Tizenöt éves koromig mindent elkövettem annak érdekében, hogy belül éljek. Utána viszont egyre erőteljesebben éreztem, hogy van véleményem, el is kezdtem hangoztatni, és állandóan ellenállásba ütköztem. Konfliktusaim támadtak az osztálytársaimmal, a tanáraimmal, ezek pedig megtanítottak arra, hogyan kell kiállni magamért.

Közben tizennégy éves koromtól négy év alatt autodidakta módon a netről megtanultam a dizájnt, grafikát A-tól Z-ig, de egyébként igazi punkattitűddel mindenhonnan kiléptem. Három egyetemet is elkezdtem, de néhány hét után otthagytam őket. Mindenhonnan kilógtam. Elkezdtem szabadúszóként dolgozni, azóta is a magam ura vagyok. Közösségi emberként nagyon sok ismerősöm, barátom van. Szeretek utazni, rengeteget jártam a világban. Mostanra azért kicsit már megnyugodtam. Van alapja az életemnek, nemcsak pénz, lakás, hanem egy komplex védelmi háló.

Szintet lépni - apaként

Ilyenkor jön a késztetés, hogy jó lenne szintet lépni, fejlődni. Liberális közegben, művészek, művészkedők, elmélkedők között nőttem fel, olyan témákról beszélgettünk, mint a migráció vagy a gender studies. Kicsit túlzásba is vittem, ezért nagyon jó hatással volt rám, amikor három éve megismertem Bencét. Konzervatív családból származik, abszolút családcentrikus, és a köztünk kialakult szövetség, együttműködés felnyitotta a szememet a gyerekek, a család iránt is.

Arra is rájöttem, hogy túl van misztifikálva a babatéma, az anyák törékeny porcelánfiguraként abajgatják a gyerekeiket, ami engem kiborít. A modern társadalomból teljesen kiveszett a gyereknevelés természetes lazasága. Az ismeretségi körömben tízből kilenc anyuka csak és kizárólag úgy bánik a gyerekével, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hatalmas falakkal veszi körül, szinte érinthetetlen a gyerek, csak az anyának lehet kapcsolata vele. Van egy nagy feszültség az egészben.

Tízből egy anya pedig ugyanolyan tudatos, érett, mint a többi anya, de valahogy lazára veszi a dolgot, se magát, se a gyerekét nem veszi halálosan komolyan, érezni, hogy nem szorít úgy a nyakörv. Ahogy ezeket az anyákat megfigyeltem, rájöttem, hogy igen, létezik olyan szerepmodell, amelyben el tudom képzelni magamat szülőként. Akkor kezdtünk el Bencével gondolkodni a családalapításon.

Szerintem minden embert foglalkoztat a jövő, hogy lesz-e családja, gyermeke, csak az emberi agy bizonyos időszakokban nem engedi felszínre ezt a kérdést. Így voltam én is, valaminek meg kell érnie bennem. A melegséggel hasonlóan történt: mindig tudtam magamról, hogy meleg vagyok, már óvodáskoromban is, nem is értem, miért nem realizáltam 18 éves koromig. Miért nem jött előbb a felszínre, miért nem mondtam ki?

Bence már óvodában tudta, hogy gyereket szeretne. Nagy családja van, négy testvére, a testvéreinek, unokatestvéreinek már mind van gyerekük. Az öccsének ikrei vannak, ha két hétig nem látja őket, minden baja van. A megismerkedésünk után hamar elmondta, hogy szeretne gyereket, kertes házat, két kutyát. Többször forszírozta, hogy beszélgessünk, mik a terveink, céljaink, néhány hónappal később már nyitott voltam, és én hoztam fel a témát.

Különböző utak a gyermekvállalás felé

Ahogy a gyerektéma megfogant a gondolataimban, jött az információéhség. Térképet kezdtem rajzolni a fejemben, először megnéztük, milyen fogalmak, milyen utak léteznek. Társszülőség, szivárványcsalád, béranya. Egy férfi – egy nő; egy férfi – két nő; két férfi – egy nő; két férfi – két nő vállalhat közösen gyereket, és ha valamelyiküknek jelenleg nincs párja, később még lehet.

