"Szánalmasan és kétségbeejtően alacsonynak" minősítette hétfőn David Harley, az EP elnöki szóvivője azt a 26 százalékos átlagos részvételi arányt, amit az EU 10 új tagországa mutatott fel a múlt hét végi - történelmük során az első - európai parlamenti választásokon. A minden idők legalacsonyabb részvételű EP-választása után már senki sem tagadja az éleződő ellentmondást az európai képviselőház fogyatkozó legitimitása és növekvő hatalma között (lásd Házirend című írásunkat). Az sem igazán használ Európa "imázsának", hogy a július 20-ai alakuló ülés másnapján egy meggyengült legitimitású testület adja áldását az EU legbefolyásosabb politikusának, az Európai Bizottság (EB) elnökének kinevezésére, akinek személyére az európai kormányfők vert serege tesz javaslatot az e hét csütörtöki-pénteki - az uniós alkotmányozást is lezárni hivatott - csúcstalálkozón.

Az új EP eme első fontos aktusa már e héten arra készteti a mandátumot nyert pártokat, hogy lázas frakciószervezésbe, szövetségépítésbe és személyi alkukba kezdjenek, hiszen mind a parlamenti házelnöknek, mind az EB elnökének megválasztása a testület abszolút többségének szavazatát igényli, a minimum 367 igenlő voksot viszont még az ezúttal is legtöbb, 275 helyet szerzett Európai Néppárt (EPP) sem képes egymagában produkálni. Graham Watson liberálisfrakció-vezető ráadásul arra számít, hogy a július 5-ei frakcióalakítási határidőig a brit és cseh euroszkeptikusokkal felhígított Néppártból több föderalista szemléletű olasz és francia frakciótag átül hozzájuk, apasztva az EPP relatív többségét. Eddig ugyan a néppártiak váltig ragaszkodtak ahhoz, hogy Romano Prodi utóda, a még nem ratifikált EU-alkotmány előírását megelőlegezve, az EP-választásokon a legjobban szereplő pártcsaládból kerüljön ki, de kérdéses, hogy ebben az erőtérben végül is rászánja-e magát jelöltjének nyílt megnevezésére csütörtöki csúcselőkészítő brüsszeli konferenciáján a csupán tíz hatalmon lévő kormányfőt felvonultató EPP.

Az EP politikai irányát az utóbbi időben az európai integráció eszméje mellett elkötelezett, a mandátumok több mint kétharmadát birtokló három legnagyobb pártcsalád szabta meg, s nem sok tér jutott a szélsőségeknek. A mostani választáson azonban a liberális pártokéval azonos számú, összesen 9 százaléknyi helyhez jutott több, az euroszkepticizmus különféle fokozatait mutató, a szélsőbal, illetve a szélsőjobb felé hajló párt is. Számottevő politikai tényezővé azonban ez a rendkívül heterogén társulat csak akkor válhat, ha képes lesz az önálló frakcióalakításra, ami a következő terminusban legalább 16 EP-képviselőt követel meg minimum 5 tagországból. Az EP belső pénzügyi támogatási rendszere, a vezető bizottsági posztok és a felszólalási idő elosztásának szisztémája erősen ösztönöz a frakcióalakításra, a szélsőséges pártok - mint például a belga Vlaams Blok, a francia Front National, az olasz Északi Liga, az osztrák FPÖ - képviselői eddig mégis függetlenekként ücsörögtek a strasbourgi képviselőházban. Pontosabban nem is igen ücsörögtek, a statisztikák szerint ugyanis az efféle politikusokat csak a "bejutásig" érdekli az EP, egyébként rendkívül passzívak, az üléseken, szavazásokon a legritkábban vesznek részt. A Nagy-Britanniát az EU-ból kiléptetni tervező, most számottevő győzelmet elért Robert Kilroy-Silk, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja vezetője például egyenesen azzal az ígérettel toborozta híveit, hogy a lehető legkevesebb időt fogja Brüsszelben tölteni. Elemzők arra számítanak, hogy ezek a mostani választás előtt soha egyetlen pártcsaládhoz sem csatlakozott figurák saját ideológiájuk áldozataként a jövőben sem lesznek képesek jelentősebb fajsúlyú, közös platformon álló tömörülés kialakítására.

KOCSIS GYÖRGYI / BRÜSSZEL