, hogy most ért ide.
A fél óra elteltével, mielőtt elmegy, tájékoztatják, holnap kell először betelefonálnia a laborba, sikerült-e a megtermékenyítés.
Egy petesejt. Most vajon csalódottnak kellene lennie? Nem tudja, mit is érez pontosan. Meglepő módon leginkább optimizmust, bizakodást talán. Egy petesejt pont elég egy élethez – jutnak eszébe az asszisztensnő szavai, még pár nappal azelőttről, az ultrahangvizsgálatról. Akkor nagyon hálás volt ezekért a szavakért.
Nem érzi reményvesztettnek a helyzetet. A korábbi évek tapasztalata alapján pontosan tudja, milyen, amikor valami kilátástalan. Amikor az orvosok csak a fejüket csóválják, és nagyot sóhajtanak. Így volt ez a gerincbetegséggel tíz éven át. És azt is tudja, mit jelent, amikor végül a sebész a gerincműtét előtt azt mondta: „én ezt meg tudom gyógyítani”. Akkor sikerült a minden. Pontosan annyi eltökélt akarat, hit és tudás volt abban mondatban, mint abban, hogy egy petesejt pont elég egy élethez.
Másnap mégis csúszkál a kezében a telefon az izzadtságtól, amikor végre a klinikát hívja. Mondja a nevét és vár. Tudja, hogy a legnagyobb eséllyel nemet fog hallani, ezért fegyelmezetten felkészül erre a válaszra, amíg az illető visszaér a telefonhoz. Igen kicsi az esély, hogy épp az az egy megtermékenyüljön. Kivéve, ha olyan nagy küzdő, mint az anyja.
- Megtermékenyült a picike – mondja a nő vidáman a telefonban.
Az én picikém? Az én gyerekemről beszél? – hüledezik magában Lilla, és belül ujjong. Udvariasan megköszöni a választ, megígéri, holnapután újra telefonál, hogy megtudja, tovább fejlődött-e az embrió, és megtörténik-e a beültetés. A következő két napban – ellentétben az elmúlt hetekkel – már csak egy injekciót kell beadnia magának. Lassan, hangosan mondja mindig, mit kell csinálni, melyik üvegcsébe milyen színű tűvel kell szúrni, aztán felszívni és a hasfalba szúrni. A bőrön jónéhány színes pont jelzi az elmúlt hetek történéseit. Éjszaka fázik, és rossz érzés, hogy a kis élet, ami útnak indult, tőle messze van, egy hideg laborban.
A leszívás utáni harmadik napon ugyanazon a kanapén ül, ugyanazt a számot hívja. Visszatartja a lélegzetét, és felkészül minden lehetséges válaszra. Ha rossz hírt hall, elmegy az Ikeába vásárolni. Ez a B terve. Muszáj lesz valamit csinálni. Kicsöng a telefon, mondja a nevét, és számol vele, mostanra már az a kis esély is elfogyott.
- „Nagyon szépen fejlődik, tökéletes. Várjuk ma koradélután a beültetésre” – hangzik fel egyszer csak a semmiből.
Alig tudja felfogni a szavak értelmét. Az ő picikéje. Aki – ezek szerint – ugyanolyan, mint az anyja. Erős, tántoríthatatlan, akaratos. Tökéletesnek nevezte a kedves nő a telefonban. Hát persze, hogy tökéletes, hisz az övé. Amikor leszáll a buszról, és belép a klinika kapuján, arra gondol, ilyen lesz majd az oviba érte jönni, aztán az iskolába. Korai ezen töprengeni persze, figyelmezteti magát, hiszen itt van a mindent eldöntő két hét, majd az igazán rizikós első trimeszter, és így tovább. Nem szabad előreszaladni. Mégis vidám, türelmetlen, és kicsit a föld felett lebeg. Tudja, hogy sok van még előttük.
Két hét múlva negatív a teszt. Lilla mégis hálás, mert ebben a néhány napban végre megtudta, milyen érzés anyának lenni.
Tanács Eszter, a Nők gyermek nélkül című kötet szerzője új könyvében 16 gyermektelen és gyermekmentes férfivel készített interjút. Emellett andrológus, szociológus, pszichológus, bioetikus szakértők is megosztják tapasztalataikat a férfi termékenységgel, a férfiak társadalmi szerepeivel, a veszteségfeldolgozással és a gyermektelenség választásával kapcsolatban. A Férfiak gyermek nélkül című könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.