Ismeritek egymást?

Cseri Hanna (cserihanna): Idén áprilisban, az Akvárium Lokálban volt egy koncert, ahol mindketten felléptünk. Akkor találkoztunk először. De egyébként követem Lili munkásságát.

Fehér Lili (Lenkke_): Én is a Hannáét. A Hangfoglaló óta.

Mit gondoltok egymásról? Mit szerettek a másikban?

F. L.: Az első, ami eszembe jut, az a Hanna csibészsége. Azt is bírom, hogy a szövegek önreflektívek, őszinték, és csomó olyan dolog is átjön a zenéből, ami személyesebb, amire rá tudok kapcsolódni. Ja, és nagyon szeretem, hogy káromkodik.

Cs. H.: Szerintem, sok hasonlóság van kettőnk világában, legalábbis a szövegekben, hozzáállásban. Zeneileg Lenkke sokkal inkább az elektronikusabb vonalat képviseli, és az én kaotikusabb stílusomhoz képest az övé talán homogénebb. Tök jó érzés volt a közös koncert, mert azt láttam, hogy elég nagy átfedés van a kettőnk közönségében.

Cseri Hanna

Veres Viktor

Mostanában, mintha egyre erősebb lenne a fiatal zenei korosztályban a „lányvonal”. Ti érzitek, hogy felbukkant a girl power a popzenében?

F. L.: Egyrészt, szerintem egyáltalán nem számít. Egyszerűen csak emberként vagyunk jelen a popzenében. Másrészt, nyilván mégiscsak van egy-két dolog, ami a nemiségünkből fakadóan valamilyenné teszi a produkciót. A személyiségemben, sok minden mellett benne van az is, hogy lány vagyok, ez a produkcióban ugyanúgy benne van. Mondjuk sem én, sem Hanna nemigen appellál arra, hogy különösképp kiemelje vagy előretolja a nőiségét.

Cs. H.: Ez is egy közös pont kettőnkben.

Nem is erre gondoltunk. Inkább arra, hogy míg a kezdetekkor, a 60-as években még voltak nagyon népszerű női előadók (Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Cini), később egyre kevesebb, és az utóbbi 3-4 évtizedben már nagyon macsóvá vált a popzene. Innen nézve ez mégiscsak valamit mutat, nem?

Cs. H: Amikor a 2000-es évek elején bejöttek a televíziós tehetségkutatók, akkor azért feltűnt jónéhány lány is. Igaz, ők jellemzően nem voltak dalszerzők. Énekesek voltak, hiszen erről szóltak ezek a versenyek. Most az látszik, hogy sokkal jobban értékelik az emberek azokat az önálló alkotókat, akik a gondolataikról mesélnek, és már nem kizárólagos szempont az énektudás. Nyilván az is fontos, de mintha most lenne egy ilyen alanyi művészet éra.

Lili, te a színpadon egyfajta techno-sámánként tombolsz, Hanna meg nem keveset káromkodik. Mindketten bátran, nagyon mélyen és őszintén reflektáltok magatokra. Ez közös pont.

Cs. H.: Nem tudom, hogy ez igazából bátorság-e. Sokkal inkább érzek a dalaink mögött egy olyan elvet, hogy akkor lesznek hitelesek, ha nagyon őszinték, és ha nagyon konkrétak. Ha pedig megszületik egy ilyen dal, akkor az eltávolodik a szerzőtől, és már inkább azé, aki hallgatja. Le kell tudjam választani kicsit magamról.

F. L.: Azt én is érzem, hogy egyszer csak elválik a mű attól, amit én akkor, ott gondoltam, amikor írtam a dalt. És lehet, hogy továbbra is igaznak gondolom, de már nem lesz annyira személyes. Nem is hatnak rám úgy az arra jövő kommentek, mert nem érzem azt, hogy azok személyesen nekem szólnak. Azok már a műnek szólnak. Pont Hannánál azt érzem, hogy meg tud fogalmazni őszintén olyan dolgokat, amitől ő egy csomó ember hangjává válik. Ez egy elég fontos szerep.

Fehér Lenke

Veres Viktor

Hanna, a te dalaidban időnként elég kemény káromkodások hangzanak el.

