"Vannak olyan csoportok, amelyek okot adnak arra, hogy..." - kezdte volna magyarázni a buszvezető, mire egy fickó felpattant, és a vezetőfülke felé mutogatva kérte ki magának: "Rasszizmussal vádolnak minket!" Egy társa sustorogni kezdett: "Nyakunkba akarnak varrni egy szörnyű, köztörvényes bűntettet!" Más viszont azzal állt elő: "Mindenki vizsgálja meg a saját lelkiismeretét, hogy játszott-e időnként - akár csak gondolatilag - szélsőséges indulatokkal!"

Hamarosan barikádok emelkedtek a Moszkva téren, az erődítmények tetejéről önjelölt szónokok ostorozták a más barikád mögé bújókat. De leginkább a téren még szabadon kószálók egyetértését akarták begyűjteni: "Elnéző vagy a rasszizmussal? Mi sem! Sokan elnézőek!" Vagy: "Elnéző vagy azokkal, akik elnézőek a rasszizmussal? Mi sem! Szerintünk azok is rasszisták, akik elnézőek a rasszizmussal!" Esetleg: "Rasszista vagy? Mi sem! Pedig egyesek szerint az vagy! És te ezt hagyod? Hát mi sem! Szerintünk azok a rasszisták, akik szerint mi vagyunk azok!"

De most akkor kik azok, akik megmondják, hogy ki micsoda? Vajon miről szól ez a drámai felfordulás, melyben senki nem akar rasszista lenni, viszont mindenki gyanús, és mindenki mást gyanúsít. Csak azt ne higgyük, hogy a szónokok a rasszizmus meglévő határait kívánják láthatóvá tenni. Épp ellenkezőleg: ők azok, akik egymás rovására, vagyis párthatárok mentén parcellázzák a rasszizmust, azzal szólítva meg mindenkit, szerintük az illető a jó vagy a rossz térfélen bámészkodott. A pártok mostanra kétségtelenül jól megtanulták, hogyan tegyék egyre inkább elsődleges funkciójukká a kreatív szimpatizánstoborzást. Minden pártnak minden témában úgy kell állást foglalnia, úgy kell felhúznia saját barikádját a Moszkva téren (vagy másutt), hogy ott helyben és azonnal a lehető legtöbb bámészkodó egyetértését gyűjtse be. Aztán holnap egy újabb ügy, újabb tüzes szónoklat - csak nehogy épp az ellenkezőjét kelljen mondani, mint tegnap.

Ez a posztmodern politikai forgószínpad olyan drámákat szeret színre vinni, melyekben mindenki érintett vagy érintetté tehető. A Moszkva téri előadásban úgy formálhatott mindenki identitást magának, hogy saját maga jelölhette ki a "rasszistákat", akikkel szemben indulatilag felléphetett. Az egymáshoz való viszonyulások így kirajzolódó privát térképei azonban - nem meglepő módon - olyan "mi" és "ők" csoportokat tükröztek, melyeket alapvetően a politikai szónokok teremtettek meg. De hogy lehet egyáltalán a rasszizmusdrámában ennyi embert érintetté tenni? Nem volt furcsa, hogy a bűncselekmény kapcsán napvilágot látott minden mozzanat - "Az elkövető is roma?", "Rendőrségi ügye volt az áldozatnak?", "Bicskára rántott kardot?" - egyeseket mintha egyenesen kollektív traumák alól szabadított volna fel: "Hol itt a rasszizmus?", "Ezek ilyenek, és kész!", "És még minket vádoltatok?"

És tényleg: milyen rasszizmus? Nem csupán arról van szó, hogy Magyarországon az emberek jelentős része mindössze lealacsonyító közhelyeket szajkózva tud romákhoz, zsidókhoz, melegekhez és más kisebbségiekhez viszonyulni? Nem! Magáról a technikáról kell beszélni, amely emberek csoportjainak lealacsonyítására használatos a politikában és a hétköznapokban. Azon bevett közbeszédgyakorlatokról van szó, melyekkel egyesek maguk alá rendelhetnek másokat, hogy ezáltal magukat felsőbbrendűnek mutathassák, érezhessék. Így a kérdés is megváltozik. Nem azt kell eldönteni, hogy a lelkük mélyén rasszisták-e, akikről állítják vagy akik állítják róluk. Azt kellene végiggondolni, nem veszélyesebb-e bármi másnál pártkülönbségek mentén lenézni, lecigányozni, lefasisztázni a másikat.

DEME JÁNOS

(A szerző szociológus, a Pécsi Egyetem doktorandusza)