A mai iszlám legfontosabb történése az a csendes forradalom, amely a Nyugaton élő muszlimok körében zajlik a demokrácia mellett - állítja a Global Viewpoint sajtóügynökségnek adott interjúban Tarik Ramadan filozófus, genfi egyetemi tanár, az egyiptomi Muszlim Testvérek alapítójának, Haszan al-Bannának az unokája.

Global Viewpoint: Miután egy marokkói származású holland férfi meggyilkolta Theo van Gogh filmrendezőt, a madridi merénylet után pedig már Londonban is robbantottak az "otthoni" terroristák, már a muszlimok európai integrációjának kilátásaira is sötét árnyék vetül. Hogyan kellene ezekre az eseményekre reagálnia az európai muzulmán közösségnek?

Tarik Ramadan: Nézzünk szembe a valósággal: ezek a támadások nem fognak megszűnni. A jövő Európájának szerves részei lesznek az efféle merényletek. Éppen ezért a muszlimoknak is önkritikát kell gyakorolniuk: fel kell térképeznünk azokat a területeket, ahol hatékonyan meg tudjuk állítani az ilyen támadások elkövetőit vagy kitervelőit. Első lépésként szembe kell szállnunk az iszlám ama értelmezéseivel, amelyek gyűlöletet és erőszakot hirdetnek. És nem csupán elítélnünk kell ezeket a tanokat, de együtt kell működnünk a hatóságokkal is, hogy felleljük azokat az imámokat és a többieket, akik gyűlöletre és erőszakra uszítanak és szembeszállnak az európai törvényekkel. Foglalkoznunk kell a muszlimok ama bűntudatával is, amely azért támad fel bennük, mert nem érzik "jó muszlimoknak" magukat. Gyakran tapasztaljuk, hogy ezek az erőszakosan és irracionálisan viselkedő fiatal muszlimok látszólag jól beilleszkedtek a társadalomba. Munkájuk van, egyetemre járnak, megházasodnak. De úgy érzik, hogy valamilyen módon beszennyeződtek, és egyre messzebb kerülnek az iszlám által festett ideális képtől. Ilyenkor találják meg őket a dzsihád szószólói, és szegezik nekik a kérdést: "Vágyod a megváltást? Meg akarod tisztítani magadat? Mi tudjuk a megoldást." Nekünk kell rávezetnünk őket arra, hogy ha felháborodnak azon, ami Irakban, Palesztinában vagy Afganisztánban történik, akkor állampolgári jogaikkal élve politikailag szálljanak szembe saját kormányukkal. A megoldás az, ha megfogalmazzuk politikai követeléseinket abban a demokráciában, amelyben élünk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy hallassuk a hangunkat és hogy a kormányunk ne alkalmazzon kettős mércét.

G. V.: Mit tehetnek az európai kormányok ebben a helyzetben?

T. R.: Tony Blair kijelentette, hogy a muszlimoknak kell megállítaniuk a saját közösségeikből származó gyilkosokat. Ebben részben igaza is van. De a mai helyzet némileg egy családi problémára emlékeztet. Amikor egy gyerek rossz fát tesz a tűzre, azért mindkét szülő felelős. A fiatalok, akik a londoni merényletet elkövették, itt születtek, Európában. Az egyik szülő a muszlim közösség, így neki is tennie kell valamit, de a másik szülő az európai közösség, tehát rá is vár feladat. Nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy az európai szülő hol hibázott: miért mondott csődöt a társadalmi integráció, és miért követett el hibát, amikor támogatta az iraki háborút, amelyet amúgy európaiak milliói elleneztek. Nincs szükség egy újabb parttalan teoretikus vitára a multikultúráról. Végre az integrációval kellene komolyan foglalkoznunk.

G. V.: Zapatero spanyol miniszterelnök alapvetően másképp vette fel a harcot a terrorizmussal, mint Tony Blair vagy az USA. A spanyol csapatokat kivonták Irakból, Zapatero amnesztiát adott az illegális muszlim bevándorlóknak, és nem nyílt harcot hirdetett, hanem a dialógust elősegítő civilizációk szövetségét akarja megteremteni. Vajon ez a helyes modell?

T. R.: A szimbolikus tettek hatása tagadhatatlan. Hosszú távon azonban egy valódi integrációt előmozdító politikára lenne szükség Európában, olyanra, amely megérti, hogy a vallási és etnikai különbözőség lesz Európa jövője, nem csupán egy átmeneti problémával állunk szemben. A legnagyobb baj az, hogy hiányzik a kölcsönös bizalom, és a muszlimokról szerte Európában negatív kép alakult ki. A muszlimok úgy érzik, nem kedvelik őket abban a társadalomban, amelyben élnek, és a rasszizmus, az iszlámellenesség is aggasztó méreteket öltött. Ha a muszlimok azt tapasztalják, hogy a kormány figyeli őket és korlátozza a tevékenységüket, akkor kialakul bennük az az érzés, hogy ők csupán másodosztályú állampolgárok, nem a társadalom felelős tagjai. A kormányoknak és a muszlim közösségeknek ezenfelül olyan városrendezési terveket kell kidolgozniuk, amelyek szétrobbantják a gettókat - a kulturális és oktatási gettóktól kezdve egészen a Franciaországban létrejött gazdasági vagy a Nagy-Britanniában megfigyelhető etnikai gettókig. Végül pedig a kormányoknak és a muszlim közösségeknek közösen kell részt venniük az imámok képzésében. Jelenleg a legtöbb imám külföldről érkezik. A jövőben őket is Európában kell képezni, olyan imámokat, akik beszélik az európai nyelveket és az európai társadalomhoz igazított iszlámot tanítanak. Ez létfontosságú kérdés, mert csak így lehet megakadályozni, hogy befolyásra tegyenek szert a gyűlöletet és erőszakot hirdető imámok.

G. V.: Talán ez a központi kérdés, hiszen az európai muszlimoknak szükségük lenne egy olyan iszlám képre, amely nem Nyugat-ellenes, és nem tartja a nyugati társadalmakat iszlámellenesnek.

T. R.: Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne a szélsőséges irányzatok határozzák meg az iszlám fő irányvonalát. Az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában és Európában élő muszlimok túlnyomó többsége sikeresen adaptálta iszlám hitét a társadalomhoz, melyben él. Állampolgárként ahhoz a társadalomhoz lojálisak, amelyben élnek. És az újságok címlapján szereplő merényletek ellenére a mai iszlám legfontosabb történése nem ez, hanem az a "csendes forradalom", amely a Nyugaton élő muszlimok körében zajlik, és amelynek élén alapvetően azok a nők állnak, akik elkötelezték magukat a demokrácia, a lelkiismereti és vallásszabadság, az esélyegyenlőség, a másság elfogadása és a jogállamiság mellett. Ő k, miközben jó állampolgárai a nyugati világnak, az iszlámtól várják, hogy választ kapjanak az élet értelmére vonatkozó kérdésekre. Ez a csendes forradalom a londoni merénylők igazi ellenfele.