Napjainkban is két válság egymásra torlódásával van dolgunk. Ma a világméretű krízis hazai következményei fedik el a második tranzíciós válság súlyos megrázkódtatásait. Ez utóbbit úgy szokták magyarázni, hogy míg a gazdaságban a piac kikényszerítette a hatékony működéshez szükséges átalakulásokat, a gazdaságon kívüli szférában ez nem ment végbe, mert a rendszer kedvezményezettjei görcsösen ragaszkodnak privilégiumaikhoz. Gyakorlatilag érintetlenül maradtak olyan hatalmas ellátórendszerek, mint az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatásügy, a szociálpolitika, az önkormányzati rendszer. Ráadásul Magyarországon a piac által kikényszerített gazdasági átalakulások – a privatizáció sajátos módjától kezdve egészen a bankcsődök kezelésének hazai gyakorlatáig – olyan gazdaság- és társadalomszerkezetet hoztak létre, amely önmagában is aláássa a tartós és gyors gazdasági növekedés feltételeit. A jelenlegi világméretű válság így egy már elkezdődött – és hideg polgárháborús körülmények között, „nagykoalícióban” elmélyített – krízis időszakában érte el az országot.

Egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi válságok kisebb társadalmi megrázkódtatással fognak járni, mint a rendszerváltáskoriak. Az 1990-es évek közepén beindult gyors gazdasági növekedés ugyanis a magyar társadalom és településrendszer tekintélyes részét szinte meg sem érintette. Miközben óriási pénzeket költöttek szociális és foglalkoztatási programokra, nem sikerült számottevően javítani a magyarországi foglalkoztatás Európában egyik legalacsonyabb arányát, illetve csökkenteni a rendszerváltás időszakában a társadalomból tartósan kihullott mintegy 700 ezer magyar állampolgár számát. A tartósan kirekesztett családok viszont ma sokkal rosszabb mentális és fizikai állapotban vannak, mint a rendszerváltás idején. Kialakult a tartós munkanélküliségben és tartós kirekesztettségben élők második és harmadik generációja, ami a problémát különösen nehezen kezelhetővé teszi.

A hazai társadalompolitika annyira belefeledkezett az univerzális szociális ellátás dogmájába, hogy még az 1990-es évek elejének rendkívül súlyos gazdasági válsága közepette sem volt képes enyhíteni a legrászorultabbak gondjain. Ez most sincs nagyon másként – legalábbis erről árulkodik az illetékes miniszternek az a „megnyugtató” nyilatkozata, mely szerint „a gazdasági válság nem olyan mély, hogy a létezés tömeges ellehetetlenülésétől kellene tartani”. Úgy gondolom, hogy az elmélyülő válság mindenképpen szükségessé teszi a tömeges éhezés, a tömeges eladósodás, a tömeges hajléktalanság kezelését szolgáló intézményrendszerek kiépítését. Egyetértek azzal, hogy kiemelten fontos cél a munkahellyel rendelkezők minél nagyobb részének munkában tartása, mert ez nyilván „olcsóbb és hatékonyabb, mint a szociális szférában”. Emellett azonban mindent meg kellene tenni annak érdekében is, hogy minél kevesebb további munkanélkülivé váló, illetve lakhatásában ellehetetlenülő család szoruljon ki a városokból és a potenciális munkahelyekhez közeli falvakból. A tartós munkanélküliség kezelése ugyanis ily módon ugyancsak olcsóbb és hatékonyabb, mint „a szociális szférában” – különösen akkor, ha az még mindig leragadt a „segélyért munkát!” hecckampánynál.

Mindehhez egyebek mellett korszerű adósságkezelési programok és szociális bérlakások kellenek. Az elmúlt két évtizedben ugyanis eladták és lebontották az ország szociálisbérlakás-állományának túlnyomó többségét. Így ma az ilyen lakások magyarországi aránya a legalacsonyabbak között van Európában, ami lehetetlenné teszi a legtöbb égető szociális gond megoldását. Nem beszélve arról, hogy eddig a területfejlesztésre elköltött EU-s pénzek nagyobb részét is klientúraépítésre, mi több, egy, már évtizedekkel ezelőtt zsákutcának bizonyult, félfeudális területigazgatási modell rekonstrukciójára pazarolták. Következésképp a mostani szociális válság kialakulásáért nagymértékben felelős szociális és térségfejlesztő programokat haladéktalanul be kellene szüntetni, az így felszabaduló forrásokat pedig a krízis társadalmi hatásainak mérséklésére kellene fordítani.

LADÁNYI JÁNOS

(A szerző szociológus)