„Korlátozott a befolyásunk, szerény a költségvetésünk, és nincs hadseregünk. De bármilyen hatalommal szemben kimondjuk az igazságot” – fogalmazott 2005 végén a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) főigazgatója, az egyiptomi Mohamed el-Baradei, amikor a bécsi szervezet nevében átvette a Nobel-békedíjat. Nem egyedül tette, vele volt a japán Amano Jukija, a szervezet legfontosabb döntéshozó szervének, a 35 tagú kormányzótanácsnak a vezetője is. A napokban ismét együtt szerepeltek a hírekben, amikor az elsősorban az atomenergia katonai célú használatának megakadályozására és a békés célú nukleáris energia biztonságos működésének a felügyeletére alapított IAEA Amanót jelölte a szervezetet 12 éve vezető el-Baradei utódának.

A jogász végzettségű, 63 esztendős diplomata 1972-ben szegődött a japán külügyminisztérium szolgálatába, és pályafutása nagy részét az atomfegyverkezés megállításának a kérdésével töltötte, többek között az USA-ban és Brüsszelben is szolgált. Tokió négy évvel ezelőtt is azzal a szándékkal küldte Bécsbe, hogy 2009-től átvegye a szervezet vezetését. El-Baradei újjáválasztását ugyanis Washington már 2005-ben is ellenezte, mivel az egyre önállóban és karakteresebben politizáló IAEA-vezér nyíltan bírálta az USA iraki invázióját, és vitatta az amerikai feltevést, hogy Bagdad titokban atombomba előállításában mesterkedik. El-Baradei akkor még győzni tudott, de látszott, hogy a negyedszeri megméretésen már nem lesz esélye.

Amano sem könnyen szerezte meg a novemberben megüresedő széket. A fejlett országok többsége és különösen az USA által pártolt japán diplomatának többszörös előválasztási fordulóban kellett megmérkőznie, az atomenergia hasznosítását óhajtó fejlődő országok például a dél-afrikai Abdul Mintyt támogatták, míg az EU ereje megoszlott, mert Spanyolország, Belgium és Szlovénia is delegált jelöltet. Az európaiak közül a legtöbb esélye az OECD nukleáris ügynökségét 1997 óta vezető spanyol Luis Echávarrinak volt – a HVG értesülései szerint a magyar IAEA-képviselők is őt támogatták –, ám elemzők szerint túl későn szállt ringbe. Amano végül az utolsó körben annak köszönhette Minty legyőzését és a kétharmados többség megszerzését, hogy a kormányzótanács egy tagja tartózkodott a szavazásnál. Magyarország egyébként jelenleg nem tagja a kormányzótanácsnak, a kelet-európai regionális csoporton belüli rotáció szerint 2011 második felében kerül vissza a testületbe.

Az el-Baradeinél erőtlenebb személyiségnek, technokratának tartott Amano előtt számos nehéz feladat áll. Egyik legfontosabb dolga a megújulásra váró szervezet pénzügyi helyzetének rendbetétele. Az 1957-ben alapított ügynökség évek óta költségvetési gondokkal küszködik, és miközben kiadásait két évtizede lényegében nem növelheti, egyre több feladat hárul rá. Az idén alapvetően 294 millió euróból gazdálkodik a 2200 alkalmazottat foglalkoztató szervezet, amely a 146 tagország valamivel több mint a felében vizsgálta eddig az atomenergiai létesítményeket. A fentiekhez az éves költségvetés egyharmadának megfelelő összeg társul a tagországok önkéntes hozzájárulásaiból, az idén 85 millió dollár. Az el-Baradei kérésére neves szakértőkből – köztük Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellárból és Bokros Lajos magyar közgazdászból – összeállt tanácsadó testület úgy ítélte meg nemrég, hogy a szervezet megnövekedett feladatai 2020 után legalább évi további 80 millió dollár forrást igényelnek.

Az ügynökséget el-Baradeinél kevésbé politizáló szervezetként elképzelő leendő atomfőnök máris elismerően szólt Barack Obama amerikai elnökről, amiért az kész tárgyalni Irán nukleáris programjáról. Teheránnal kapcsolatban Amano egyelőre igen diplomatikusan fogalmazott, mondván, az ügynökség hivatalos dokumentumaiban nincsenek arra utaló jelek, hogy Irán atombomba gyártására készülne. El-Baradei egyébként az utóbbi hat év Irán-politikáját teljes kudarcnak nevezte nemrég. Szerinte a világ ma virtuális atomfegyverprogrammal szembesül, számos ország – köztük az atomsorompó-egyezmény több aláírója – nem gyárt ugyan atomfegyvert, de lényegében elérte a gyártás küszöbét, technológiai felkészültsége bármikor alkalmassá teszi a fegyverkezésre. A másik gondot El-Baradei a növekvő radikalizmusban látja, abban a veszélyben, hogy az atomfegyver terroristák kezébe juthat, akik immár nem elrettentésre, hanem bevetésre akarják felhasználni. A novemberben távozó főigazgató elégedetlen a nukleáris leszerelési programmal is – ami egyébként nem az IAEA feladata –, és úgy véli, megrendült a nemzetközi jog tisztelete is.

Amanónak választ kell találnia az újra „felfedezett” atomenergia körül folyó vitákra is. Különösen a biztonsági kérdésekre, amelyek betartatását az is nehezíti, hogy nincs kellő pontossággal körülírva, hol húzódik a békés és a katonai atomfejlesztések közti határvonal. Ráadásul az IAEA technológiája és műszerparkja egyre elavultabb a pénzügyi források híján. Tudományos laboratóriumai közül főleg a Bécshez közeli Seibersdorfban lévő szorul sürgős korszerűsítésre. De a szakembergárda is megérett a fiatalításra, és elengedhetetlen az atomkutatás fejlődésével lépést tartó, igencsak költséges továbbképzés is. Minderre azonban eddig nem volt forrás a büdzsében, kérdés, Amano tud-e az elődjénél több pénzt szerezni.