Mi visz rá egy elkötelezett demokratát, hogy egyszer csak elkezdjen a republikánusokra szavazni? Vagy egy elkötelezett konzervatívot, hogy liberális fordulatot vegyen? Egy elgondolkodtató esettanulmány Jonah Berger Katalizátor című könyvéből.
Egyetlen ügyben (például az alkoholtilalom kapcsán) megváltoztatjuk valakinek a véleményét, de a politikai nézetek egészének átalakítása (vagyis az átsorolás egy másik párthoz) már egészen más tészta - gondolhatnánk.
Persze akadnak híres példák a pártváltoztatásra. Ronald Reagan például eredetileg demokrata volt, sőt egy ideig szakszervezeti vezető is, mígnem 1962-ben a Republikánus Párt tagja lett. Elizabeth Warren szenátor éveken át a keményvonalas konzervatívok közé tartozott, mielőtt progresszív demokrata vált volna belőle.
De hogyan működik ez hétköznapi emberek esetében? Lehetséges átállítani egy szavazót? És ha igen, hogyan?
Váltás jobbról balra
Silvia Branscom az Oklahoma állambeli Enidben született az 1970-es évek közepén. Az „Oklahoma búzafővárosának” is nevezett város a Nagy-síkság keleti szélén fekszik. A túlnyomórészt fehérek alkotta közösség büszke „istenfélő” hagyományaira. Silvia négyévesen, szülei válását követően kezdett járni az egyik baptista gyülekezetbe.
Az anyja később újra férjhez ment, és Silvia új nevelőapja hihetetlenül kedves volt a kislánnyal. A férfi számára fontos volt a család, és úgy bánt Silviával, mintha a saját vére lett volna. Politikai kérdésekben azonban a nevelőapja szélsőségesen jobboldali nézeteket vallott. Korábban a Nemzeti Gárdában szolgált, és a fegyvertartáshoz való jog elszánt híve volt. A kemény munkában hitt, és nem volt hajlandó elfogadni semmilyen adományt. Ellenezte az abortuszt, és úgy vélte, nők ne legyenek vezetők.
Silvia gyerekkorában mindenki odavolt Ronald Reaganért, és ez alól ő sem jelentett kivételt. Aki nem hitt a konzervatív értékekben, annak Istenbe vetett hite kérdőjeleződött meg. Hiszen hogyan is lehet bárki „csecsemőgyilkos”? Amikor Silvia elég idős lett ahhoz, hogy igazi választáson is szavazhasson, a republikánusokra adta le a voksát.
Silvia a kisvárosban szokásos módon a középiskola után rögtön férjhez ment, és huszonegy évesen már gyereket várt. A férjével minden vasárnap templomba jártak. Silvia férje volt a kenyérkereső, ő pedig otthon maradt, és vigyázott a gyerekükre. Hitt benne, hogy „a nőknek alá kell vetniük magukat férjük akaratának”. A férfi olajmérnöki diplomát szerzett, és a család Alaszkába költözött.
Silvia mindig is szeretett volna továbbtanulni. Szerette az iskolát, és járt is középiskola utáni szakképzésre, ám a várandósság miatt kénytelen volt félbehagyni a tanulmányait. A költözés után szemeszterenként két kurzusra beiratkozott az Alaszkai Egyetemre. Az egyetemen két tanára nagy hatást gyakorolt rá. Ők ketten megváltoztatták a gondolkodásmódját.
Az egyik tanár vitaórát tartott, ahol kijelentette, hogy nem létezik egyetemes igazság. Silvia erre azzal felelt, hogy Isten az egyetemes igazság. A csoport ezután a második alkotmánykiegészítésről vitázott, ami a fegyvertartáshoz való jogot biztosítja. Silvia fejében ez könnyű győzelmet jelentett, és lelkesen jelentkezett, hogy a védelmét képviselje. Ellenfele azonban teljesen lemosta a pályáról. Silvia még sohasem hallotta az érveket, amelyeket a másik felsorakoztatott. Otthon sohasem volt szabad megkérdőjelezni az ilyesmit.
A másik nagy hatású tanára a nyugati civilizációról szóló kurzust tartotta. Silviát úgy nevelték, hogy akik nem keresztények, azok vagy sohasem hallottak még Krisztusról, vagy rossz emberek, akik kábítószereznek és bűncselekményeket követnek el. A tanára rácáfolt minderre. Nem volt keresztény, de kedves volt, jó polgár, és jobban ismerte a Bibliát, mint bárki, akivel Silvia addig találkozott. A tanár mesélt a keresztes hadjáratokról és a keresztény elnyomás különböző formáiról. Ezeket a dolgokat otthon teljesen másképp tálalták.
