2001-ben amerikai állampolgárságú túlélők, illetve túlélők és áldozatok leszármazottai pert indítottak az Amerikai Egyesült Államok ellen, mondván, nem járt el kellő gondossággal az ellenőrzése alá került javakkal: számos tárgyat a németországi megszállási zónában szolgáló amerikai hadsereg főtisztjei loptak el, a többi érték átadása az ENSZ-nek pedig hibás és jogi alapot nélkülöző döntés volt. Az amerikai igazságügyi minisztérium a napokban a kereset elutasítását kérte a floridai bíróságtól.

Az aranyvonatügynek három szintje van, amelyeket nehéz tökéletesen szétválasztani, de ez elengedhetetlen a tisztánlátáshoz. Jogilag a pert nem a magyar zsidóság (bárhogy definiáljuk is ezt a közösséget), hanem egyes túlélők és leszármazottak indították. Az esetleg megítélendő kártérítésben is ők, és nem "a" magyar zsidóság tagjai részesülhetnek. Azaz az ügy szempontjából mindegy, mit tettek az amerikai hatóságok az olyan vagyontárgyakkal, amelyek nem a felperesek (vagy azok rokonai) birtokában voltak.

A kilencvenes évek második felében egymástól függetlenül több (amerikai, magyar, német) kutató is foglalkozni kezdett a magyar zsidók kifosztásának történetével. A figyelem részben ennek hatására irányult az aranyvonat történetére. A per most visszahat a történeti kutatómunkára, és serkenti a magyar zsidók gazdasági megsemmisítését dokumentálni kívánó vizsgálatokat, ami pozitív fejlemény, hiszen az elhanyagolt téma historiográfiai jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. A történeti kutatás előnye jelentős a jogi vizsgálattal szemben: nem kell egyértelmű igent vagy nemet mondania, van ideje és lehetősége az árnyalt megközelítésre, és ítélet kimondása helyett kérdéseket fogalmazhat meg.

Az ügy politikai szintje a legkevésbé tisztázható, és a látszat ellenére valószínűleg a legsúlytalanabb is. Az ítéletet az amerikai végrehajtó hatalomtól független bíróság fogja kimondani, amely könnyen lehet, hogy pálcát tör hazája 1945-1948-ban folytatott politikája vagy annak egyes katonai és civil hatóságai felett. New York város tanácsának tagjai éppúgy "mielőbbi méltányos megállapodást" sürgetnek, mint egyes szenátorok - egyértelműen a túlélők, azaz a felperesek pártját fogva. Politikai vetületei vannak tehát az ügynek, ám akárhogy dönt is a bíróság, az ítélet nem jár majd különösebb következményekkel sem az amerikai vagy éppen New York-i városi belpolitikát, sem az amerikai-magyar, sem az amerikai-izraeli kapcsolatokat illetően. Peren kívüli megállapodás persze elképzelhető, de ez nem a felek politikai megfontolásaiból fakad majd - ha egyáltalán sor kerül rá -, hanem a per belső logikájából. Mindenesetre ha az igazságügyi minisztérium píárszempontokat venne figyelembe, nem kérte volna a kereset elutasítását.

A felsorolt három szint a történelem számos perében jelen volt, eltérő súllyal. A hatalmas közéleti konfliktusokat generáló 1882-1883-as tiszaeszlári (vagy éppen a Dreyfus-) perben éppúgy a politikai elem dominált, mint például az ötvenes évek közepén az izraeli Kasztner-ügyben, amely Mose Sarett kormányának bukásához vezetett. Adolf Eichmann jeruzsálemi perének hangsúlya a történeti, emlékezéspolitikai aspektuson volt: kis túlzással mondható, hogy részben az eljárás következtében jött létre a történettudomány azon ága, amit ma holokauszt-szaktudománynak neveznek. A háború után született izraeli generációt Eichmann pere szembesítette az európai zsidók nagy többségének elpusztításával. Véleményem szerint - és ezt nem csak a holokausztkutató "elfogultsága" mondatja velem - hosszú távon az aranyvonatügy történeti hozadéka lesz igazán jelentős.

KARSAI LÁSZLÓ

(A szerző történész, egyetemi tanár)