Ha csak egy napra is, de fegyverek helyett voksokkal küzdöttek Irak kibékíthetetlennek tűnő politikai erői a múlt csütörtökön tartott parlamenti választáson. Még annyi erőszak sem történt, mint a januári alkotmányozó nemzetgyűlési választás vagy az alkotmányról októberben tartott népszavazás idején, és a hetven százalékos részvétel is magasabb az addigiaknál. A szunniták ugyanis ezúttal nem bojkottálták a választást, és bekapcsolódtak az Egyesült Államok által diktált politikai folyamatba.

Ez némi reményt csillant fel, hogy a több mint két éve szinte szünet nélkül tartó öngyilkos merényletek, robbantások, emberrablások borzalmai után a síita többség, illetve a kurd és a szunnita kisebbség az ország stabilizálására fordítja erőfeszítéseit. Ám Washington sem hiszi, hogy teljesen alábbhagy az erőszak, ráadásul az új kormány megalakításáról szóló bonyolult tárgyalások minden bizonnyal csak újra felszítják az etnikai és vallási ellentéteket. A januári választást követően is három hónapra volt szükség, hogy felálljon Ibrahim Dzsafari ideiglenes kormánya, pedig akkor csak a síiták és a kurdok egyezkedtek, most viszont a szunniták is részt kérnek a hatalomból.

A választás végeredménye ugyan legkorábban az év vége felé várható, de a részadatok szerint a 275 fős parlament legnagyobb erejét továbbra is a síita vallásos pártok alkotta Egyesült Iraki Szövetség (UIA) adja majd, amely azonban a januári több mint 140 mandátumból most csak mintegy 110-et tudott megtartani. Várhatóan 50-55 helyet tudhat magáénak a két nagy kurd párt, a Kurdisztáni Demokratikus Párt (KDP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) közös listája. Szintén mintegy félszáz képviselőt küldhet majd a szunnita választási szövetség, az Iraki Egyetértés Frontja (IAF), és kétségkívül a szunniták erőteljesebb jelenléte lesz a legnagyobb különbség a régi és az új parlament között. Megőrizve erejét, negyven helyet szerzett Ijad Allavi, az új Irak első ideiglenes kormányfőjének világi listája, amelyhez síiták és szunniták egyaránt csatlakoztak.

Sokan úgy vélik, hogy Allavi lehet az a kompromisszumos figura, aki egy koalíciós kormány élére állhat. Washington jóval szívesebben látná őt, mint Dzsafarit, akit sok vád ér az állítólagos erőszakos kormánybarát milíciák és a síita Iránhoz fűződő baráti kapcsolatok miatt. A lehetséges miniszterelnökök között tartják még számon Adel Abdul Mahdi pénzügyminisztert és az elnyűhetetlen Ahmed Csalabi miniszterelnök-helyettest. A történelem furcsa fintora, hogy Alavi, Mahdi és Csalabi az 1958-ban megbukott monarchia idején iskolatársak voltak, mégpedig a jezsuita Baghdad College-ban (lásd keretes írásunkat).

Az iraki politika bizonytalanságát egyébként mi sem jelzi jobban, mint Csalabi politikai pályája. A 2003-as amerikai invázió után a politikus Washington egyik kormányfőjelöltjeként tért haza a száműzetésből, de hamar hiteltelenné vált, miután kiderült, az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverekről főként az ő szervezete által szolgáltatott "biztos" információk hamisnak bizonyultak. Majd kegyvesztett lett, sőt az amerikai erők tavaly még bagdadi főhadiszállását is lerohanták, miután az a hír terjedt el, hogy titkos információkat adott át Iránnak, többek között egy iráni diplomáciai kód amerikai megfejtéséről. A Moktada al-Szadr radikális síita hitszónokkal is jó kapcsolatokat kiépített Csalabi az idén már az olajipart felügyelő kormányfőhelyettesként tért vissza, december második hetében pedig ismét George Bush amerikai kormányzatának vendége volt, holott napokkal előtte - vagy talán éppen emiatt is - Teheránban Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök fogadta.

Bárki is alakít kormányt, a neheze majd csak utána jön. Ismét terítékre kerül ugyanis az alkotmány, amelyet megalakulása után négy hónapig az új parlament - kétharmados többséggel - még megváltoztathat. Lényegében ez volt az egyetlen engedmény a szunniták számára, akik az októberi referendumon elutasították az alaptörvényt, amely szerintük Irak szétesését idézheti elő.

Az alkotmány ugyanis túl nagy hatalmat biztosít az északon már létező kurd, délen pedig a tervbe vett síita autonómiának, ráadásul igen kétértelműen határozza meg az ország - főként északon és délen található - kőolajkincse feletti ellenőrzést. A szunniták többnyire az ország legszegényebb, középső területein élnek, és úgy érzik, a kurdok és a síiták ki akarják semmizni őket az olajvagyonból. Bagdadban máris megdöbbenést okozott, hogy egy norvég olajcég - az északi kurd autonómiával a központi kormány megkérdezése nélkül kötött megállapodás alapján - december elején megkezdte a próbafúrásokat (lásd Olajbiznisz című írásunkat).