Egyik tanár sem próbálta meggyőzni Silviát arról, hogy a hite téves, és azt sem akarták megmagyarázni neki, hogy az övék viszont helyes. Nem mondták meg, mit tegyen vagy hogyan gondolkodjon. Egyszerűen csak megmutatták neki, hogy létezik más megközelítés. A nyugati civilizációt oktató tanár hasonlított annyira Silviához, hogy az elfogadási zónáján belülre essen, de különbözött is tőle annyira, hogy változásra ösztönözze. Töviről hegyire ismerte a Bibliát; csak éppen másképpen viszonyult hozzá. Silvia továbbra is republikánus és hithű keresztény maradt, de egyre több kérdés merült fel benne. Kételkedni kezdett olyan dolgokban, amelyeket egész addigi életében magától értetődőnek tekintett.
Aztán a férjét áthelyezték Skóciába. Silvia nem tudta befejezni az egyetemi képzést, az Egyesült Királyságban azonban egy teljesen új világba csöppent. Életében először találkozott muszlimmal. Egy asszony volt az, akinek a fia ugyanabba az óvodába járt, mint Silvia gyereke. Később összebarátkozott egy indiai nővel. A gondolkodása kezdett globálisabbá válni. A korábban nyilvánvalónak tűnő vallási tételek vagy válaszok hirtelen már nem látszottak olyan egyértelműnek.
Amikor Silvia végül visszatért az Egyesült Államokba, mindent másképp látott. Megdöbbentőnek találta, mennyire nem érdekel senkit az oktatás fontossága. Régebben rajongott a sportért, most azonban felháborította, milyen sok pénzt ölnek a sportba ahelyett, hogy az oktatásra fordítanák. Meglepte, mennyi erőszakos bűncselekményt követnek el lőfegyverrel, és mennyire rendszerszerű a fajgyűlölet.
Végül majdnem tíz évbe telt, mire megváltozott. Idővel rájött, hogy a Republikánus Párt már nem az ő értékeit képviseli. A konzervatívok azt állították, hogy fontos nekik a hit, de Silviával ellentétben nem érdekelte őket a gyengék és kitaszítottak sorsa. A 2000-es választáson már a demokrata Al Gore-ra adta le a voksát.
Silvia ma demokratának vallja magát. Hisz a faji és nemi egyenlőségben, és abban, hogy a társadalom mindenki számára jobb lesz, ha mindenkivel törődünk. Elszomorítónak találja, hogy Amerika ennyire megosztott. Nem érez haragot a republikánusok iránt, és hisz benne, hogy a Republikánus Párt híveinek nagy részét jó szándék vezérli, a politikusaikat azonban, akik a félelemkeltést használják szavazatszerzéshez, visszataszítónak találja.
A vidéki közösségek másról sem szólnak, mint a templomról és a családról. Csak éppen néha megfeledkeznek arról, hogy mind egy család vagyunk, és mindenki megérdemli, hogy törődjenek vele.
Váltás balról jobbra
Diego Martinez a kaliforniai Central Valley-ben, egészen pontosan Modestóban nőtt fel. Ez a San Franciscótól mintegy 150 kilométerre keletre található, kékgalléros város ad otthont a világ legnagyobb borászatának. A környező területek termékeny talaján mandulát, diót és sok más egyebet termesztenek. A város lakóinak több mint harmada latinónak vallja magát, és bár nem számít olyan liberális körzetnek, mint az állam többi része, azért inkább balra hajlik.
Diego szülei Mexikóból vándoroltak be, ő pedig Modestóban járt középiskola utáni képzésre, mielőtt átkerült volna a San Diegó-i Állami Egyetemre. Amikor Diego először regisztrált, hogy szavazhasson, demokrataként jelölte meg magát. A legfelkapottabb témákat akkoriban a házassági egyenlőség, a kevésbé szerencsések támogatása és a külföldi háborúkból való kimaradás jelentették. Úgy tűnt, a demokraták a bevándorlókhoz is barátságosabban viszonyulnak.
Ezek a dolgok fontosak voltak Diego számára, ezért újra és újra a Demokrata Pártra szavazott. A 2016-os elnökválasztás után nem sokkal azonban Diegónak kételyei támadtak a Demokrata Párt elveivel kapcsolatban. Aggasztónak találta Obama megjegyzéseit a férfiak és a nők fizetése közötti szakadékról. Diego egyetértett azzal, hogy a fizetések között szakadék van, csak szerinte nem az Obama által felsorolt okok miatt.
Az is zavarta, hogy Obama szerinte egyre inkább a „társadalmi igazság” harcosának szerepében tetszelgett. Továbbá az sem tetszett neki, ahogy bizonyos általa ismert demokraták viselkedtek. Akkoriban New Yorkban élt, és egyre több demokrata barátján látta, hogy szenteskedő önelégültséggel viszonyul másokhoz. Mintha ők minden kérdésre tudták volna a választ. Mintha az ő pártjuk jobban meg tudna oldani minden problémát, mint bárki más.
A leginkább azonban a nyílt vita hiánya zavarta. Ha valaki nem értett egyet teljes mértékben a liberális demokrata konszenzussal, azt rögtön rasszistának, bigottnak vagy valami hasonlónak bélyegezték. Mintha a demokraták minden kapcsolatukat elveszítették volna a való világgal. Úgy érezte, mintha kényszerítenék, és ez nem tetszett neki. Elhatározta tehát, hogy egy kicsit jobban körülnéz.
