Rég járt amerikai külügyminiszter olyan hosszú úton Fekete-Afrikában, mint Hillary Clinton, aki 11 nap alatt 7 országot látogatott végig. Kenyából indult – ahonnan Barack Obama amerikai elnök apja származik –, és a politikai nyugalma (HVG, 2009. május 2.) miatt Washington által a kontinens országai elé példaként állított Zöld-foki-szigeteken búcsúzott. Clinton körútja jól jellemzi azt az amerikai külpolitikát, amit Obama igyekszik kialakítani hivatalba lépése óta: összpontosítás a válsággócokra, de figyelem a korábban hanyagolt, Washington számára mégis fontos régiókra, egyoldalú lépések helyett partnerkeresés, ideológiai leckéztetés nélküli, ám kívánalmakat támasztó pragmatikus együttműködés.

Látogatása állomásain – akárcsak az Afrikával, illetve tágabb értelemben a fejlődő világgal kapcsolatos amerikai stratégiát körvonalazó júliusi ghánai Obama-beszédben – Clinton is egyszerre szólt a nyugati segítség lehetőségéről és arról, hogy az érintett országoknak mit kellene tenniük a demokrácia erősítéséért vagy az emberi jogok tiszteletben tartásáért. Nem úszta meg Kenya sem – amely valamennyire a saját fiaként tekint az amerikai elnökre –, ahol Clinton a korrupció elleni küzdelmet kérte számon, Nigériában a radikális iszlamisták vérengzésének a letörését sürgette, Dél-Afrikában pedig támogatást kért Jacob Zuma elnöktől ahhoz, hogy Zimbabwéban a politikai hatalommegosztást komolyan vetessék az országot autokrata módon irányító Robert Mugabe államfővel.

Más országokhoz és régiókhoz hasonlóan Afrika is nagy reményeket fűzött Obamához – neki a kezdetekben már az is elég volt, hogy ő nem a világot feketén-fehéren látó, az USA hatalmát pedig abszolutizáló George W. Bush –, aki a diplomáciába is lendületesen vágott bele. Akadt dolga bőven, hisz elődjétől nemcsak két háborút örökölt, hanem széles körű Amerika-ellenességet is. Mégis fél év elegendő volt az USA-ról kialakult kép átrajzolásához. A washingtoni Pew Research Center politikai kutatóintézet július végén ismertetett felmérése szerint a 25 országban megkérdezett 27 ezer embernek már újra olyan jó véleménye van Amerikáról, mint Bush hatalomra jutása előtt. Az ismét partnerként kezelt Nyugat-Európában látványos a javulás, pozitív változás következett be Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában is, és még a muszlim országokban is kedvezőbb a kép. Kilóg a sorból Izrael, ahol az Amerika-szimpátia továbbra is kiugróan magas, ám a Bush-korszakhoz képest visszaesett.

Nem csoda, hogy Izrael tartózkodóbb Obamával szemben. Az amerikai elnök – a zsidó állammal vallási okokból szimpatizáló amerikai evangelizáló közösséghez tartozó elődjével szemben – már hivatali ideje kezdetétől egyik legfontosabb céljának tekinti a közel-keleti rendezést. A kampányában sem titkolta, hogy a két – zsidó és palesztin – állam egymás mellett élésének a híve, elnökként pedig Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőt a telepek terjeszkedésének leállítására sürgeti. Izraelben rossz néven vették azt is, hogy Obama – aki gyerekként nevelőapjával egy ideig a világ legnépesebb muszlim országában, Indonéziában élt – még nem látogatott hozzájuk, június elején viszont Kairóban mondott beszédében békejobbot nyújtott az iszlám világnak.

Obama átírta az amerikai külpolitikát Afganisztán, Irak, Irán és Pakisztán irányában is. A realitásokat belátva az elnökjelöltként még sűrűn hangoztatott gyors iraki kivonulásról letett, de visszavonta az amerikai csapatokat a városok utcáiról, és a politikai megoldást erőlteti. Afganisztánban viszont a csapaterősítés mellett döntött, és határozottabban sürgeti Pakisztánt is a szélsőséges iszlám elleni fellépésre. Irán ügyében tétovázott, de a politikai leszámolásba torkollt elnökválasztás dacára pragmatikus hangot üt meg, és gyorsan megerősítette a teheráni atomambíciókra még mindig tárgyalásos megoldást kereső washingtoni álláspontot, miután úgy tűnt, alelnöke, Joe Biden egy félreérthető mondatával zöld utat adott Izraelnek a katonai csapásra.

Hívei és bírálói is úgy vélik, kialakulni látszik az Obama-doktrína, ám homlokegyenest ellenkezőt értenek rajta. Az elnök – mondják támogatói – a chicagói közösségi szervezői munkájában megszokott módszert követi a Fehér Ház uraként is. Tárgyal, egyeztet, próbálja megérteni vitapartnerei érvelését, igyekszik kiérlelt döntést hozni, a hangsúlyt az együttműködésre helyezi, és a nemzetközi porondon Amerikát nem megfellebbezhetetlen igazságosztóként jeleníti meg. Neokonzervatív ellenfelei szerint viszont ezzel éppen az USA morális felsőbbségét csorbítja. Ők úgy látják, hogy a demokrácia terjesztését és az emberi jogok erősítését háttérbe szorítja az elvtelen pragmatizmus – például a Kínával és Oroszországgal kialakított viszonyban. Az Amerika-kép javítására tett gesztusok pedig ahelyett, hogy erősítenék, gyöngítik Washingtont – mondják. Ráadásul – teszik hozzá a bírálók – ezeket nem is viszonozza a kínai vezetés, az orosz Vlagyimir Putyin miniszterelnök vagy a növekvő amerikai jelenlét miatt éppen Kolumbiát fenyegető Hugo Chávez venezuelai elnök.

Míg Bush idején az amerikai külpolitikát előbb nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként Condoleezza Rice, Dick Cheney alelnök, valamint – leváltásáig – Donald Rumsfeld védelmi miniszter triója határozta meg, addig Obama biztos kézzel fogja a gyeplőt. Ennek ellenére nagy nevekből álló csapatot hozott össze, amelynek tagjai, Clinton mellett, James L. Jones nemzetbiztonsági tanácsadó, valamint a két elnöki különmegbízott, az Afganisztánért és Pakisztánért felelős Richard Holbrooke és a közel-keleti rendezésért felelő George Mitchell, aki az 1990-es évek második felében az északír nagypénteki békemegállapodást hozta tető alá.

Washingtonban az erős egyéniségek rivalizálására számítottak, ami egyelőre – legalábbis a nyílt színen – elmaradt. A mindig spekuláló sajtó persze Clinton júniusi könyöktörése miatti kényszerpihenőjében – ami miatt a külügyminiszter nem tudta elkísérni Obamát a moszkvai csúcstalálkozóra – máris a háttérbe szorulását látta, ezt az érintett és az elnök is viccelődve cáfolta. A külügyminisztériumon belül a tárca költségvetése melletti harcias kiállásáért, Rice-nál közvetlenebb viselkedéséért népszerű Clinton egyelőre azt is jól viselte, hogy éppen afrikai útja elején lökte ki a rivaldafényből férje, Bill Clinton. A legutóbbi demokrata elnök váratlannak tűnő, de diplomáciai úton jól előkészített húzással vitte haza Észak-Koreából az ott bebörtönzött – a volt alelnöke, Al Gore által alapított televíziónál dolgozó – két amerikai újságírót.

NAGY GÁBOR