Ugyanúgy, mint az elvált szülőknél, a közös gyerek lehet például három napig az egyik szülőnél vagy szülőpárnál, négy napig a másiknál. Beszélgettünk gyerekpszichológusokkal, azt mondták, a gyerekek nem arra fókuszálnak, hogy A vagy B lakásban vannak-e éppen, hanem a szülők közti érzelmekre, feszültségre figyelnek. Az elvált szülők között sokszor van feszültség, egy leszbikus lány és egy meleg fiú viszont sosem voltak olyan viszonyban, mint az elvált szülők, köztük maximum baráti ellentét lehet.

Számomra az is megnyugtató, hogy így anyja is van a gyereknek, akivel a fél életét tölti, és apja is, akivel a másik felét. Így van egy olyan ütőkártyája, amire sajnos itt és most még szükség lehet: hogy hivatalosan anyja és apja is van. Persze a világot mi formáljuk, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy ne így legyen, de most itt még mindig csúfolják, aki szivárványcsaládban nő fel.

Egy tehetős ismerősömnek úgy lett gyereke, hogy elment Amerikába, katalógusból választott béranyát, és több tízmillióért így vált apává. Én nem tudok ezzel az úttal azonosulni, de nem szeretek ítélkezni, és megértem, ha valakinek bizonyos élethelyzetben, bizonyos perspektívából ez a logikus döntés.

Aztán elkezdtünk ismerkedni biszexuális, leszbikus és hetero hölgyekkel, olyanokkal, akik társszülőségben gondolkodnak. Különböző csoportokban hirdetjük magunkat, jönnek is a jelentkezők. Néha szürreális dolgok történnek, de mindig izgalmas elkezdeni beszélgetni idegen emberekkel, látni, ki van a túloldalon, mi a története. Rendesen feszegetem a határokat, kíváncsi vagyok, a másik mennyire kitartó, meddig megy el, milyen erős a küldetéstudata.

Volt néhány komolyabb ismerkedés, hármas, négyes randi, volt, amibe több mint félévnyi időt, energiát fektettünk, de sajnos egyelőre nem sikerült megfelelő társszülőt találni. Egy lány azért ijedt meg, mert minden tökéletesen működött. Egy másik lány közölte, hogy terhesség alatt nem fogja a cigit letenni. Volt egy hetero lány vidéken, jóban volt Bencével, neki már van két gyereke, és nyitott volt a társszülőségre. Bence még abba is belement, hogy szexeljen vele, hogy legyen gyerek. Nem esett teherbe, viszont beleszeretett Bencébe, azért akart volna gyereket szülni neki, hogy aztán Bence elhagyjon engem, és vele éljen. Elképesztő helyzeteket éltünk át, de nem adjuk fel.

Az örökbefogadás sem egyszerű

Pihentettük egy darabig ezt a vonalat, amikor elindítottuk az örökbefogadási folyamatot. Mert szerintem, ha az ember eljut egy olyan jóllétbe, hogy tud enni, inni, kirándulni, barátokkal lenni, dolgozni, sportolni, egészséges, van lakása, akkor nettó önzőség nem segíteni, nem adni lehetőséget egy gyereknek. Úgyhogy nekünk az örökbefogadás ugyanolyan fontos, mint a másik irány. Annyiféle család van, ahány szín a szivárványban, végtelen.

Örökbefogadásra jelentkezni melegként ma Magyarországon csak egyedülállóként lehet. Szomorú, hogy ilyenekről kell gondolkodni, de kettőnk közül én vagyok az előnyösebb konstrukció, ha az anyagiakat nézzük. Egy éve jártunk először a Tegyesznél, és bár jogilag egyedülállóként jelentkeztem, párként jelentünk meg, végig transzparensen, nyíltan kezeltük, semmi trükközés, elhallgatás nem volt részünkről. Több hosszú, komoly beszélgetés történt örökbefogadási tanácsadóval, pszichológussal, pszichológiai teszteket kellett kitöltenünk, készült környezettanulmány, kijöttek, megnézték, milyen körülmények között élünk.

Közben egy csomó örökbefogadással kapcsolatos előadásra elmentünk, és nem tettünk származási kitételt, kisebb egészségi nehézséggel rendelkező lányt is, fiút is, testvérpárt is elfogadnánk 0–3 éves korig. Minden rendben volt, kiállították az alkalmassági határozatot, amit be kell vinni a területileg illetékes gyámhivatalba.