Hallgatni kezdte Jordan Peterson, a Torontói Egyetem pszichológusprofesszorának előadásait, aki a politikai korrektség éles bírálója volt. Követni kezdte Ben Shapiro konzervatív politikai elemzőt, aki arról írt, hogy az egyetemeken ideológiai nevelésnek is alávetik az amerikai fiatalokat. És egyre jobban odafigyelt Nassim Taleb munkásságára. Ők mind az elfogadási zónáján belül helyezkedtek el, ám lassan a pálya másik oldala felé húzták Diegót.
Vonzónak találta a mondanivalójukat. Mindinkább magáénak érezte a szólásszabadságról, felelősségről, önmegvalósításról és történelemről vallott nézeteiket, és ezek az eszmék lassan befolyásolni kezdték a gondolkodását. Mindenekelőtt Taleb munkái segítettek Diegónak abban, hogy szavakba önthessen valamit, amit már régóta érzett demokrata barátaival kapcsolatban: hogy lármásan követelik a fajok egyenlőségét, de sohasem ültek még le inni egy orosz taxisofőrrel. Hogy rengeteget beszélnek fennkölt eszmékről, de sohasem nyúlnak hozzá semmi konkrét dologhoz.
Az ő szemében a demokraták, különösen a liberális ismerősei állandóan olyan hangzatos dolgokról fecsegtek, mint a sokszínűség és az egyenlőség, ahelyett, hogy valódi és komolyabb problémákkal foglalkoztak volna, mint például a gazdaság állapota és a nemzetbiztonság.
Diego egyre inkább úgy érezte, hogy a politikai paletta konzervatívabb széle felé sodródik. 2017 nyarán már republikánusként regisztrálta magát. Nem gondolja úgy, hogy republikánus vagy konzervatív barátai mindent jól csinálnak. Egyáltalán nem örült Trump győzelmének. De hogy sok liberális valóságos tragédiának élte meg Trump győzelmét? Diego ezt már túlzásnak tartotta. Szerinte a liberálisok azok, akik csak papolnak ahelyett, hogy nekiveselkednének a valódi problémák megoldásának.
Diego tisztában van vele, hogy az Egyesült Államok nem pusztán a part menti, gazdag, iskolázott városokból áll. Fontos számára a szólásszabadság, és úgy érzi, ezt a republikánusok képviselik. És míg ideológiai különbségek miatt veszített már el baloldali barátokat, soha egyetlen jobboldali ismerőse sem nevezte még rasszistának, csak mert nem értett egyet vele.
Ellentétes utak, közös vonások
Silvia és Diego története meglehetősen különbözőnek tűnhet. Egy fehér nő az amerikai hátországból, aki jobbról balra tért, és egy latino férfi a nyugati partról, aki balról jobbra mozdult el. Ám míg az útjuk ellenkező irányba vezetett, valójában sok a közös bennük. Mindkét esetben néhány meghatározó személy hatására változtak meg a nézeteik. Ezek az emberek nem akarták megmondani nekik, mit tegyenek, és nem kényszerítették őket változtatásra, csak csökkentették az ellenállásukat. Hagyták, hogy maguk cselekedjenek. Irányt mutattak nekik, és felnyitották a szemüket az új információkra és új eszmékre.
Igaz, volt közöttük egyetemi oktató és értelmiségi közíró, de barátok, átlagemberek is, akikkel a hétköznapok során találkoztak. Továbbá, ahogy az a legtöbb nagy változással lenni szokott, a dolgok nem azonnal történtek. Valakinek csökkentenie kellett a távolságot. Nem egyetlen nagy ugrásra volt szükség, hanem több apró lépésre. Találkozások és kölcsönhatások hónapokon, sőt akár éveken át tartó sorozatára. Lassú, fokozatos átalakulásra, amit Silvia esetében az indított el, hogy esélye nyílt a világ megismerésére, Diegónál pedig az, hogy zavarta a tartalmas mondanivaló hiánya. A Silvia és Diego életében felbukkanó katalizátorok a közös dolgokból indultak ki, és ezekre építkezve alakították át a gondolkodásmódjukat.
A fenti cikk Jonah Berger Katalizátor című könyvének szerkesztett részlete.
Mi visz rá egy demokratát arra, hogy a republikánusokra szavazzon? Hogyan érhetnénk el, hogy az izraeliek és az arabok bízzanak egymásban? Mivel vehetnénk rá a kamaszokat, hogy eldobják a cigarettát? A Wharton Üzleti Iskola marketingprofesszorának új könyvéből olyan technikákat tanulhatunk, amelyek révén igazi katalizátor válhat belőlünk – akár egyetlen személyt akarunk megváltoztatni, akár egy teljes iparág működésében próbálunk irányváltást elérni. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.