Kitört egy háború, amelyet senki nem akart, de mindenki készült rá, amely senkinek sem jó, de mindenki politikai hasznot akar húzni belőle - így jellemezhető az a néhány nap alatt nemzetközi konfliktussá dagadt katonai viszály, amely a jogilag Grúziához tartozó, szakadár Dél-Oszétiában bontakozott ki az orosz és a grúz hadsereg részvételével. A nehézfegyverek bevetésével járó hadműveletekben a hivatalos adatok szerint lapzártánkig az oszétok oldalán 1600 polgár halt meg, és elesett 15 orosz katona. A grúzok nem közöltek adatokat veszteségeikről. A hírek és tévéhíradók képei szerint a 3900 négyzetkilométeres Dél-Oszétia 120 ezres lakosságának több mint negyede elmenekült otthonából, a főváros, Chinvali és nyolc-tíz környező falu pedig a földdel vált egyenlővé.

"Nem hagyhatjuk büntetlenül honfitársaink halálát" - így indokolta Moszkva közbelépését Dmitrij Medvegyev elnök, arra utalva, hogy az orosz békefenntartókat is támadás érte, és Dél-Oszétia lakosainak jó része amúgy is orosz állampolgár. A Moszkvában előszeretettel idézett adatok szerint a szakadár térségben élők több mint 90 százaléka orosz személyi igazolványt szerzett az 1990-es években, és Oroszország - ha egészen a háború kezdetéig szavakban támogatta is Grúzia területi épségét - gyakorlatilag a saját területeként kezeli a régiót. Vlagyimir Putyin kormányfő például, miután lerövidítette a pekingi olimpián tett látogatását, és úton hazafelé a válságövezet közvetlen szomszédságában menekültekkel találkozott, úgy közölte, hogy 10 milliárd rubelt különítenek el a lerombolt Chinvali újjáépítésére, mintha valamely orosz városnak adná a tekintélyes összeget. Moszkva szerepét ráadásul különösen pikánssá teszi, hogy miközben a dél-oszétiai szakadárok látszólag függetlenségre törnek, valójában Oroszországhoz, az oda tartozó Észak-Oszétiához akarnak csatlakozni (lásd A válság két évtizede című írásunkat).

Oroszország persze most nem erre, hanem elsősorban arra alapozza érvrendszerét, hogy - miként azt Putyin hangoztatta - közbeavatkozása nem egyszerűen jogszerű, hanem szükségszerű is, mert a béke kikényszerítésére irányul, márpedig ez is feladatuk az 1992 óta a térségben állomásozó békefenntartóknak. Az orosz kormányfő arról is beszámolt, hogy humanitárius katasztrófa történt, és "népirtás elemeit" véli felfedezni a grúz hadműveletekben, majd e kifejezés több más moszkvai politikus nyilatkozataiban is megjelent. Sőt az oszétok elleni etnikai tisztogatással is megvádolták Tbiliszit - pedig ilyesmit korábban maguk az oroszok sem emlegettek, noha a konfliktus több mint másfél évtizede létezik. Vlagyimir Lukin emberi jogi biztos most még azt is felvetette, hogy a háború grúz kirobbantóit nemzetközi törvényszék elé kell állítani, majd ezt hangoztatta a "hitszegő támadást" emlegető Medvegyev elnök is. Ő egyebek közt a grúz katonák kegyetlenkedéseiről beszélt, például arról, hogy - így Medvedgyev - élve gyújtottak föl, és tankkal tapostak el embereket. Az ügyészségi nyomozóhivatalnak utasítást is adott a polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűncselekmények dokumentálására - közölte.

