A függőség hátterében megfigyelhető genetikai faktorok jellemzően azt szabályozzák, hogy egy adott ingerre milyen jellegű vagy intenzitású válasz jelentkezik az agyban. Az viszont már az egyén sajátja és saját, egyedi és megismételhetetlen tapasztalatának, szocializációjának, személyiségjegyeinek, habitusának, millió külső és belső faktornak az eredője, hogy az adott választ miként értelmezi, és milyen döntést hoz a válasz következményeként.

Genetikai állományunk a függőség kockázati tényezőit határozza meg: az impulzivitást, az ürességélményt, a szorongást és a hangulat zavarait, az indulatkezelés nehézségeit. Ez kétségkívül nehéz batyu az indulásnál, azt viszont, hogy e kockázati tényezőkből ténylegesen addikció válik-e, az életünk során szerzett tapasztalatok is szabályozzák.

Generációról generációra - de hogyan?

Összességében elmondható, hogy a függőség magas arányban vándorol generációról generációra, hiszen 72%-ban továbbadódik a kokainfüggőség, 56%-ban az alkohol-, 51%-ban a nyugtató-, altató-, szorongásoldógyógyszer-függőség, 48%-ban a kannabisz- és 40%-ban az amfetamin- és egyéb stimulánsfüggőség. Ez azonban nem feltétlenül jelenti, hogy maga a genetikai állomány felel a kialakult problémáért. A szerhasználat és a viselkedési függőségek kialakulásában ugyanis fontos szerep jut a tanult, környezeti elemeknek is.

Képzeljük el, hogy Tibor édesapja szintén szerencsejáték-függő volt, és Tiborhoz hasonlóan robbanékony, impulzív férfi, aki az indulatai szabályozásával és érzelmei kifejezésével is hadilábon állt. Tibor mindezt átvette vagy örökölte tőle. Tegyük fel, hogy Tibornak születik egy fia. Ahogy cseperedik, hamar kiderül róla is, hogy nem tudja késleltetni a kielégülést, gyakori belső ürességélmény gyötri, hogy rendkívül hasonló természetű, mint apja és nagyapja. Most képzeljük azt hozzá, hogy abban a világban, ahol ez a fiú felnő, már nincs szerencsejáték. Mi történik, ha nem ismeri a szerencsejáték lehetőségét? A fiú saját impulzivitását, kockázatkeresését nagy valószínűséggel más módon fogja csatornázni. Vagyis: választ magának egy másik addikciót. Hogy éppen milyen szenvedélybetegséget talál, azt leginkább a kultúra és a társas környezet határozza meg, nem a gének.

Örökbefogadásos ikerkutatások eredményei valóban alátámasztják a függőségi hajlam nagyfokú genetikai örökletességét. Így például azok a serdülők, akik a szenvedélybetegség szempontjából kockázati tényezőnek számító génvariációk közül legalább négyet hordoznak, háromszor akkora eséllyel lesznek rendszeres dohányzók. Ám a függőség annyira összetett jellemző, hogy a tudomány számára továbbra is nehézséget okoz egyértelmű választ adni arra a kérdésre, milyen arányban beszélhetünk genetikailag meghatározott vagy környezeti minták alapján tanult jellemzőről.

Főleg, hogy ma már ismert, hogy a környezet még a génműködésre ható változásokat is képes előidézni: ami tehát életünk során történik velünk, az meghatározhatja, hogy mit adunk tovább a következő nemzedéknek – ezt nevezzük epigenetikának.

Epigenetika, avagy a környezet visszahat

Személyiségünket, viselkedésünket, függőségi hajlamunkat nemcsak a gének, de a környezet és bizonyos véletlen variációk is formálják. A génkifejeződést leginkább befolyásolni képes környezeti behatások közül kiemelhető a szülők nevelési stílusa, a táplálkozás milyensége, a társadalmi státusz, az átélt stresszhatások, illetve az élet során a szervezetbe juttatott mérgező anyagok, beleértve az alkoholt, nikotint, gyógyszereket és drogokat is.

Hogy egy egyszerű, az állatkísérletek világából vett példát hozzunk: azok a hím egerek, akiknél zsírban gazdag étrenddel túlsúlyt idéznek elő, csökkent termékenységű utódokat nemzenek, akik már túlsúly nélkül is továbbörökítik az ivarsejtek romló hatékonysági jellemzőit a soron következő generációra. Hasonló folyamatoknak lehetünk tanúi azokban a társadalmakban, ahol a széles körű elhízási arány (és egyéb tényezők, például a tartós stressz) következtében az elmúlt évtizedekben rohamosan csökkent a termékenység.

Tegyük fel, hogy sikeresen megfogan egy gyermek. Már nagyon is létező, formálódó élet, már hallani szapora szívverését a vizsgálatkor. Maga a várandósság jelentős epigenetikai folyamat, hiszen a magzat fejlődését és későbbi életét is befolyásolja az édesanya életmódja, viselkedése. A várandósság alatti anyai szerhasználat például összefüggést mutat az alacsonyabb születési testsúllyal, az idegrendszer fejlődésének számos zavarával, a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar magasabb kockázatával, valamint a gyermek későbbi szerhasználatával is.

Természetesen nem csak a szerhasználat vagy más addikció írja át az idegrendszer működését. Az elszenvedett trauma (és különösen az egészen kis korban bekövetkező traumatizáció) sajnos szintén képes arra, hogy akár generációkon átívelő neurobiológiai rombolást végezzen. A hosszú távú stresszhelyzetnek kitett gyermekek génkifejeződése megváltozik, aminek következményeként hiperérzékenység és fokozott válasz alakul ki a különféle stresszforrásokra. Ez számos pszichiátriai zavar kialakulását eredményezheti, beleértve a depressziót és a szenvedélybetegségeket.

A feloldatlan trauma átörökítődhet, öntudatlanul is továbbadhatjuk a következő nemzedéknek – nem pusztán nevelési stílusunkkal, de genetikai jellemzőinkkel is. Ahogyan a holokauszttúlélőkkel foglalkozó Natan P. F. Kellermann teszi fel a kérdést egyik tanulmányában: „Vajon örökölhetők-e a rémálmok?” Minden jel arra mutat, hogy igen, de fontos hozzátennünk, hogy ez a folyamat megállítható. Vagyis olyan ördögi körrel van dolgunk, amely – nem kis munkával – megszakítható.

A fenti cikk dr. Kapitány-Fövény Máté Ezerarcú függőség című könyvének szerkesztett részlete.

Hogyan ne neveljünk szenvedélybeteget? Miként ismerhetjük fel szenvedélybetegségünket? Hogyan segíthetünk egy függőnek? Az Ezerarcú függőség nemcsak a gyógyulás és a megelőzés modern lehetőségeit mutatja be, hanem betekintést nyújt a jövő szenvedélybetegségeibe is. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.