Cs. H.: Ha egy férfi káromkodik, nem is mondunk rá semmit, az természetes. Pedig amúgy a nők is káromkodnak, én pedig próbálok az élőbeszédhez hasonló természetességgel beszélni ezekben a dalokban. Mintha csak egy olyan intim helyzetben lennék, mint hogy leülök valakivel kávézni, és akkor ott kicsúszik egy-egy kurvaanyád. Ezt próbálom vegyíteni valami líraival, az mindig érdekes. És én ezzel szeretek játszani, ellenpontozni. Éneklek angyali hangon valami nagyon gusztustalan dolgot.

Ez a színházas énedből jön?

Cs. H.: Igen, egyértelműen. Ahogy az abszurd és a humor is. Mindig nagyon érdekelt az is, hogyan lehet kötött formákban, konkrétan fogalmazni. Tudom, hogy mostanában nincs akkora igény erre a rímelés dologra, de engem ez továbbra is szenvedélyesen érdekel. Valaki azt mondta, hogy ettől olyan 19. századiak a szövegeim.

Hanna másik énje tehát (báb)színházas, ami hat a zenéjére is. Lili, ha jól tudjuk, neked viszont képzőművészeti érdeklődésed is van.

F. L.: A kisképzőre jártam kerámiaszakra, úgyhogy van is egy keramikus papírom..

Némely dalodban a szövegnek, a szavaknak a használata olyan, mintha az is egy hangszer lenne vagy ritmuseszköz.

F. L.: Igen, néha azt érzem, hogy a szavaknak a zeneisége épp olyan kifejező, mint maga a tartalma, ezzel szeretek operálni. A Monkey című dalban például ezért egyszerű a szöveg, és talán pont az angol nyelv tudja különösen ezt a szabadságot megadni. Hogy melyik számhoz, milyen nyelv illik, azon mindig lamentálok.

Cs. H.: Én nem tudtam Lili képzős hátterét, de valahogy gondoltam erre, annyira képzőművészeti jellege van a zenéinek.

Veres Viktor

Koncerteken ezt a fajta képzős világot meg is jeleníted, Lenkke?

F. L.: Idővel szeretném. De még nem volt rá kapacitásom, hogy kidolgozzam ezt a részét. Elkezdtem egyébként tanulni most egy videószerkesztő programot, pont emiatt. Hogy a képzőművészettel, keramikussággal kezdtem, és erre jött rá a zene, az azzal is járt, hogy volt bennem egy dilemma sokáig, hogy melyik lesz a kettő közül az utam. Az egyik tanárom, aki tudta, hogy néha ellógok órákról zenélni, egyszer ránézett egy festményemre, és azt mondta: egy seggel nem lehet két lovat megülni. Ez nekem nagyon felszabadító volt. Ja, jó, akkor először hoznom kell egy döntést – gondoltam. És ez a zene lett. De mára, azt hiszem, hízott akkorát a seggem, hogy beférne alá talán még egy ló, vagy egy pici.

Hanna, nálad a báb merül fel, ami a zene, a koncertek kiegészítője lehet.

Cs. H.: Én, sajnos nagyon sok lovon ülök. A lemezbemutató koncerten volt is bábozás. Egy bábetűdöt adtunk elő, hárman mozgattunk egy figurát az egyik dalban. De voltak kis performatív elemek, egy minimális díszlet is, kitaláltam egy koncepciót. Szóval, én igyekszem most már ezt a kettőt vegyíteni. Ennek azért vannak anyagi akadályai is, a bábszínház költséges műfaj. De én ezt egybemosódni látom, tehát én nem tettem meg azt, amit Lili mond, hogy választottam volna. Végül is mindenhol dolgozom. Sok lovon ülök. Változó, hogy milyen állapotban vagyok ettől, de még vagyok. Néha nagyon fárasztó, azt érzem, hogy több ember életét élem. Rendezek, játszok, szöveget írok, zenét írok, koncertezek. Hajlamos voltam mindig is arra, hogy túlvállaljam magam. Ez azért is van, mert nem tudok nemet mondani, de nem is akarok igazán, mert mindig nagyon lelkes vagyok mindenre.

Mind a kettőtök dalaiban – amellett, hogy van bennük humor, vicc, vagy hangköltészet – időnként nagyon komoly, mély tartalmak vannak. A pánikbetegségről, az öregedésről, a kütyüfüggőségről és hasonlókról.

