Már igazán edzettebb lehetnék, mégis rendre meglep, hogy sokan milyen fantáziaszegényen gondolkodnak az EU-ról. Igaz, a türelmetlen bizalmatlanság végigkísérte az integráció egész fejlődését. Már a közösség megszületésében is többen kételkedtek, mint hittek, később a valutaunió életképességét kérdőjelezték meg. Bővítés? Az sosem lesz! – jósolták a nagyokosok tíz éve. Lisszaboni szerződés? Sosem lép életbe! – szögezték le ugyanazok három hónappal ezelőtt. Holott nem csak arról van szó, hogy – miként Angela Merkel német kancellár saját példájára hivatkozva fogalmazott – a nagy feladathoz fel is lehet nőni. Két éve még Barack Obamáról sem sokan tudták, hogy létezik, s még ma sem tudjuk, hogy felnő-e a feladathoz. Alighanem már megint az Európai Parlament bölcs öreg rókájának, a brit liberális demokrata Andrew Duffnak van igaza, aki szerint az uniós vezetők most még csak afféle próbajáraton üzemeltetik az általuk teremtett, jelentős hatalmi potenciállal rendelkező új gépezetet. Ami talán nem is nagy baj, hátha meg kell még húzni egy-két csavart.

Az igazán izgalmas kérdés tehát most inkább az, milyen változásokat idéz elő az új elem megjelenése magában az európai rendszerben. A magam részéről lefogadom, a legfontosabb újdonság a következő években az lesz, hogy minden valamirevaló európai kormányfő – különösen a kisebb és közepes tagállambeliek – a két és fél év múlva ismét megnyíló új posztra fog trenírozni, szavaikat és tetteiket eddig elképzelhetetlen mértékben és módon befolyásolja majd az előléptetés titkos vágya. Végül is – gondoljunk csak bele – miféle karrierlehetősége van manapság egy miniszterelnöknek? Hatalmon van mondjuk négy évig, nyolc évig – na jó, tizenkettőig –, és mi van azután? Amikor az emberi életkor végső határa ennyire kitolódott? Eszi az ellenzéki lét keserű kenyerét, penészedik egy egyetemen, ilyen-olyan nemzetközi szervezet megbízottjaként kilátástalan konfliktuszónákba rohangászik nulla reflektorfényben, végső elkeseredésében az Európai Bizottság elnöki tisztségére fanyalodik, ahol a hatalmon lévő kormányfők ugráltatják. Most viszont mégiscsak feltárult egy új, még magasabb polcon lévő álláslehetőség, amelyben egy miniszterelnök önmaga fölé nőhet, és első lehet az egyenlők között – már amennyiben megfelel a felvételi követelményeknek.

Márpedig a legfontosabb felvételi követelmény – mint a múlt heti csúcstalálkozón kiderült – az, hogy a pályázó ne megosztó és agresszív, hanem konszenzusteremtő és toleráns személyiség legyen, végül is Európában vagyunk. A kormányfők, sőt már a kormányfőségre áhítozók is eztán jobban fognak vigyázni a szájukra, ügyelni a kulturált viselkedésre. Sokan bánhatják ma már, hogy nem gondolkodtak időben előre. Ha Tony Blair 2003-ban tényleg hisz a lisszaboni szerződés előképének számító alkotmányszerződésben, aligha kezdeményezi az iraki háborút támogató, Európát kettészakító „nyolcak levelét”, a többiek meg nem írják alá. Aki beszól a visegrádiaknak, az lehet akár a legnagyobb államférfi, az uniónak nem kell. Aki nem tud kijönni a kisebbségeivel, netán a szomszédjaival, az ne is álmodjon EU-elnöki posztról.

Ez a civilizáló mechanizmus – lásd például az öt évvel ezelőtti Buttiglione-ügyet, amikor az Európai Parlament kigolyózta a homofób olasz biztosjelöltet – már jól kimutatható az Európai Bizottság szintjén. Most eggyel följebb, a kormányfők magasságában kezdi majd el kifejteni jótékony hatását, csak bízzunk politikusaink hiúságában! Európa ezáltal nem gyengébb, hanem erősebb, nem súlytalanabb, hanem tekintélyesebb lesz, a lisszaboni szerződés pedig betölti legfontosabb hivatását. Már tudjuk, hogy Francis Fukuyamának nem volt igaza, amikor a kommunizmus bukásával a történelem végét jövendölte, lehet, hogy éppen most kezdődik.

KOCSIS GYÖRGYI

(A szerző a HVG munkatársa)