Moszkva tehát balkáni párhuzamot akar ráhúzni a dél-kaukázusi konfliktusra. A most őt bíráló nyugati országokat, elsősorban az Egyesült Államokat kettős mérce alkalmazásával vádolja, és ugyanazokat az érveket ismétli, amelyekre hivatkozva a NATO 1999-ben Koszovó védelmében támadást indított Belgrád ellen. "Tudomásul kell venni, hogy a Szovjetunió szétválása után Grúzia független országként nem jött létre a régi határai között. Dél-Oszétia és a de facto ugyancsak elszakadt Abházia kiválásával gyakorlatilag három állam alakult ki belőle" - mondta Szerbia példáját emlegetve a HVG-nek Igor Korotcsenko, a Vojennopromislennij Kurier katonapolitikai szakfolyóirat főszerkesztője. Szerinte az orosz haderő akciói pontosan a "koszovói forgatókönyvet" követték: előbb visszavonulásra kényszerítik a támadókat, majd parancsnoki-irányítási pontjaikat teszik harcképtelenné, és ehhez időnként Grúzia belső területeire is behatolhatnak. "A NATO még a válságövezettől több száz kilométerre lévő Duna-hidakat is bombázta" - emlékeztetett.

Koszovó ügye egyébként meghatározó jelentőségű a dél-kaukázusi válságban. A szerbiai tartomány önállósodását hevesen ellenző Moszkva a nemzetközi fórumokon nemegyszer idézte fel Dél-Oszétia és Abházia analógiáját, majd Koszovó függetlenségének kikiáltása után még szorosabbra fűzte a kapcsolatot a két szakadár régióval. Oroszország ráadásul kategorikusan ellenzi, hogy a balti államok után újabb volt szovjet köztársaságok csatlakozzanak a NATO-hoz, mintegy "bekerítve" ezzel az országot. A NATO soron következő, decemberi csúcsértekezletén mégis újra napirendre kerül a tavaszi bukaresti csúcson még elutasított grúz tagfelvétel kérdése, ám a kaukázusi háború megakaszthatja, legalábbis késleltetheti ezt a folyamatot. Sőt egy grúz katonai kudarc esetleg az oroszokkal kifejezetten ellenséges, nyíltan Amerika-barát Szaakasvili elnöki posztjába is kerülhet. Ugyanakkor Oroszország nemzetközi tekintélyének aligha használ egy háború a presztízsértékű 2014-es téli olimpia helyszíne, Szocsi közvetlen szomszédságában.

Tbilisziben mindenesetre agresszióval, a konfliktus eszkalálásával vádolják Moszkvát, amely szerintük a szovjet birodalmi ambíciókat újraélesztve próbálja megbuktatni a grúz vezetőket, módosítani az ország külpolitikai irányvonalát. Hasonló állásponton van Richard Holbrooke volt amerikai ENSZ-nagykövet, aki Ronald Asmus egykori külügyi államtitkár-helyettessel közösen jegyzett cikkében egyebek közt azt írja, hogy ezt a háborút nem Grúzia akarta, Tbiliszi inkább a puha erő stratégiájával kívánta megerősíteni helyzetét Dél-Oszétiában. A szerzők szerint Oroszország nem tekinthető semleges békefenntartónak a határainál zajló konfliktusokban. Agressziónak tekinti az orosz beavatkozást Giorgi Tarkan-Muravi, a tbiliszi Politikai Tanulmányok Intézetének társigazgatója is. "Moszkva akcióit, különösen a válságövezeten kívüli területeken végrehajtottakat semmi sem igazolhatja" - mondta a HVG-nek, és úgy vélekedett, hogy Oroszország alkalmat keresett és talált az intervencióra.

Az orosz hadműveletek fő célja persze - vallják Tbilisziben - újra ellenőrzés alá vonni a stratégiai fontosságú dél-kaukázusi régiót, amely egyebek közt a Kaszpi-tengeri olaj egyik Oroszország megkerülésével Európába vezető alternatív továbbítási útvonala. "Egy független demokratikus ország lerohanása, megszállása és megsemmisítése zajlik" - fakadt ki a minap Szaakasvili államfő, egy ismert grúz katonai szakértő, Iraklij Aladasvili pedig egyenesen azt szorgalmazta, hogy azonnal telepítsenek amerikai egységeket a kaukázusi országba. "Grúzia most egyedül áll szemben egy olyan hatalmas országgal, mint Oroszország. A lusta, öreg Európában nem nagyon bízhatunk" - írta.