Az új kormány másik nagy kihívása lesz, hogy megfeleljen az irakiak elvárásainak: javuljon a biztonsági és a gazdasági helyzet. A legfőbb kérdés az, vajon a polgárháborútól való félelem elegendő lesz-e a kompromisszumokra való hajlandósághoz. Az utóbbi másfél évben Irak két átmeneti kormánya leginkább hozzá nem értésről, korrupcióról, politikai iszapbirkózásról tett tanúbizonyságot - értékelték iraki szakértők. Az új kormány ráadásul ugyanúgy rá lesz utalva az Egyesült Államok segítségére, mint az előző kettő, holott mind síita, mind pedig szunnita oldalról máris követelték az amerikai erők mielőbbi távozását.

Bush mindazonáltal vasárnap úgy értékelte a választást, hogy "valami új kezdődött: alkotmányos demokrácia a Közel-Kelet szívében". Kétségtelen, hogy a többségi akaratnak megfelelően Irakban a síiták évszázadok óta először jutottak hatalomra, az 1925 és 1958 közötti monarchia ideje alatt tartott tíz választás egyikén sem nyerhettek. Sőt a nők sem szavazhattak, míg most a parlamenti helyek negyedét tartották fenn a számukra, ami azt jelenti, hogy a szebbik nem képviselőinek nagyobb lesz az aránya a bagdadi törvényhozásban, mint a legtöbb nyugati ország parlamentjében.

Az amerikai elnök egyébként szokatlanul személyes hangú beszéde eltért a korábbi, hurráoptimizmust sugalló szózataitól, sokkal reálisabb képet festve az iraki helyzetről. Beismerte, hogy kormányzata korábban követett el hibákat, például lassan fogtak az újjáépítéshez és az új iraki biztonsági erők kiképzéséhez. Arra is utalt, hogy még hosszú az út a győzelemig, és jelezte, az amerikai katonák kivonását csakis a biztonságtól teszik függővé. Az amerikai sajtóban máris megindult a találgatás, hogy az iraki teljesítménye miatt népszerűségéből sokat vesztett Bush - a hazai elvárásoknak megfelelően - milyen ütemben hívja haza a fiúkat. Egyelőre az tűnik valószínűnek, hogy a választások idejére 160 ezerre felduzzasztott létszám néhány hónapon belül a február környéki 138 ezerre csökkenhet.

Az iraki választás azonban az Egyesült Államok számára leginkább azzal a tanulsággal szolgált, hogy a demokráciából a Közel-Keleten főként a vallásos erők profitálnak. Akár a legtekintélyesebb iraki vallási vezető, Ali al-Szisztáni ajatollah áldását élvező Egyesült Iraki Szövetségről, a libanoni Hezbollahról, a palesztin Hamászról vagy az egyiptomi Muszlim Testvériségről van szó, az iszlamista pártok képesek a leginkább kihasználni a politikai szabadságot. Egyes elemzők szerint éppen az iraki a legjobb példa arra, hogy a demokrácia amerikai szorgalmazása miként ütött vissza. Washington ugyanis kezdetben 5-10 éves átmenetet szeretett volna, de Szisztáni lerövidítette a választási menetrendet, hogy mihamarabb biztosíthassa a hatalmat a síiták számára.

A vallási pártok népszerűsége az Egyesült Államokat azért nyugtalanítja, mert néhányuk igen kétértelműen fogalmaz arról, hogy mit kezd majd a hatalommal. Korlátozná-e a nem muszlimok és a nők jogait? Bevezetné-e a szigorú muszlim törvénykezést, a sáriát? Ellenségesen lépne-e fel az Egyesült Államokkal szemben? Ám az iraki, a palesztin vagy az egyiptomi vallásos pártok is állítottak az idén női jelöltet, a Hamász és a Muszlim Testvériség pedig keresztényekkel kötött politikai szövetségeket.

"Az iszlamista pártok a politikai arénába való belépésükért korábbi identitásukkal fizetnek, és egyre inkább az aréna szabályai szerint játszanak" - vélekedett Hosszam Tammam, a Testvérek a változás állapotában című könyv szerzője. Az egyiptomi szakértő szerint ezek a pártok már nem kalifátusról, hanem piacgazdaságról beszélnek. Az európai keresztény pártokhoz hasonló "muszlimdemokrácia" legnyilvánvalóbb példája a Törökországot kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja, amely az utóbbi két évben elképesztő politikai és gazdasági reformokat valósított meg az európai integráció érdekében.

Persze fontos tényező az idő, Irakban például sokan attól félnek, hogy a gyorsított ütemű demokratizálás olyan mértékben élezi ki az etnikai-vallási ellentéteket, hogy a folyamat könnyen polgárháborúba torkollhat. Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó szerint "a demokrácia felépítése nagyon kényes folyamat, amelyet nem lehet erőltetni".

KERESZTES IMRE