Igen ám, de az intolerancia, a gyanakvás és az elkülönülés bestiája kiszabadult a palackból, és áldozat után kutatva az utcákat rója. Talán segít, ha felidézem tapasztalataimat, amelyeket akkor szereztem, amikor Nigériában a mostanival szöges ellentétben álló gyakorlatot kezdtek, körülbelül húsz éve, jóval azelőtt, hogy hazám egyes államaiban bevezették az iszlám törvénykezést, a sariát. Az oktatási miniszter bejelentette, a középiskolások megjelenhetnek az iskolában a vallási hovatartozásukat feltűnően jelző ruhában. Mély ellenszenvvel fogadtam ezt az intézkedést, amely a különbözőséget hangsúlyozva éket vert a diákok közé. Általános iskolába anglikán misszionáriusokhoz jártam, ahol a formaruhát - khakiing, csupasz lábon rövidnadrág - még a legnagyobb fantáziával sem lehetett valláshoz kötni. Az állami tulajdonú bentlakásos középiskolában pedig a vallásgyakorlás szabadságát beépítették az iskola mindennapi rutinjába: péntekenként a muzulmánok gyűltek össze imára, szombatonként az adventisták automatikus felmentést kaptak az elfoglaltságok alól, vasárnaponként keresztény istentiszteletet tartottak.

Ahol több vallás is jelen van, a közös formaruha számomra valamiféle világi döntőbíróság szerepét tölti be, de ha a formaruhát sutba dobják, akkor pont ez a funkciója sérül. Amikor tehát a nigériai oktatási miniszter meghirdette kétlaki politikáját - ahogy akkoriban én ezt elneveztem -, egyszeriben olyan értékes oktatási eszközt törölt el, ami addig alapvetően befolyásolta a fiatal nigériai nemzedék személyiségformálását. Pedig ez volt az egyik olyan létfontosságú eszköz, amelynek segítségével a diákok elsajátíthatták az együvé tartozás koncepcióját, de családi körben, az imahelyeken vagy az egyházi ünnepek alatt saját hitük szerint élhettek.

Miután különböző megoldásokat láttam működni a gyakorlatban, arra a következtetésre jutottam, hogy saját neveltetésem leírhatatlanul jobb volt, mint a többi. Javaslom tehát, hogy az iskolákban a vallásgyakorlás joga továbbra is maradjon érinthetetlen, ugyanakkor a társadalom hosszú távon csak nyerhet, ha a közoktatásból kitiltja a feltűnő vallási jegyeket. Annak a gyakorlatnak vagyok a híve, amely a lehető legteljesebb együvé tartozást szeretné létrehozni a fiatalabb generáción belül. Hasonló a véleményem azokról az iskolákról is, ahol a diákok teljesen szabadon választhatják meg, mit viselnek. Mert ez azzal jár, hogy a jómódú családok gyermekei a legdivatosabb ruhákban parádéznak, és kialakítják saját elit klánjaikat, mialatt a földművesek és a munkások gyermekei alig tudnak összeszedni maguknak valami levetett ruhát. A divatparádék oka éppen az, hogy egyesek túlzottan leegyszerűsítve értelmezik a gyermekek önkifejezésének jogát. Márpedig az iskola a gyermek életében az egyetlen hely, ahol a többieket mint saját magával egyenrangú embertársait láthatná.

A szülők számára nem túl nagy áldozat, hogy a gyermekeik saját korosztályuk alapvetően különbség nélküli társaságában formaruhában töltsék az időt. Hangsúlyoznom kell, az áldozatot a szülők hozzák, akik oly megszállottan próbálják bizonytalanságokkal és előítéletekkel terhes életüket újraélni saját leszármazottaik révén. Ez az áldozat vagy veszély azonban csak a szülők elméjében létezik, mivel egyetlen gyermek sem veszti el lelki tartását attól, hogy a nap néhány órájában a ruhájára aggat - vagy éppen eltávolít onnan - egy darab szövetet. A gyermekek, ha magukra hagyjuk őket, létrehozzák saját világukat. És ebben bátorítani kell őket. Hazatérve visszalépnek egy másikba, és ha magukra hagyjuk őket, akkor minden gyötrelem nélkül harmonizálják egymással a kettőt vagy akár még többet is. Ez már önmagában is része nevelési folyamatuknak, és ez teszi gazdagabbá a létezésüket. A tanulás egyben alkalmazkodási folyamat is. Hangsúlyozom, az iskolák természetesen megszabhatják diákjaik számára az öltözködés szabályait, a tantervet azonban az ő esetükben is az államnak kell jóváhagynia - ahogy ez, remélem, mindenki számára nyilvánvaló.

Ha tehát a fiatalságot meg kell óvni attól, hogy a jólét feltűnő jeleit látva a tantermekben valamiféle osztálytudat alakuljon ki benne, ebből az is logikusan következik, hogy a vallási különbségek sokkal alattomosabb megkülönböztető jeleit hasonló módon korlátozni kell. "Gazdagabb vagyok, mint te" - az ilyen hozzáállás menten kiváltja rosszallásunkat. Hasonló módon kell az intézményeknek figyelmet fordítaniuk arra, hogy elejét vegyék minden olyan feltűnősködésnek, amely a befolyásolható ifjúságnak azt az üzenet sugallja, hogy "szentebb vagyok, mint te".

WOLE SOYINKA

(A szerző Nobel-díjas nigériai író)

© Tribune Media Services International