"A magyarok nem érzik a hagyományos dzsesszt, alighanem ezért játszanak modern stílusban" - értékelt az 1960-as évek eleji budapesti tapasztalatai alapján Jan Kaluzny lengyel dzsesszkritikus. Tagadhatatlan, hogy az Amerikában ekkor már a világhír felé szárnyaló gitárvirtuóz Szabó Gábor mellett a szvinges tánczenétől alaposan eltávolodó - az 1962-es Karlovy Vary-i seregszemlén első díjat nyert - Garay Attila zongorajátéka irányította a magyar dzsesszre a nemzetközi közvélemény figyelmét. Ők alapozták meg a nagyvilágban a magyar zenészek jó hírét, amelyet Pegétől a gitáros Zoller Attilán át a mai szcénában felkapott zongorista Spányi Emilig számosan öregbítettek. A műfajon belül szinte külön irányzatot jelentő, akár hungarikumnak is nevezhető egyedi stílust azonban nem ők, hanem egy outsider teremtette meg. A hazai berkekben évtizedekig félreértett, orvosként is praktizáló Szabados György az 1960-as évek elejétől öntörvényűen vegyítette a Kodály- és Bartók-gyűjtéseket, nép- és komolyzenei elemeket. A sokak által leműfajidegenezett stílus aztán az 1980-as évek végétől - a világzene (worldmusic) popzenei kategóriájának megszületésével párhuzamosan - etnodzsessz címszó alatt nyert létjogosultságot a nemzetközi zenei életben. Ezt az irányt mások mellett mindenekelőtt Szabó Sándor gitáros, a Szabados köpönyegéből előbújó - sokáig vele egy zenekarban muzsikáló - Dresch Dudás Mihály és Grencsó István szaxofonisták, valamint a vajdasági hegedűfenomén, Lajkó Félix viszik tovább a világ színpadain.