A Kálomista Gábor rendezte film nem sokkal azután készült, hogy február 8-án gyilkosság áldozata lett Marian Cozma román sportoló, a Veszprém KSC kézilabdázója. A köztévé rá emlékezve, a születésnapján adta le ezt a köztes műfajú alkotást, amely részben az események rekonstrukciójára vállalkozik, részben az áldozat környezetét szólaltatja meg, de tovább is megy ennél. Bajai ebből fakadnak. Nem marad meg a szűkebb közeg, a csapat valódi és mély drámájánál, a társadalom feltételezett drámáját vázolná fel. A „hogyan” minimum vitatható alkotássá teszi, nem véletlen, hogy éles vita kísérte májusi mozipremierje körül.

A film akkor készült, amikor még a mostaninál is kevesebbet lehetett tudni arról, mi történt a veszprémi Patrióta lokálban és az utcán azon a végzetes éjszakán. Személyek, események, jelenségek között feltételez kapcsolatot, félig-meddig bizonyítási eljárást folytat le, és az ítéletet is előrevetíti. Közben messzire kanyarodik a dokumentumfilm műfajától. Hangneme alapvetően melodramatikus. Érzelmi húrokat penget, szó szerint is, hisz szinte végig drámai zene szól, és Kálomista kérdőjel nélküli kérdéssel indít, mely állításnak is beillik: „Maradt-e ebben az országban annyi emberi méltóság, becsület, hogy megvédje magát, megvédje a barátait azoktól, akik sem erkölcsöt, sem törvényt nem ismernek.” Pátosz és igazságosztó hangulat lengi be, pedig Kálomista objektív szeretne lenni, csakhogy éppen filmesként nincs ismerete arról, hogyan lehet tárgyszerűnek maradni olyan súlyos kérdésben, amilyen egy sportoló jelképivé nőtt meggyilkolása.

Nem kell ahhoz filmes szem, hogy belelássuk Cozma halálába az idei, gyilkosságokkal, értelmetlen és erőszakos halálokkal terhelt évünk szimbólumát. A magyar mindennapokat átszövő erőszak egyik kicsúcsosodása volt ez az eset. Éppen úgy, mint az olaszliszkai lincselés és a romagyilkosságok rémisztő sorozata. Ennél több kapcsolat nincs az esetek között, a társadalomban azonban ott lappang az a hétköznapi düh, agresszió, amely szülte őket. Aki ezt a hihetetlenül bonyolult hátországot is szeretné láttatni, sőt szóra bírni, annak Kálomistánál alaposabb társadalomismerettel, jobb arányérzékkel és mélyebb filmkészítői tudással kell bírnia. A Szíven szúrt ország már címében is jelzi, itt bizony a szimbólum kiterjesztését fogjuk látni, felemelt ujjú ítéletalkotást. Ez be is bizonyosodik a 80 perc végére, hiába szólaltat meg többféle „oldalt” a film. Roma férfiakat gyanúsít a rendőrség a gyilkosság elkövetésével, és ez a producer-rendezőnek elég ahhoz, hogy a hazai cigányság helyzetét is exponálja. Nagyon gyorsan eljut a Veszprém csapatának elnökéig, aki székfoglalónak is beillő módon érvel a „cigánybűnözés” létezése mellett, éppen a roma származású politikusként mindig előcitálható Mohácsi Viktória megszólalása után jelentve ki: „amit hallunk, az csak játék a szavakkal”.

A köztévé úgy érezte, ez az a film, amelyet Cozma születésnapján műsorra kell tűznie. Pedig nagyon nem mindegy, mit mutat, miféle képi és fogalmi nyelven szólal meg olyan helyzetben, amilyen most van Magyarországon. Elkapkodott és igencsak problematikus film lett az MTV hivatalos megemlékezése Cozmáról és aktuális mondanivalója az eseményekről. Egyszerűen azért, mert semmilyen kontextust nem adott hozzá, sem előtte, sem utána nem volt stúdióbeszélgetés, elemzés, amely a nagyon is szubjektív alkotást valahogy elhelyezte volna. A köztelevízió vitatott vagy akár elhibázott alkotásokat is bemutathat. De azt nem teheti meg, hogy nem mérlegel, és szó nélkül hagy ilyesmit. A híradók beszámolnak a történtekről, a háttérműsorok pedig olykor elemzik azokat, de ez jelen esetben kevés, nem spórolható meg a megbeszélés, az értékelés aprómunkája. Mert amit a közmédia mond, kérdez, állít, azt valamiképp Magyarország mondja, kérdezi, állítja.

NAGY GERGELY

(A szerző a hvg.hu munkatársa)