„The Orbáns” a Netflixen és a szinte szadista szerzői tekintet – száguldva szórakoztat Vágvölgyi B. András novelláskötete
22 perc
2024.11.28. 16:30
2024.11.28. 16:30
35 éve indult a Magyar Narancs első évfolyama, és a lappal az eredetileg amerikai gonzó újságírói stílus hazai meghonosítása. A Narancs egykori főszerkesztője, Vágvölgyi B. András azóta szépíróvá képezte magát. 2023-as novelláskönyvében, az Edith Liebermann semmi kis életében akrobatikus nyelvhasználattal szikrázik a szöveg, feszes sztorikat kergetnek a filmszerű etűdök. A fikció, a tényirodalom és az újságírás aranyháromszögében megjósolhatatlanul mozog a magányos dzsungelharcos szerző. Írásai néhol megtestesítenek hagyományos irodalmi és sajtóműfajokat – másutt csak köszönőviszonyban vannak velük. Tárca, riport, karcolat, hagyományosabb novellák. Gonzó villanások a világról. A különleges mix összeáll, és Vágvölgyi egyre gazdagabb életművébe illeszkedik.
A gonzótól…
Vágvölgyi B. András az egyik legjelentősebb hazai újságírói életművet hozta létre az elmúlt évtizedekben. Írásművészetére a Tom Wolfe, Truman Capote, Norman Mailer, Joan Didion és mások nyomán kialakuló, az amerikai magazinokban hódító új zsurnalizmus, elsősorban Hunter S. Thompson gonzó stílusa hatott. A gonzó az irodalmi újságírás első szám első személyben mesélő, az újságírót is a történetbe foglaló, szubjektív műfaja. A gonzó újságíró beszámol arról is, hogyan, milyen körülmények között készíti a riportját. Résztvevő megfigyelő krónikásként a külső sztori mellett a saját belvilágáról, személyes élményeiről és érzelmeiről is tudósítást ad. Szó sincs szigorúan szerkesztett, objektív hírcikkekről: a gonzó újságírás a nyelvi és társadalmi konvenciókat átlépve a szokatlan, furcsa, bizarr, visszás részletekre figyel. Művészi igényű, vad, sodró stílus: spontán prózája felvillantja az ihlet forrásait. Sokszor maró irónia és társadalomkritika jellemzi. A gonzó szerző vicces túlzásokkal, váratlan retorikai kitörésekkel, blikkfangokkal, időnként alkohol vagy drog hatása alatt ír, néha erősen káromkodik.
Vágvölgyi a rendszerváltástól máig írt több száz gonzó cikkéből három kordokumentum értékű publicisztikai válogatáskötetet adott ki (Narancs Blue. Bevezetés a neozsurnalizmusba, 1998; Énem indián, 2006; Pazar évek sötétben, 2015). Stílusművészete és az 1990-es években a hetente megjelenő Magyar Narancs első főszerkesztőjeként kialakított bátor, belemenős publicista szerepmodellje újságíró-nemzedékekre hatott Magyarországon. A Magyar Narancs éppen ma 35 éve, 1989. november 28-án indult, három próbaszám után.
Az újságírás mellett Vágvölgyi előbb a filmrendezés, az utóbbi években pedig a szépirodalom felé fordult. 1989 címmel közölte a rendszerváltásra emlékező irodalmi memoárját (2009; 2019). 2022-ben pedig Greed: A mohóság fojtogató súlya címmel megírta a vad posztkommunista évtizedek történelmi regényét, „az új Kis Magyar (Globalista) Pornográfiát” – legalábbis a regényt Esterházy Péter könyvéhez hasonlító Végel László író olvasata szerint. A szépíró tarka szárnyú lepkeként hagyja hátra a riporter-újságíró bábját.
… a pszeudo-tényirodalomig, para-valóságprózáig
Itt érkezünk Vágvölgyi legújabb kötetéhez. Az Edith Liebermann semmi kis élete novelláskönyv fő titka az akadálymentes mozgás a tényirodalom és a fikció között lerombolt határ vidékén, a szabaddá tett térben. A kis szövegek időnként teljesen realisták – néha a szerző korábbi publicisztikai köteteiből ismert történetek elemelt változatát olvassuk. A novellák többségében viszont meglódul a sztori, felszárnyal a fantázia, fikcióvá emelkedik a személyes gonzóból induló élmény. Ilyenkor is megmarad azonban a realista (sőt mikrorealista) munkamódszer, a valós utalások rendszere, az extrém pontos adatoltság, a részletes helyzetleírás, és nemegyszer beazonosíthatók a hazai közéleti szereplők. E kettősség a tényirodalom, a valóságpróza varázsát kölcsönzi a fiktív jeleneteknek és történeteknek is.
Váltakozó fikciófaktorú faktoidokat, ál-tényirodalmat, para-valóságprózát olvasunk tehát. Amikor a szerző felnyomja a fantázia-potméterét, akkor átcsúszunk a meg nem történt, ám jellemzően nagyon is lehetséges világokba. Ha a potméter lejjebb csúszik, visszaszállunk a brutál magyar rögvalóságba, a késő-kádári és az újkapitalista realizmus konkrét sztorijai, néven nevezett vagy kikövetkeztethető értelmiségi és politikai kulcsszereplői, a szerző személyes emlékei közé.