Éppen akkor jött ki a törvénytervezet, hogy márciustól ellehetetlenítik az egyedülállók örökbefogadását, illetve a családokért felelős miniszter hagyhatja majd jóvá az ilyen eseteket. Nonszensznek tűnt, hogy egy politikus bíráljon felül egy szakmai stábot, onnantól nem számítottunk semmi jóra. Néhány héttel később megjött az elutasító határozatunk. Ellentmondást találtak az életem és a jelentkezésem között, mivel párkapcsolatban élek, de egyedülállóként jelentkeztem örökbefogadásra. Aljas indoklás, hiszen melegként ezen az egy úton lehet örökbefogadásra jelentkezni, mi nem házasodhatunk.

A Háttér Társaság felvette velünk a kapcsolatot, egy menő ügyvédnő elvállalta az ügyünket, és mindent megpróbál. Nem tudjuk, mikor kerül pont az ügy végére, beláthatatlan idő, de nem adjuk fel. Én elvileg még az új törvény előtti eljárásrendbe tartoznék, de ha történne is jogorvoslat, kis esélyt látunk arra, hogy valaha kiajánljanak nekem egy gyereket. Csodák persze történhetnek.

Azért is bosszantó az egész, mert nemcsak velünk tolnak ki, hanem jó néhány gyerekkel is. A gyerekeknek családban a legjobb, és mi, más egynemű párokhoz hasonlóan, pont olyan gyereket fogadtunk volna örökbe, aki másoknak nem kell. A kormány döntései teljesen ellentmondanak a szakmai szempontoknak és a józan észnek is.

Kiszámíthatatlan környezet

HVG Könyvek

Nem tudjuk, lesz-e vér szerinti vagy örökbe fogadott gyerekünk, kiszámíthatatlan a jövő, mert mi, melegek semmilyen segítséget, iránymutatást nem kapunk, nincs állami segítség, csok, nincs pap, aki összeadna. Alulról építkezünk, más lehetőségünk nincs, információ, támogatás fentről, az államtól nem jön. Ezért nem tudjuk, mit hogyan kell csinálni, útkeresés, kísérletezés van, hogy mihez kezdhetünk magunkkal az Európai Unióban, Magyarországon.

Nem hibáztatni akarok bárkit, csak a többséget próbálnám érzékenyíteni arra, hogy örüljenek annak, amiben vannak, örüljenek, hogy vannak lehetőségeik. Megértem a többségi társadalmat, ha én most egy hetero apa lennék három gyerekkel, és nem mellesleg magas keresettel, akkor ideális lenne a jelenlegi támogatási rendszer. De mi nehezített pályán vagyunk, a hőbörgésünk pedig nem provokáció, hanem felzárkózási kísérlet.

Egy éve még eszünkbe se jutott, hogy más országba menjünk. Hol máshol boldogulnánk jobban, mint azon a helyen, amit úgy ismerünk, mint a tenyerünket? A külföldre költözés sok esetben megfutamodás. Ha az elutasítás, gyűlöletkeltés a probléma, akkor itt van dolgunk, itt kell kiállni, azt mondani, hogy fogadj el. Szeretjük ezt az országot, a mi hazánk, magyarok vagyunk. Baromi sok adót fizetek, én is táplálom ezt a társadalmat, és ha felemelem a szavamat, annak jogalapja van.

Most viszont már nem tudjuk, meddig akarunk még itthon küzdeni. Rezeg a léc. Azért is különösen fájó, hogy a családalapítás ilyen mindennapos küzdelem, hisz az életünk többi része, a kapcsolatunk, a családunk, a barátaink, a munkánk rendben van. A családunk támogatása, és az, hogy hasznos tagjai vagyunk a társadalomnak, egészséges önbizalmat, energiát ad ahhoz, hogy menjünk tovább előre. Nem torpanunk meg, egy pillanatra sem bizonytalanodunk el.

Milyen tényezők játszanak szerepet a gyermektelenségben? Hogyan élik meg a férfiak a meddőséget, a lombikprogramot? Hogyan küzdenek meg a nehézségekkel, milyen elvárásokat tapasztalnak a gyerekvállalás kapcsán, és mit gondolnak az apaságról? A március 24-ei HVG Extra Pszichológia Szalonon Tanács Eszterrel, Dr. Nagy Beáta Magda klinikai szakpszichológussal és Dr. Takács Tamás andrológus, urológus szakorvossal ezekre a kérdésekre is keressük a választ. Tanács Eszter könyveit pedig itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.