Hosszan tartó, viharos taps tört ki március 14-én, a kínai parlament, az Országos Népi Gyűlés éves ülésszakának utolsó napján, amikor kihirdették: a képviselők csaknem egyhangú szavazással - 2896 igennel mindössze két tartózkodás mellett - áldásukat adták arra a törvényre, amely határozott fenyegetéssel igyekszik gátat vetni a Pekingben csak szakadár tartományként számon tartott Tajvan függetlenségi törekvéseinek. "Ez nem háborús törvény, nem a tajvani nép ellen irányul" - hangoztatta a szavazás után Ven Csia-pao miniszterelnök a jogszabályról, amely - a kiszivárgott értesülések szerint - nem pontosítja, milyen esetben vethet be Kína katonai erőt. A dokumentum csak általánosságban szól arról, hogy "nem békés és más szükséges eszközöket" is alkalmazhatnak az ország szuverenitásának és területi épségének megőrzése érdekében, ha a tajvani szeparatista erők bármely akciója, bármilyen komoly esemény elszakadáshoz vezet, vagy végképp lehetetlenné válik a békés újraegyesítés.

Egy esetleges háborúról a kormány, illetve a kommunista párt befolyásos katonai bizottsága dönthet. Ez utóbbi élén már Hu Csin-tao pártfőtitkár-államfő áll, akit vasárnap - miután Kína volt első számú vezetője, Csiang Cö-min e tisztéről is lemondott - az állami központi katonai bizottság elnökévé is megválasztott a parlament, lezárva ezzel a 2002-ben megkezdett nemzedékváltást az ország vezetőségében. Noha Hu, immár új minőségében, az ország területi épségének és szuverenitásának megóvására szólította fel a mintegy 2,5 milliós hadsereget, és arról beszélt, hogy "meg kell kezdeni a felkészülést egy esetleges fegyveres összecsapásra", az erőszakos fellépést Peking minden jel szerint csak a végső esetre tartogatja. Legalábbis ezt hangoztatta Vang Csao-kuo parlamenti alelnök, amikor a múlt héten még a törvény tervezetét ismertette a honatyákkal. Hangoztatta, hogy mindaddig, amíg a legkisebb esély is van az "egy ország, két rendszer" elve alapján Tajvan és a népi Kína erőszakmentes egyesítésére, mindent elkövetnek, hogy ez meg is történjék.

A fenyegető döntés élét némiképpen tompító pontosítások ellenére Tajvanon aggodalommal fogadták a törvényt, mondván: a pekingi parlament a határozattal "biankó csekket" ad a hadseregnek a 23 milliós sziget lerohanására. Csen Suj-pian elnök a szavazás előtt egy nappal "a feszültséget növelő, a kapcsolatok teljes visszaesésével járó válságot kiváltó" javaslat visszavonására szólított fel. Washington szerint a jogszabály nem segíti Kína és Tajvan kapcsolatait, amelyekben az utóbbi időszakban az enyhülés némi jelei mutatkoztak. Peking azonban visszautasította a kritikát, Li Csao-hszing külügyminiszter nemcsak az Egyesült Államokat, hanem a tajvani helyzetet szintén fontos biztonságpolitikai kérdésként kezelő Japánt is óvta attól, hogy beavatkozzon Kína belügyeibe.

A szárazföldi Kína és Tajvan vitája 1949-ben kezdődött, amikor a kommunisták kiszorították az országból a nacionalista Kuomintang erőit, amelyek a 36 ezer négyzetkilométeres szigetre menekültek. Azóta Tajpejben rendszeresen a függetlenség kikiáltásával, Pekingben pedig katonai beavatkozással fenyegetőznek. A probléma most azért került előtérbe, mert Tajvan egy éve újraválasztott (HVG, 2004. március 27.) függetlenségpárti elnöke, Csen Suj-pian szeretne mandátuma végéig, 2008-ig új alkotmányt elfogadtatni, ami Peking félelme szerint esetleg a sziget szuverenitásának kinyilvánításával járna. Tajpejben ezt persze tagadják. Csen egy hónapja még azt is lehetségesnek nevezte, hogy Tajvan békés úton egyesüljön Kínával, amely 1999-ben azért szakította meg a hét évvel korábban megkezdett kétoldalú tárgyalásokat, mert a sziget akkori elnöke, Li Teng-huj "államközi szintre" akarta emelni a kapcsolatokat.

A politikai feszültség ellenére a gazdasági együttműködés az 1980-as évek vége óta élénken bővül a Tajvani-szoros két partja között. Kína - tavaly 83 milliárd dolláros rekordforgalommal - Tajvan első számú kereskedelmi partnere, az anyaországban mintegy egymillió tajvani él, akik az utóbbi tíz esztendőben különböző becslések szerint 40-100 milliárd dollárt fektettek be ott. Az ő lobbizásuknak is komoly szerepe volt például abban, hogy az idén, 56 évi szünet után a kínai holdújév idejére felújították a közvetlen légi járatokat Tajvan és az anyaország között (HVG, 2005. február 5.).

Alighanem főként az ilyen tényezők miatt véli úgy az elemzők többsége, hogy az új törvényben megfogalmazott "nem békés eszközök" elsősorban gazdasági lépéseket, például blokádot vagy bojkottot, és nem feltétlenül katonai beavatkozást jelentenek. Még akkor sem, ha az elszakadásellenes törvénnyel párhuzamosan az Országos Népi Gyűlés arról is határozott, hogy az idén 12,6 százalékkal 247,7 milliárd jüanra, azaz csaknem 30 milliárd dollárra nő Kína katonai költségvetése, miközben a tajvani kormány arról győzködi a parlamentet, hogy 15,24 milliárd dollárt kell költeni a sziget mintegy 400 ezer fős fegyveres erejére, főleg tengeralattjárók, rakétaelhárító rendszerek és repülőgépek vásárlására. Kína az utóbbi 15 évben a hadsereg modernizálásának jelszavával folyamatosan növeli katonai költségvetését, amely szakértők szerint valójában csak a fele-negyede a tényleges védelmi kiadásoknak. A büdzsében ugyanis nem szerepelnek olyan tételek, mint a fegyverbeszerzés vagy a kutatás-fejlesztés.

Jelenleg mintegy 700 kínai rakéta van tajvani célpontokra irányítva, de a sziget védelmi minisztere, Li Csüe a múlt héten azt mondta, ezek száma 2006 végére 800-ra emelkedhet, majd figyelmeztetett: a tajvani hadsereg külső támogatás nélkül legfeljebb két hétig lenne képes ellenállni egy kínai inváziónak. Az persze más kérdés, egyedül maradna-e Tajpej egy ilyen támadás esetén, hiszen az Egyesült Államok - bár elismeri az "egy Kína" elvét - a sziget fő fegyverszállítója és szövetségese, az amerikai Kongresszus még az 1970-es évek végén úgy határozott, hogy egy Tajvan elleni kínai támadást az USA is "súlyos fenyegetésként" értékelne, George W. Bush elnök pedig nemrég megerősítette, bármibe is kerül, Washington segít Tajpejnek megvédeni magát.

POÓR CSABA