Stanislaw Lem 1966-ban Poszt-tudományos fantasztikus © wikipedia.org; Wojciech Zemek

Pedig tény, hogy a Lvovban született, a második világégés után az Ukrajnához csatolt városból szüleivel együtt Krakkóba költözött és ott orvosi diplomát szerzett Lem - aki fantasztikus történeteivel kezdetben csak önmagát szórakoztatta - nemegyszer előre megálmodott jövőbeli szerkezeteket is. A legyőzhetetlen című, 1964-es regényében, illetve a hat évvel később írt, A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció című novellájában aprólékosan leírt robotrovar-hadsereg például a számítástechnika mai és holnapi trendjeit (a nanotechnológia és a primitív élő szervezetek együttműködését utánzó úgynevezett ágensprogramozást) előlegezte meg - állítja mások mellett Bobby Sumpter, a hadimegbízások teljesítésében élen járó amerikai Oak Ridge National Laboratory kutatója egy, a világhálón közzétett Lem-kommentárjában.

Lem más területen is ügyes jósnak bizonyult. Kiberiáda című, 1967-es regényének fanyar humorú versíró komputerei az alkalmazkodni, tanulni és bizonyos határok között alkotni is képes mesterséges intelligenciák (lásd Trend rovatunkat az 55. oldalon) mai képességeit vetítették előre. A négy évvel későbbi Non serviam novellája pedig olyan művilágról szólt, amihez hasonlót - másokkal együtt - legújabban magyar kutatók próbálnak létrehozni. Lem írásának az emberihez teljesen hasonló civilizációja egy számítógép belsejében található. Lakói érzelmekkel, indulatokkal felruházott, gondolkodni, kommunikálni és tanulni is képes, önállóan cselekvő, csoportokat alkotó, nem utolsósorban pedig szaporodó, így a tulajdonságaikat átörökítő programok, amelyek (vagy inkább: akik) egy idő után tudatos lényként társadalomba szerveződnek, sőt világukat magyarázó mítoszokat kreálnak, majd egyre kíváncsibbak lesznek teremtőjükre (HVG, 2005. március 5.).

Ezen túlmenően Lem - ahogy azt az 1964-es, Summa Technologiae című esszékötetben kifejtette - szinte mindig abból indult ki, hogy az emberiség számos emberi jelenséget fog plagizálni. Ennek alapján szigorú és következetes ok-okozati spekulációval "állította elő" műveiben a biotechnológiában ma klónozásként, illetve a számítástechnikában neurális hálózatokként ismert fejlesztések mellett az internet, illetve a komputerjátékok virtuális valóságát - bár ő még ez utóbbit fantomológiának nevezte el.

Mégsem a fentiek, hanem a modern emberi civilizáció technikai fejlesztéseiből fakadó etikai problémák következetes végiggondolása tette tudományfilozófiai szempontból is meghatározó figurává Lemet - így Kampis. A lengyel író a felvilágosodás francia filozófusának, René Descartes-nak az alapkérdését - miszerint "Hogyan lehetsz biztos abban, hogy egész életed nem pusztán álom?" - a technológiai civilizációval kapcsolatban is feltette. Futurológiai kongresszus című, 1974-ben megjelent novellája például arról szól, hogy a valódinak hitt világ történései csupán az ivóvízbe kevert gyógyszerek okozta hallucinációk, miközben az emberek valójában patkányoktól hemzsegő csatornahálózatban élnek. Az írás - melynek alapfelvetését az ezredfordulón a Mátrix kultfilmtrilógia is meglovagolta - slusszpoénként ráadásul annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy pont fordítva van az egész.

"Lem olyan szórakoztatóan írt, hogy magától értetődőnek vesszük: a világ megismerése helyett csak ki-be járhatunk a különböző illúziók között" - mondja Kampis, hozzátéve, hogy szerencsére a lengyel "futurológus" nem ragadt le az effajta elmegyakorlatoknál, hanem hozzáfogott a természettudományok korabeli etikai és ismeretelméleti kereteinek feszegetéséhez. Ismeretelméleti szkepticizmusával ráadásul bő évtizeddel megelőzte a posztmodern hasonló irányzatát meghatározó francia filozófust, Jean Baudrillard-t, aki Lemhez hasonlóan, de csak az 1980-as évek elején állította, hogy a technika és a modern kapitalizmus fejlődésével nem marad semmi, ami reális, minden dolog - ami azt akarja elhitetni magáról, hogy maga a valóság - csalóka látszattá válik.

A tudománytörténetben egyáltalán nem egyedülálló, hogy komoly tudósok könnyű műfajnak álcázzák rendhagyó gondolatkísérleteiket. Példa erre az ősrobbanás-elméletnek nevet adó Fred Hoyle, a 2001-ben, 86 éves korában elhunyt cambridge-i csillagász, aki sci-fikben játszott el az általa lényegesnek vélt, de így szabadabban továbbgondolható természettudományos kérdésekkel.

"Elindulunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve - magányosságra, szenvedésre, harcra, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki hangosan, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés, aztán kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig" - fogalmaz keserűen a Solaris című (kétszer is megfilmesített), 1961-ben megjelent Lem-regény egyik hőse. E szavakat a Lem-magyarázók általában a modern természettudományok művelőire vonatkoztatják. Az 1990-es évektől gombamód szaporodó tudományközi diskurzusok, az űrkutatás, a génsebészet vagy épp a klónozás ügyeiben zajló etikai viták, úgy tűnik, a lengyel sci-fi-fejedelmet igazolják.

VAJNA TAMÁS