Az adóemelés dicsérete

Az utóbbi időben sok helyütt elhangzott, hogy a magas államháztartási hiányért a túl nagy, túl drága állam a felelős. Vajon a közigazgatásban járható út-e a leépítés? A lakosság rendkívül rossz egészségi állapotának javítása érdekében a kormány elfogadott egy valóban elismerésre méltó nemzeti népegészségügyi programot. Ennek végrehajtása elsősorban az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatra (ÁNTSZ) hárul(na). Az ÁNTSZ-től viszont az elmúlt két évben 2100 embert bocsátottak el, elsősorban a magasan képzett, legtapasztaltabb munkatársakat, mert így lehetett a legtöbb pénzt megtakarítani. A szervezet ma már az alapfeladatait sem tudja tisztességesen ellátni.

A környezet- és természetvédelmi területi szervekhez az Európai Unió megállapítása szerint legalább még ezer főt kellene felvenni, hogy a jogszabályok által előírt feladataikat el tudják végezni. Az APEH létszámát ezer fővel csökkentették. Az eredmény: évi több tízmilliárd forint kiesés az államháztartás bevételeiből - az adócsalók örömére. A vámszervek feladata egyebek mellett a csempészet visszaszorítása és a kamionforgalom ellenőrzése - innen is közel ezer főt küldtek el. A csempészet virágzik, a kamionforgalom pedig ugrásszerűen növekszik egyre kisebb kontroll mellett, annál is inkább, mert a másik ellenőrző szervnél, a közlekedési felügyeletnél szintén leépítések történtek. Nyugat-Európában az ezer lakosra jutó közlekedési rendőrök száma kétszer-háromszor annyi, mint Magyarországon, vélhetően nem azért, mert ott annyival rosszabb az utakon a közlekedési morál. Az elmúlt három évben mégis 2500 fővel csökkentették a rendőrség létszámát, és hagyták több milliárd forinttal eladósodni. Nyugat-Európában az építésfelügyelet az új építkezések 60 százalékát ellenőrzi, nálunk mindössze 10 százalékát - ezért nálunk szinte mindenki építhet szabálytalanul, ha nem szégyell. A példákat még hosszan sorolhatnám.

Egyáltalán nem állítom, hogy az oktatás, az egészségügy vagy a közigazgatás területén nem létezik pazarlás és alacsony hatékonyságú munka. Ezen természetesen változtatni kell. Az e területekről történő további forráselvonás viszont sokkal többe kerülne az országnak, mint amennyit nyerne rajta.

Az államháztartási hiány csökkentésének egyik módjától, az adóemeléstől mindenki fél, alig mer valaki kiállni mellette. De nem vagyok biztos benne, hogy az emberek boldogabbak lesznek attól, ha csökken az adójuk. Miért éreznék jobban magukat, ha több pénzt fordíthatnak autózásra, és ülhetnek nap mint nap a végeláthatatlan dugókban, mint ha az állam kiváló tömegközlekedési rendszert működtetne? Miért örülnének jobban annak, hogy több pénzük lesz kimenekülni a városból, jelentős környezeti és egyéb problémákat gerjesztve, mint ha az állam nagyobb összegekkel támogatná a meglévő városi területek újjáélesztését, a közterületek felújítását, emberibbé tételét? Boldogabbak lesznek-e attól, ha több cukros üdítőitalt vehetnek eldobható műanyag palackokban, rontva az egészségüket, és hulladékhegyeket termelve, mint ha több pénz maradna az államnál, hogy megóvja ivóvízbázisainkat, megtisztítsa folyóinkat és tavainkat?

Nem mindegy persze, hogy honnan szedi be az adókat az állam: ugyanis nem az élőmunka terheit kell növelni, hanem a súlyosan környezetszennyező, egészségkárosító tevékenységekre kell több adót kivetni, az ezeknek nyújtott támogatást felszámolni, illetve a fekete- és szürkegazdaságot visszaszorítani. Mindennek a megvalósítására a Levegő Munkacsoport már sok konkrét javaslatot készített. Ezek nagy részével a Pénzügyminisztérium is egyetértett, mégsem tett semmit.

A kormánynak végre ellen kellene állnia egyes, csak a saját rövid távú érdekeiket szem előtt tartó gazdasági körök nyomásának. Legalább ilyen fontos az is, hogy minden jelentős intézkedés előtt készítse el a törvények által előírt társadalmi, gazdasági és környezetvédelmi elemzéseket, és azokat bocsássa valódi társadalmi vitára. Amint az eddigi gyakorlat megmutatta, ezek hiányában a politikusok csak vaktában lövöldöznek, majd az oktatást, az egészségügyet és a közigazgatást kiáltják ki bűnbaknak, ha elvétik a célt.

LUKÁCS ANDRÁS

Félreérthető biztatás

A hazai adórendszer legszembetűnőbb strukturális ellentmondása, hogy míg az elvonások GDP-arányos mértéke a régiós átlagot meghaladja, sőt a társadalombiztosítási terhek tekintetében az éves összes elvonás nagysága nemzetközi átlagban is kiugróan magas, addig a közterheket ténylegesen megfizetők köre irreálisan szűk. A foglalkoztatottak 44 százaléka minimálbér után fizet járulékterheket, a további foglalkoztatottak jelentős része a közszférában dolgozik, azaz járulékterheit eleve a költségvetés fedezi. A társadalombiztosítás, valamint a munkaerő-piaci alap bevételeinek lényegi részét, továbbá a - többek között az önkormányzatok finanszírozási forrásait is részben biztosító - személyijövedelemadó-bevételek jelentős hányadát így mindössze 1,6-1,7 millió foglalkoztatott termeli ki. Ez után a foglalkoztatotti állomány után tehát egyebek mellett olyan mértékű társadalombiztosítási járulékot fizetnek, ami tömegében a nemzetközi (OECD-) átlagot is meghaladja.

