Holdtöltekor vetni, holdfogyatkozáskor aratni - és ez még csak nem is a legnehezebben teljesíthető fortély azok közül, amelyek a Démétér-földművest vezérlik. A kenyéráldás görög istennőjének nevét viselő mozgalom hívei olyan vetési naptárhoz igazodnak, amely a bolygók és a csillagok állása alapján napra pontosan előírja, mikor kerüljön a földbe a mag. Míg e kozmikus konstellációk figyelembevétele az emberek horoszkópját idézi, az már a homeopátiára hajaz, hogy a Démétér-gazdaságokban vegyszerek helyett "biológiai-dinamikus" készítményt alkalmaznak, vagyis kvarckristályok és tehéntrágya keverékét, amelynek parányi adagját vízben hígítják fel, legalább egyórányi kevergetéssel.

A fáradozás meg is hozza gyümölcsét - piaci értelemben is. Míg Németországban a szokásos biotermékek 10-30 százalékkal drágábbak a hagyományosaknál, a Démétér-féle gyümölcsöknél, tejtermékeknél, fűszereknél és egyéb finomságoknál már másfélszeres a szorzó - adott becslést a HVG-nek a nagy berlini élelmezési és mezőgazdasági vásár, a Zöld Hét biocsarnokában a berlin-brandenburgi Démétér-munkaközösség vezetője, Jakob Ganten. Ezek az áruk azonban csak szűk, mondhatni, luxusszegmensét jelentik annak a terméktömegnek, amely bio, öko, organikus vagy natúr néven zúdul a német vásárlókra. Az agrárpiacot és -árakat figyelő országos intézet, a ZMP szerint az élelmiszer-kiskereskedelemben majdnem 3 százalék az ökokaja részesedése, tavaly 4 milliárd eurónyi fogyott belőle, és ez legalább 10 százalékos növekedés az előző évhez képest. A trend évek óta folyamatos. 2000 óta 70 százalékkal nőtt a forgalom, és ez rácáfol arra a feltételezésre, hogy a 2001-es áttörés, az akkor tapasztalt évi 30 százalékos ugrás pusztán az élelmiszerbotrányok, mindenekelőtt a marhavész okozta aggodalomnak volt köszönhető. A megművelhető német földek 4,5 százalékán folyik már ökogazdálkodás. Az arány a volt NDK közepén, Brandenburg tartományban a legmagasabb: 9 százalék. Nem véletlenül, hiszen a szocialista mezőgazdaság kimúlása és a művelhetőség alsó határát súroló talajminőség egyaránt előremenekülésre késztette a parasztokat.

A biotermelés nem is feltétlenül ráfizetéses. Így vont mérleget a HVG-nek a Berlintől kétórányi autóútra fekvő brandenburgi Zempow-ban az üdülőteleppel egybekötött biomarhafarm tulajdonosa, Wilhelm Schäkel. A német egyesítés után a nyugati Vesztfáliából az egykori NDK-ba áttelepült gazdálkodó 13 évi fáradozás után immár szerény nyereséget könyvelhet el, és ezzel beleillik az országos trendbe: olyan adatokat idéz, amelyek szerint Németországban a bioparasztok valamivel jobban keresnek, mint a hagyományos termelők.

Az állami és EU-támogatások persze torzítják a képet. Schäkel nem tagadja, hogy szubvenció nélkül a biofarmerek és a hagyományos gazdálkodók is csődbe mennének. Csak éppen nem egészen egyformán. A marha példájánál maradva: a hagyományos német üzemek, amelyekben havonta a nettó 1500 eurót is elérheti a dolgozók fizetése, egyáltalán nem tudnának konkurálni az argentin hússal, amelyet 50 dolláros havi bérű emberek állítanak elő. A biogazdaságok viszont talán megtarthatnák azokat a környékbeli vevőiket (éttermeket, húsüzemeket, kisboltokat), amelyekre eddig is építettek - jósolja Schäkel.

Mi sem mutatja jobban a bio népszerűségét, mint hogy az olcsóságáról ismert diszkonthálózat, az Aldi tavalyelőtt óta nem árul olyan (egyébként olcsóbb) tojást, amelyet ketrecbe zsúfolt nagyüzemi tyúkok tojtak. A HVG által megkérdezett szakértők szerint kivételesen nem a nyereség vezérelte a piacvezető élelmiszerláncot, hanem saját imázsának javítása. Úgy tűnik tehát, mintha a natúrkoszt a gazdag Németországban már nem pusztán a tehetősek luxusa lenne. Ezt támasztják alá azok a felmérések, amelyeket Felix Prinz zu Löwenstein, az Ökológiai Élelmiszer-gazdaság Szövetségének elnöke - maga is biogazdálkodó - úgy foglalt össze: a natúrboltok vásárlóközönsége nem magas jövedelme, hanem iskolázottsága révén válogatódik ki. Tágabb összefüggésekbe helyezve a piaci fejleményeket, azt fejtette ki a HVG-nek, hogy a termelés hatékonyságában az argentinok, kanadaiak, ausztrálok úgyis jobbak, a németeknek tehát más útra kell lépniük. Ha nem akarják, hogy a falvak elszegényedjenek és kiürüljenek, akkor a regionális gazdaság vérkeringését kell élénkíteni, olyan termékekkel, amelyekhez érzelmileg kötődnek az emberek, valahogy úgy, ahogyan jobban szeretik a hazai borokat, bármilyen jó - és kedvező árú - is a német boltokat elárasztó dél-afrikai vagy chilei importnedű.

A bio mellett szóló érv lenne az élelmiszerbiztonság is, ha nem keveredtek volna már biotermelők is élelmiszerbotrányba Németországban: akadtak gazdaságok, amelyek tudtukon kívül vegyszerrel szennyezett takarmányt vásároltak. Mindenesetre a kockázat a nagyipari termelésben kétségkívül nagyobb. Egyre többen vannak tehát, akik egész háztartásukat biokosztra állították át. Közéjük tartozik Adelheid, egy berlini kulturális menedzser, aki elismeri ugyan, hogy ügyetlen szakács a biohúst is elronthatja, de meggyőződése, hogy a friss biozöldség viszont már az ízéről megismerszik. És nem biztos, hogy ez zöldség, bár - Wilhelm Schäkel biotehenész realista véleménye szerint - a hatszögletű biocímkével, az EU-norma betartásával valójában nem a termék ízét szavatolják, hanem a termelés rendszerét. Igaz, a biomarhának valóban finomabb lehet a húsa, hiszen az ízanyagok többségét az izomrostok közötti zsír hordozza, márpedig ha a biomarha kényelmesen, lassabban nő, több zsír rakódik le a húsában. A natúrkoszt vásárlóit azonban nemcsak a finom ízek motiválják, hanem az a tudat is, hogy a termelés energiatakarékos, kíméli a környezetet, emberhez méltó körülmények között tartja az állatokat. Lehet, hogy a natúrkosztra is az érvényes, amit a szexről szoktak mondani: az élvezet jórészt attól függ, mi játszódik le a fejben.

BEDŐ IVÁN / BERLIN