Moszkva amúgy is Washington kezét látja az eseményekben. A dél-kaukázusi térség nemcsak gazdasági szempontból jelentős, hanem remek hátországot kínálna például egy Irán vagy egy Szíria elleni hadművelethez, és a közép-, illetve délkelet-ázsiai országok befolyásolásához - írja például az Itogi hetilap kommentárja. Az itteni értékelések arra sem mulasztják el felhívni a figyelmet, hogy nem sokkal a háború kezdete előtt Tbilisziben járt Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter, az USA és Grúzia haderői pedig közös gyakorlatot tartottak. "Nem szeretnénk azt hinni, hogy az Egyesült Államok adott zöld utat az akciókhoz. Talán csak a grúz elnök értett félre bizonyos amerikai jelzéseket" - mondta némi szarkazmussal az orosz ENSZ-nagykövet, Vitalij Csurkin. A moszkvai hadvezetés pedig azt állítja, hogy a grúz hadsereg elesett harcosai között külföldieket, még feketéket is találtak, és tényként emlegetik, hogy Washington már a háború kezdete után is küldött fegyverszállítmányokat Tbiliszinek.

Gyakran hallani azt a feltételezést is, hogy miután Grúzia az utóbbi években a GDP 8 százalékáig emelte katonai költségvetését, és - nem csupán a Nyugat, hanem egyebek közt Ukrajna és Izrael segítségével - korszerű fegyverekkel szerelte fel hadseregét, a szakadár területek visszacsatolására készülő Szaakasvili villámháborúval akarta megoldani a dél-oszétiai válságot. E forgatókönyv-változat szerint míg az orosz elnök szabadságon van, a kormányfő pedig a pekingi olimpián vendégeskedik, katonai akcióval menesztették volna a függetlenségre törekvő dél-oszétiai vezetőket, és Tbiliszihez hű embereket ültettek volna a helyükbe.

Hogy valóban volt-e ilyen szándék, talán sohasem fog kiderülni, az viszont tény, hogy a háborúra az oszétok is készültek. Miután egy héttel a harcok kirobbanása előtt egy éjszakai lövöldözésben Chinvaliban hatan is életüket vesztették (HVG, 2008. augusztus 2.), úgy tűnt, egy időre alábbhagyott a feszültség. Látszólag semmi rendkívüli nem történt, ám az orosz sajtóban szinte naponta jelentek meg hírek arról, hogy önkéntesek tömegei utaznak Dél-Oszétiába, és menekültek ezrei jönnek el onnan. A tévéhíradókban pedig a szakadár köztársaság elnöke, Eduard Kokojti időről időre mintha némi várakozással az arcán számolt volna be arról, hogy grúz hadműveletek készülnek. És persze meglepően gyorsan reagált az 58. hadsereg - a Kommerszant moszkvai napilap értesülése szerint azért, mert az utóbbi hetekben már nem hagyományos állomáshelyén, az észak-oszétiai fővárosban, Vlagyikavkazban, hanem a válságövezethez közelebb, a hegyekben állt készenlétben.

Az elemzések többsége szerint a fegyveres összecsapások várhatóan viszonylag rövid időn belül elcsitulnak, kedden Medvegyev már befejezettnek is nyilvánította a "békekényszerítő hadműveletet". Az orosz hadseregnek azonban alighanem tartós szerepet szán a konfliktusövezetben a moszkvai vezetés. "Maradnak az orosz erők, de már nem békefenntartóként, hanem Grúzia befolyásolásának eszközeként, az állami dumában pedig napirendre kerül Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének elismerése, igaz, egyhamar nem születik ilyen döntés" - osztotta meg prognózisát a HVG-vel Giorgi Tarkan-Muravi. Hasonló fejleményeket vár Igor Korotcsenko is. Szerinte az orosz diplomáciának most művészi módon egyensúlyozva arra kell törekednie, hogy elfogadtassa a két szakadár köztársaság önállósodását. Engedni azonban egyik fél sem akar. Bárki álljon is Grúzia élén, politikai halálával lenne egyenlő, ha hagyná kiválni a rebellis területeket, azok viszont nem lesznek hajlandók újraintegrálódni az országba, és ebben a törekvésükben talán az eddiginél is jobban számíthatnak majd Moszkva támogatására. Tartós megoldás tehát egyhamar nem születik, vagyis előfordulhat, hogy a Kaukázus déli lejtőin egy újabb, a Közel-Kelethez hasonló tűzfészek jön létre.

POÓR CSABA / MOSZKVA