A szolgáltatások "hivatalos fizetségen" túli jutalmazásának megjelenését gazdaságtörténészek a középkorra teszik, amikor az ivókban elterjedt, hogy a vendégek némi aprót adtak a keményen dolgozó felszolgálóknak, hogy ihassanak egyet. A legendárium újabb állomása a 16. századi Anglia, ahol a kocsmákban elhelyezett bronzkelyhekbe a betérők már a rendelés előtt pénzdarabokat tettek, ezzel is ösztönözve a gyors kiszolgálást. Innen ered állítólag az angol tip kifejezés is: a bronzkehelyre a To Insure Promptitude (a gyorsaság biztosítása - rövidítve: TIP) feliratot vésték. Később, ugyancsak Angliában, a magánházakba látogató vendégek jutalmazták a ház szolgáinak extra erőfeszítését, és a gyakorlat annyira intézményesült, hogy a 18. század közepén hiába próbálták Londonban megszüntetni. Míg Angliában egyre terjedt a borravaló divatja, addig az Amerikába vándorolt puritán britek az arisztokrácia megalázó játékszerének tekintették, és 1870-ig nem is létezett az Újvilágban, sőt több szövetségi államban még az 1900-as évek elején is törvény tiltotta.

A történelmi gyökereket erősíti, hogy a pluszpénz elnevezése a világ számos nyelvén kapcsolatban áll az ivással: franciául pourboire, németül Trinkgeld, azaz "ivásra való pénz". Oroszországban és Japánban viszont a teához kötődik a kifejezés, a "na csaj", illetve a "csadai". Magyarországon is eredetileg az általános "innya való pénz" jelent meg a 16. században, majd a németből átvett kifejezés is feltűnt trinkelt formában, míg a "borra valót" 1631-ben említik először - a szlengben leggyakrabban használt jatt pedig jiddis eredetű.