Cs. H.: Az ember nem homogén. Sok szorongásból, problémából, örömből, gondolatból, humorból, kapcsolatokból áll össze a személyisége. Ezt én igyekszem átültetni a zenébe is, arra törekszem, hogy ez a fajta sokszínűség megjelenjen a dalaimban. Nekem ugyanolyan fontos részem a szorongás, mint a felszabadultság vagy a hülyéskedés. A zenét pedig nagyon szigorúan a tartalomhoz írom. Ezért is ilyen eklektikus zeneileg az album.

F. L.: Nálam sok minden változott az időben, és a különböző érdeklődési körök nyomon követhetőek a dalokban. Szerintem sok mindenkinek van egy belső narrátora, aki kimond bizonyos dolgokat a fejében. Nekem is van egy ilyen. Amikor valami olyasmit mond, ami az adott helyzetnél egy kicsit túlmutatóbb, amibe belelátok valami érdekes szempontot, azt leírogatom. Később ezeket bontogatom ki, és akár ebből születhet dal. De van, hogy prózát írok, abból kicsípek egy-két dolgot, témakör. Az is előfordul, hogy van egy adott zenei loop, megnézem, hogy arra mely ritmusok, mely szavak jöhetnek rá.

Cs. H.: Egyébként tök érdekes, hogy alkotóként sokszor a szenvedésből könnyebb meríteni, de közben emberként ezt nem lehet várni, hogy legyen mindig valami fájdalom. Alkotóként az is felelősség, hogy a hétköznapokban, apróságokban meglássunk valami értéket, annak valami olyan drámai vetületét, ami egy nem alkotó ember számára talán jelentéktelen. Minden dolog lehet művészi alkotás témája vagy apropója. Az alkotó szeme a fontos, hogy mit lát, mi az a narratíva, amit abból ki tud hámozni.

Ha már említed a felelősséget, most, hogy egyre többen követnek titeket, a felelősség, egyre nagyobb. Nem nyomasztó ez?

Cs. H.: Eddig nem nyomasztott engem, nem gondoltam így rá. Abban érzem a felelősségemet, hogy mindig törekedjek az egyenességre. Vagy, hogy törekedjek arra, hogy értő kapcsolatban legyek magammal, meg azzal, ami történik. Ebben benne van az is, hogy hét év múlva már egy teljesen másik ember leszek, annyira megváltozom – és ez teljesen rendben van –, csakhogy erre is kell, hogy tudjak élesen reflektálni. Ha ez megvan, akkor oké, ennél nagyon felelősséget nem is érdemes vállalni.

Veres Viktor

Zenészként látod magad hét év múlva is?

Cs. H.: Én nem látok hét évre előre. Reálisan belátható célokat tűzök ki, és ha oda elérek, akkor körvonalazódik egy új. De zenészként nem is lehet hosszabb távon tervezni: ki vagy szolgáltatva ezer dolognak, többek közt a piacnak, szóval kár olyan célokat kitűzni, amiknek a teljesülésére nagyrészt nincs befolyásod. Ha mégis kitűznék ilyeneket, az biztos, hogy boldogtalansághoz vezetne.

Lili, nálad ez az elektronikus zenei-fordulat hogyan jött? Először akusztikus gitáros-dalokat játszottál, aztán jött egy markáns váltás.

F. L.: Úgy kezdődött, hogy nagyon érdekelt az éneklés. A Kisképzőben volt egy zenei rész, ahová lejártam énekelgetni. Megtanultam hozzá pár akkordot gitáron, hogy kísérni tudjam magam. Aztán több dolog is történt párhuzamosan. Az a tanárom, aki Kisképzőn a zenei dolgokat vitte, rendelt egy olyan ketyerét, ami a női hangot férfihanggá tudta változtatni. Ott kezdődött, hogy nincs határ, bármit meg lehet csinálni. A másik, hogy apámék üzemeltettek egy helyet, a Cökxpôn Ambient Chill Gardent, ahonnan – ha nem is tudok konkrét példát mondani – egy csomó hatás mélyen belém épült. Apám felesége játszott a Pupilla nevű együttesben, ami ugyancsak elektronikus zenében utazott, és az is biztos hatott rám. Közben pedig a párom megmutatta, hogyan kell a zeneszerkesztő programokat használni. Az, hogy nem korlátoz a fizikai képességem, hogy ami a fejemben van vagy lehet, azt a géppel való együttműködésben kibontakoztathatom, ez nekem nagyon tetszik. Inspiráló, hogy minden lehetséges, és az is, hogy valaki ennyi szellemi munkát tett abba, hogy ezeket a zenekészítéshez szükséges szoftvereket elkészítse.