Belátható mindezek alapján, hogy az a beidegződés, miszerint a költségvetés egyensúlyát és az adó-, illetve járulékbevételek mértékét az adó- és járulékkulcsok egyszerű korrekciójával kellene elérni, csak gátolja a versenyképes és foglalkoztatásbarát adópolitika alapjainak megteremtését. Sőt kifejezetten konzerválja azt az adóztatási struktúrát, amely önmagában motivál az adókikerülésre, hátráltatja a legális foglalkoztatást, és a vállalkozások körében lényegében versenyképességi tényezővé teszi az adókikerülést.

Akár a munkavállalói társadalombiztosítási járulékok mértékének változtatását, akár egyéb közterhek (például a végső soron szintén a magánszemélyek mint fogyasztók által viselt áfa) emelését megelőzően meg kell teremteni a jövedelemarányos közteherviselés törvényi alapjait. Nem lehet ugyanis kizárólag az adóhatóságra hárítani azt a feladatot, hogy a parttalanul juttatott kedvezmények igénybevételét, illetve a számolatlanul nyitva hagyott jogszabályi kiskapuk kihasználását meglehetősen költséges - és így eleve a költségvetési kiadásokat növelő - egyedi ellenőrzések alkalmával igyekezzen visszaszorítani.

Nyilvánvalóan ostorozhatók az olyan, átalányadózásra épülő kedvezmények - legyen szó akár az ekhóról, akár az eváról -, amelyek csak látszólag fehérítik a gazdaságot, miközben nem hogy csökkentenék, hanem sokkal inkább növelik az adót ténylegesen nem vagy alig fizetők körét, és egyre apasztják a ténylegesen adót fizetők számát. Emellett személyi jövedelemadóztatásunk még jelenleg is küszködik olyan gyermekbetegségekkel, melyek évtizedekkel ezelőtti rendezésére számos nemzetközi példa található. Ilyen lehet akár a tőkejövedelmek (kamat, árfolyamnyereség, osztalék) alacsony adóztatása, illetve a rájuk eső járulékterhek teljes hiánya. Nem gondolom viszont, hogy kivitelezhető lenne e jövedelmek társadalombiztosítási járulékkal történő sújtása, ahogy arra az Alkotmánybíróság is kénytelen volt utalni a Bokros-csomagot követően indult eljárásában. S nem is lenne szerencsés a ténylegesen a tőkebefektetések fejében járó hozamot járulékkötelessé tenni, ezzel is visszavetve a hazai megtakarítási hajlandóságot. Emellett úgy az adóhatóságra hárítani minden leplezett foglalkoztatás adóellenőrzés keretében történő feltárását, hogy a végletesen formális szemléletű törvényi szabályozás nem ad támpontot ahhoz, hogy mely ügylet során milyen kritériumok szerint határozzuk meg az adókövetkezményeket, és az adóhatósági ellenőrzés lényegében egyre inkább munkajogi szabályok értelmezésére kell hogy hagyatkozzon, nem minősíthető éppen a jogbiztonságot és a hatékony közigazgatást segítő szabályozási modellnek.

A küszöbönálló adótörvény-módosítások tekintetében a legnagyobb veszély talán éppen az adóztatás strukturális felépítésében szükséges változtatások háttérbe szorulása. Míg a piaci szereplők és érdekképviseleteik láthatóan egyre gyakrabban tesznek a nyilvánosság előtt is tanúbizonyságot áldozatvállalási hajlandóságukról, csak remélhető, hogy ezt a jogalkotók és a jogszabály-előkészítők nem értik félre, és nem tekintik biztatásnak arra, hogy az olyan jellegű puszta adóemelésre tegyenek javaslatot, amely adórendszerünk csapdáit és ellentmondásait nem hogy kiszűrné, hanem sokkal inkább konzerválja.

Adórendszerünk ellentmondásaira látványos példaként említhető az önkormányzati finanszírozást szolgáló adók köre. A nemzetközi összehasonlításban céltalanul magas számú önálló testületből és hatóságból álló, így a legkevésbé sem költséghatékony önkormányzati rendszer finanszírozását jelenleg számos kisadó kellene hogy biztosítsa, melyek közül nem kevés olyan beszedési költségekkel tartható csak fenn, amely az azokból származó adóbevételeket önmagában is felemészti. Ennek tükrében az önkormányzatok rákényszerülnek saját - nem kis költséget generáló - működésüket azon helyi iparűzési adóból finanszírozni, melynek fenntarthatósága eleve elhúzódó jogviták tárgya. Mégis, az önkormányzati finanszírozási rendszer, illetve maga az önkormányzati rendszer reformjának kikényszerítése úgy, hogy az önkormányzati lobbi ma már lényegében a magyar parlamentben egyedülálló érdekérvényesítési képességekkel rendelkezik, ugyancsak kétséges. Az adórendszer, azon belül is példának okáért a helyi adóztatás olyan módon történő átalakítása tehát, hogy az egyszersmind javítsa a hatósági funkciók költséghatékonyságát, és így akár forrásoktól fossza meg a parlamenti pártok háttérországát biztosító, mégis adóforintokból gazdálkodó önkormányzatokat is, kizárólag a közigazgatás, a jogszabály-előkészítők és a jogalkotók példás önmérséklete és a piaci szereplők által kinyilvánítotthoz hasonló mértékű áldozatvállalási hajlandósága mellett lehet reális.

OSZKÓ PÉTER