HVG

Keresztes lovagok és konzervatívok harca - így jellemzi az amerikai katonai sajtó az iraki háború tanulságairól folyó nyílt vitát. Az egyik tábor - a csapaterősítésre alapozott iraki kibontakozás alapján - azt vallja, hogy a 21. században az amerikai hadseregnek nem pusztán katonai hadműveletekre, hanem társadalmak megváltoztatására kell berendezkednie. A másik elhamarkodottnak ítéli az iraki sikerpropagandát, és történelmietlennek azt a felfogást, hogy egy új háború általában hasonlít az előzőhöz.

A kérdés nagyon is gyakorlati: működhet-e Afganisztánban is az Irakban állomásozó amerikai erők parancsnoki tisztétől a minap búcsúzott David Petraeus tábornok módszere. Petraeus a napokban veszi át az USA hadseregének a floridai Tampában működő központi parancsnoksága (CENTCOM) irányítását, így Irakon kívül Irán, Afganisztán és Pakisztán is hozzá fog tartozni. Bár a tábornok törékenynek nevezte búcsúbeszédében az iraki stabilitást, az erőszak az idén 60 százalékkal csökkent a vérzivataros 2006-hoz képest, és áttörést jelent az is, hogy elindult a politikai kiegyezés a síiták és a szunniták között.

Nemcsak a gerillaellenes háború szabályait írta át a tábornok, de nagy hangsúlyt helyezett a civil lakosság védelmére, a felszabadított területek megtartására, és az újjáépítésre is, egyszóval: a polgárok megnyerésére. "Minden felszabadító hadsereg előbb-utóbb megszállóvá válik, ezért létkérdés a helyi fegyveres erő gyors kiképzése" - tartja Petraeus. Az amerikai tiszti kar régi vágású tagjai azonban azzal ütnek viszsza, hogy az iraki biztonság javulása nem az új harcmodornak köszönhető, hanem annak a pénznek, amellyel az USA a maga oldalára állított 100 ezer szunnita felkelőt.

A tavalyi csapaterősítés révén az Irakban állomásozó amerikai katonák létszáma 130 ezerről 160 ezerre nőtt, míg Afganisztánban az őszre tervezett 4 ezres minierősítéssel is csak 70 ezer fölé emelkedik a közvetlen USA-parancsnokság és a NATO alá tartozó erők nagysága. Pedig a két ország lakossága nagyjából egyforma (25 millió fő), és az afganisztáni terep még nehezebb is. David McKiernan tábornok, az Afganisztánban lévő haderő parancsnoka szerint éppen a szárazföldi csapatok elégtelen létszáma okán folyamodnak gyakran a vitatott légitámadásokhoz, amelyek ellen a riasztóan sok polgári áldozat miatt a lakosság és Khamid Karzai elnök is egyre élesebben kel ki.

Az amerikai katonai vezetés konzervatív szárnya abban sem biztos, hogy Afganisztánban hatékony lehet egy jelentősebb csapaterősítés. Az oszmán, majd brit fennhatóság után függetlenné vált Irak jórészt tanult lakossággal, bár diktatórikus, de működő állami szervekkel, majdnem önellátó mezőgazdasággal, iparral, hatalmas kőolajkinccsel, út- és távközlési hálózattal rendelkezett a 2003-as megszálláskor. A soha nem gyarmatosított, igen harcias és büszke Afganisztán viszont rendkívül elmaradott, széles körű az írástudatlanság, hiányzik az infrastruktúra és az erős központi állam. A különbség a Petraeus-doktrína egyik pillérének számító önálló hadseregben is megmutatkozik. Irakban az utóbbi öt évben az egyre ütőképesebb fegyveres erő létszáma elérte a 250 ezret, a 2001-ben lerohant Afganisztánban viszont hét év alatt csupán 65 ezer katonát sikerült csatasorba állítani, megkérdőjelezhető harci képességekkel.

Iraki szolgálatának utolsó napjaiban Petraeus tényfeltáró útra Afganisztánba utazott, hogy részt vegyen az új stratégia kialakításában. A tábornok szomorú tapasztalatokkal térhetett vissza: nemcsak a tálibok fokozódó gerillaháborúja és a biztonsági helyzet romlása, de az élelmiszerválság, a segélyezés veszélybe kerülése és a vontatott újjáépítés is fokozza a lakosság kiábrándulását. Az idén eddig 26 segélyszervezeti munkást öltek meg - annyit, mint tavaly egész évben. A minap öngyilkos támadás ért egy ENSZ-járművet, és életét vesztette két afgán orvos, akik az Egészségügyi Világszervezet (WHO) gyermekbénulás elleni oltási programjában vettek részt. A Világélelmezési Program (WFP) az év első felében 800 tonna élelmiszert veszített el - ami 80 ezer ember egyhavi táplálására lett volna elég -, a szervezet konvojait 23 támadás érte.

A tálibok nemcsak az afgán, de a NATO-országokban tapasztalt háborúellenes közvélemény jelentőségével is tisztában vannak. Egyre többet támadják a szövetséges erőket, amelyek meredeken növekvő veszteségei az idén már egy szintre kerültek a csökkenő iraki áldozatokkal. Az Irak-Afganisztán párhuzam a tekintetben is sántít, hogy míg Irán inkább az iraki konfliktus lecsendesítésében volt érdekelt, Pakisztán szerepe zavaros.

A Bush-kormány a terror elleni globális háborújában fontos szövetséges Iszlámábád megkérdezése nélkül engedélyezte az amerikai katonai hadműveletek kiterjesztését pakisztáni területekre. Elemzők szerint nyilvánvalóan annak beismeréseként, hogy az afgán-pakisztáni határvidéken gyökeret vert különféle szélsőséges iszlamista milíciák és az al-Káida sejtjei komolyan veszélyeztetik az afganisztáni vállalkozás győzelmi esélyeit. McKiernan legutóbb már úgy fogalmazott: "Nem mondom, hogy megnyerjük háborút, legfeljebb azt, hogy megnyerhetjük."

Az afganisztáni szerepvállalást középpontba helyező e heti budapesti NATO-csúcs előtti napokban Mark Carleton-Smith, az afganisztáni brit erők parancsnoka úgy vélte, a háborút csak katonai eszközökkel nem lehet megnyerni. Robert Gates amerikai védelmi miniszter pedig - egy Budapestre tartó repülőgép fedélzetén - kijelentette: több katonát kell Afganisztánba küldeni, és támogatta a tálibokkal való esetleges béketárgyalásokat.

KERESZTES IMRE