Van is egy pár dalod, amiről az jutott eszünkbe, hogy akusztikusan születhetett, vagy úgy is tök jól szólna. Hanna, neked is volt egy zenekarod, a CseRihannák, ami hagyományosabban szólt, de a te zenéd is elektronikusabb lett.

Cs. H.: Ott az volt, hogy a barátaimmal összegyűltünk, és aki amilyen hangszeren tudott, beszállt. Amúgy az nálam is volt, amit Lili mondott: felfedezni és megtanulni a programokat segít abban, hogy képes legyek megalkotni azt, ami a fejemben szól. És ez óriási dolog. Azt érzem, hogy a határ a csillagos ég. Nagyon inspiráló, hogy a kreativitásom a programismerettel együtt nő és tágul. Abba sem lehet hagyni: mindig jön egy új gondolat, hogy valamit még ki kellene próbálni. Az előző lemezemen még csak nagyon kezdetleges szinten tudtam ezt. Ott ültem Kövér Kristóf gitáros-producer mellett – vele csináltam azt a lemezt –, mondogattam neki, hogy ne így legyen, hanem úgy, és annyira frusztrált, hogy nem tudom megcsinálni, amit szeretnék, hanem el kell magyaráznom teljesen absztrakt dolgokat. Annyira személyes az egész, annyira a fejemben szól, hogy szerettem volna én megcsinálni. Hadd legyek a magam ura.

Ami még a felelősséget illeti, Hanna neked van is arról dalszöveged, hogy ha rossz komment van, akkor három napig rosszul vagy. Ez tényleg így van? Másrészt volt egy olyan eset, hogy Puzsér Róbert kirohanást intézett a Bácsik című dalod ellen. Ha jól gondoljuk, félreértette, amit azzal a dallal mondani akartál.

Cs. H.: Fel tudnak kavarni a kommentek. Persze szokás mondani, hogy aki kiteszi magát az internetre, annak szinte mindent el kell viselnie. Csakhogy ez nem biztos, hogy így van. Az viszont biztos, hogy az ember nem két nap alatt tanulja meg, hogyan kezelje ezt. Színházi közegből jövök, ahol nem kommentelnek emberek, hanem írnak egy kritikát, ami, még ha lehúzó is, abban a kritikus legalább kerek mondatokba foglalja, hogy mi a problémája. Ahhoz képest egy „faszszopó ribanc, takarodjál”, azért elég sokkoló. Az is számít, hogy milyen lelkiállapotban vagyok, de egyébként egyre jobban viselem a kommenteket, főleg az arctalan bejegyzéseket.

Veres Viktor

Azon már nem lepődünk meg, hogy egy közéleti szereplőt ilyenekkel találnak meg, de egy dalszerző-énekest?

Cs. H.: „Leprás kelés” – ilyenek is voltak. Volt egy csávó, aki minden nap bekommentelte, hogy ez még mindig szar, ma is szar.

Kifejezetten elkötelezett hallgatónak tűnik.

Cs. H.: Amikor az első ilyen élmények értek, akkor azt vettem észre, hogy nagyon leértékelem magam – ha valaki azt írja, hogy szar, amit csinálok, akkor azt gondolom, hogy na, most kiderült. Nagyon megviselt minden ilyen visszajelzés.

És amikor az ismert ember, Puzsér szól be neked a rádióban?

Cs. H.: A Bácsi volt kábé a második szám, ami kijött, szóval nyilván nagyon felkavart. Rám eresztette a dühös, puzsérista kommentelőit, akik érthetetlenül dühösek voltak rám. Értem, hogy félre lehet érteni a szövegét, talán nem is a világ legjobb száma, de dühösnek miért kell ettől lenni? Aztán meghívott Puzsér az Önkényes mérvadóba, elmentem vendégként és megvédtem magam. Vitáztunk, és nem volt rossz élmény. Remélem több ilyen nem lesz.

Lili, te hogyan állsz a kritikákkal?

