"Zenekari tam-tammal kísért Bartók-féle szajha- és stricidarabnak" aposztrofálta a német Kölnische Volkszeitung című napilap A csodálatos mandarint, közvetlenül az 1926-os németországi bemutató után. Kevés kivételtől eltekintve más német lapoknak sem igen volt jobb véleményük a darabról, így aztán semmiféle meglepetést nem okozott, hogy Köln polgármestere, Konrad Adenauer (a háború utáni első német kancellár) rögvest eltanácsolta a városi operaház vezetőjét a további előadásoktól. E fiaskónak magyarországi következménye is volt. Ujfalussy József 1976-os Bartók-monográfiájából tudható, hogy a kölni bemutató után a magyar kultuszminisztérium is bekérte a pesti Operaháztól az éppen bemutatás előtt álló darab szövegkönyvét; innentől fogva a Horthy-korszakban már nem akadt az Andrássy úton olyan főigazgató, aki vállalkozott volna a "merész librettójú" darab színrevitelére.

Noha Bartók 1904-ben Kossuth-szimfóniájának bemutatásával valósággal berobbant a magyar zenei életbe, későbbi művei újra és újra értetlenséget és indulatokat váltottak ki nemcsak a nagyközönségben, hanem a hivatalosságban is. A keresztény kurzus első éveiben még a tanácsköztársaság alatti - Kodály Zoltánnal és Dohnányi Ernővel közös - zenei direktóriumi tagságát is szemére vetették, s az is vörös posztó volt, hogy a román népzenéről publikált tanulmányt, s ezzel "hazafias szempontból" súlyos bűnt követett el, mivelhogy az "ősi ellenség" zenei kincsének ismertetésével aláásta "a magyar kultúrfölényt". A Simonyi Semadam Sándor kormánya által favorizált Nemzeti Újság egyenesen "hazafiatlan kútmérgezésnek" minősítette Bartók tanulmányát, a szélsőjobboldali Szózat című lapnak pedig sikerült ehhez a minősítéshez "hivatalos" megerősítést is szereznie, a zeneművészeti főiskolát igazgató Hubay Jenő nyilatkozatával.

"Magányos remete közöttünk ez a szellemóriás" - írta igen találóan 1931-ben, az 50 éves Bartókot köszöntő cikkében Tóth Aladár a Pesti Naplóban, hozzátéve, hogy "ha nálunk nem volna szokás ötvenéves művészeket hivatalosan felköszönteni, nemzeti ajándékokkal elhalmozni, díszelőadásokon ünnepelni, akkor nem volna annyira beszédes ez a szép csend", amely a kerek évfordulón körülvette a zeneszerzőt. Tóth nem említette, de a korabeli olvasó pontosan érthette, hogy Bartók számára egyenesen sértésszámba ment, hogy az először abban az évben kiosztott 12 Corvin-lánc egyike helyett csak Corvin-koszorút kapott. A kitüntetettek közül egyetlenként nem is vette át személyesen. A mind hisztérikusabbá váló háborús készülődés időszakában aztán "a népi közösség időszerű kultúrmunkájában részt nem vállaló" Bartók egyre gyakrabban vívta ki ellenfelei és a kultuszkormányzat rosszallását. A Magyar Kultúra nevű lap 1937-ben, miközben "szélsőbaloldali világnézetet", "destruktív zenéjével a társadalmat romboló, az erkölcsi értékeket züllesztő tevékenységet" vetett a szemére, azt is leszögezte, hogy a "mai gyermek kipirult arccal" nem Bartókot, hanem a Giovanezzát vagy a Horst Wessel-dalt fogja választani. Az olasz és német fasiszta indulókat érvül felhozó támadásra Bartók egy évvel később azzal válaszolt, hogy Kodállyal együtt aláírta az első zsidótörvény elleni tiltakozást, 1940-ben pedig a lábával szavaz, amikor is hosszas meditálás után Amerikába utazik. Hogy emigrálni szándékozott-e, vagy sem, arról máig megoszlanak a vélemények (HVG, 1995. szeptember 23.), arról viszont, hogy a világégés után hogyan mérlegelte a visszatérés lehetőségét, érdekes adalékot tett közzé 2002-ben a Bartók Archívum két munkatársa, Gombócz Adrienn és Vikárius László. Bartóknak egy 1945 júliusi, angol nyelvű levelében a megfontolandó szempontok között szerepel, hogy "a németek vadállatok voltak, de az oroszokról sem tűnik úgy, hogy szentek lennének..."