F. L.: Én úgy vágtam neki ennek, hogy jönni fognak, fel kell rá készülnöm. Érdemi kritika jöhet, ezzel gondolom Hanna is így van. Volt, aki azt írta, hogy a furulya hangja egy kicsit gyermeteg, gondolkoztam-e rajta, hogy valami nagyobb fúvós hangszeren játsszak. Aztán jött a tilinkó, szóval lehet, hogy ez ott dolgozott a háttérben. Próbálom különválasztani, hogy mi az, ami nekem személyesen jön, és mi az, ami Lenkke_-nek, az alkotónak, előadónak, és nem az „én”-nek, aki reggel felkel, megissza a kávéját, aztán elmegy mosdóba, és boldogan éli az életét. Itt jön be az egótól való távolságtartás, két lépés hátra, és onnan nézek rá a képre. Ehhez azonban nagyon kell az idő. Amikor sodrás van, készülök valamire, ide megyek, oda megyek, haladni kell valamivel, akkor nincs időm, hogy feldolgozzam azokat a dolgokat, amelyeket emberileg fel kell. Az is eszembe jut, minél több figyelmet kap az ember, annál inkább érzi, most már nem tehetem meg, hogy minden szarra azt mondjam, hogy jaj, de fáj. Megértem, hogy sok előadó azt mondja, itt most meghúztam a határt, ez már nem érdekel, ezt már ki kell zárjam.

Ma már egy-két év alatt történnek nagy dolgok a magyar könnyűzenében is. Ti hol látjátok magatokat egy-két év múlva?

Cs. H.: Nekem most volt egy teltházas Akvárium KisHall-koncertem. Az nagyon nagy eredmény. Azt látom, hogy egészséges ütemben haladok előre. Úgy, hogy én is fel tudom dolgozni. Jövőre jó lenne a NagyHall – de hogy azon felül ebben mennyi potenciál van, azt nem tudom. Azért ennek van határa, és az biztos nem a Puskás. És még a Budapest Park is nagy ugrás lenne. Kérdés, mi van a kettő között. Dupla NagyHall, mondjuk. Engem meglep, hogy sokkal többen kapcsolódnak a zenémhez, mint gondoltam. Azért ez nem lakossági zene, eléggé személyes, azt hiszem, van valami intellektuális vetülete is – még akkor is, ha nem gondolom belpesti sznobkodásnak. Nyitott vagyok és kíváncsi, talán még ennél is több embert érdekelhet.

F. L.: Én is kíváncsi vagyok, hol lesz az üvegplafon, de ezt most nem tudom megítélni. Örülök, hogy én is egy teltházas lemezbemutatót tudok magam mögött. Egy kicsit meglepődtem, de ez az ütem számomra is felfogható és kezelhető. Én most csak idáig látok. Pláne úgy, hogy kifejezetten erre a koncertre állítottam rá az agyamat.

Veres Viktor

Elhangzott korábban, hogy olyan előadók vagytok, akikkel a korosztályuk tud azonosulni. Nem vagytok pont egyidősek, de nincs is olyan borzasztóan sok év köztetek. Milyennek látjátok a generációtokat? Most akkor ne a bácsik meg a nénik fejtsék meg.

F. L.: Kicsit individualistán léteznek azok, akik ebbe a korosztályba tartoznak. Használjuk a telefonunkat, felrakjuk magunkról a képet, aztán mindenki kapja meg a rá eső figyelmet. Azt veszem észre, hogy mindemellett az embereknek nagyon nagy igényük van arra, hogy kapcsolódjanak. És ez van mindkettőnk esetében: az emberek kapcsolódni akarnak dalszövegekhez, vagy akár más emberekhez, szeretnék, hogy legyenek közös élményeik. Amellett, hogy van egy kis depresszív üresség, ott a remény és a nyitottság is. És igény, hogy legyen még valami az életben, amit ma még nem is tudnak.

Cs. H.: A zenémet meglepő módon mindenféle generáció hallgatja. Nehezen is tudom értelmezni ezt a generáció-kérdést. Amit mondani akarok az inkább a „kor emberére” vonatkozik: nagyon nagy igény van a valódiságra. Annyira megszaporodtak a fake dolgok, kamuelőadók, és ez, gondolom még durvább lesz a mesterséges intelligenciával. Akkora értéke van a valódinak, a valódi gondolatnak, a hús-vér embernek, a találkozásnak, a zenének. Ez mind nagyon fel fog értékelődni. Bár már most látom a tendenciát, de ez egyre inkább így lesz.

Nyitóképünkön cserihannának (polgári nevén Cseri Hannának) és Lenkke_ (Fehér Lili). Fotó: Veres Viktor