Mágikus para-realizmus
A kötet első része az átkosból (a Kádár-korszakból) a demokratikus rendszerváltásig ível. Az első, teljesen realista írásban (London ´76) a szerzői énke egy az egyben tinédzserként, Londonban egy padon ülve, 1976-ban azon filózik: disszidáljon-e. Gyerekkori szerelmét követi, aki szociológus papájával együtt elhagyta Magyarországot. De mire a szerző Londonba ér, a lány családjával együtt már továbbállt Ausztráliába. Teljesen realista önéletrajzi visszaemlékezést olvasunk, pontosan felismerhető, reális szereplőkkel, egyes szám első személyben, hiteles nosztalgikus felhangokkal. A vágyott leány „apja – a gyermekkor hőse – másodmagával írt egy … társadalmi kérdésekkel foglalkozó, tudományos könyvet, amit nappal írtak, éjjel elástak egy vidéki paplak kertjébe”.
Egyértelműen a szociológus Szelényi Ivánról és a Konrád Györggyel közösen írt, a titkosszolgálat elől Csobánkán elrejtett értelmiségkönyvükről van szó.
Az emigrációba kényszerített Szelényi útja (lányával, családjával együtt) Londonon át aztán valóban Ausztráliába vezetett – ahogy ezt a szerelmes tinédzser Vágvölgyi történelmi alulnézetéből is lájuk.
A második darab (Csernobil) kétoldalas kis etűd, filmszerű gonzó életkép az 1986-os szovjet nukleáris katasztrófa budapesti megéléséről. A bennszülött pesti fiatalok és a vasfüggöny mögé látogató gazdag dán turisták különböző irányból érkeznek, de drámaian egymásra eszmélnek a sugárzó pesti flaszteren. Vágvölgyi itt már elhagyja az egyes szám első személyt, de az élmény, az emlék eredetisége még átlüktet a sorokon.
A harmadik mininovella már fikcióval satírozott remek anekdota. A rendszerváltás előtti kérdezőbiztos a kommunista párt vezető szerepéről interjúvolja az istállóban dolgozó lovászt, aki épp – effektív a lópénisszel a vállán – a csődör s a kanca egyesülését segíti. A csattanós sztoriban Mikszáth és Eötvös Károly anekdotáinál is élesebb a zenei szerkesztés, minden betű kidekázva a klaviatúrán.
A negyedik etűd (Heimatfilm) pedig már teljesen fiktív, sőt. Az 1989-ben játszódó novella főszereplője nem más, mint Kreuzer Béla, akit Vágvölgyi Kolorádó Kid című, 1956 utóéletével foglalkozó filmjéből ismerhetünk. A régi, 2010-ben készült film fiktív főhőse azonban itt átrándul a mai nyomtatott szövegbe is. A novellában Kreuzer 1989 nyarán amerikai emigrációjából a Nagy Imre-temetésre Magyarországra látogat. A szövegben aztán megint csak konkrét, valós szereplők mozognak körülötte Király Béla vezérezredestől a temetést előkészítő „nagyimrista tudósokig”.
S a mágikus (para-realista) csavar: a fiktív Kreuzer, a jóval későbbi, érett Vágvölgyi 2010-es filmes fantáziájának terméke a novellában 1989-ben magával a fiatal Vágvölgyivel társalog a budapesti Gerlóczy utcai (szintén jól azonosítható, máig közéleti funkciót betöltő) nagypolgári lakásban. Mint számos más írásából tudható, Vágvölgyi valóban a Nagy Imre-temetés sajtófőnökeként dolgozott 1989 nyarán. A fiktív film-fantáziavilágból, az Amerikából hazatérő fegyverszakértő Kreuzer tehát kedves gesztussal lenyúl, visszanyúl a valóban létező, 1989-es Vágvölgyihez. E közép-kelet-európai mágikus para-realizmusban az ifjú Vágvölgyit saját teremtett szereplője szemével látjuk: „tököm tudja, mi a neve a viccs [régi szleng: zöldfülű] kölyöknek, akit rám uszítottak a temetésszervezők… A viccs kölyök kíváncsi …. micsoda? fegyvert javítok? Smith&Wesson? kérdem, honnan tudja ennyire? Hát a könyvek meg a filmek, mondja … Érdekli az 56, … de még jobban érdekli Amerika … én meg adom a bankot a betépett íróról.”
Mondani se kell, a betépett amerikai író épp Hunter S. Thompson (az érett Vágvölgyi gonzó stílbűvész valós példaképe). Vagyis a fiktív fegyverdoktor Kreuzer az igazi Thompson képzelt haverjaként a gonzókirány fegyverét javítja – azét a Thompsonét, akit Vágvölgyi aztán valóban meglátogatott Amerikában később, az 1990-es években.
A Möbius-téridő-szalag mozgása szórakoztatóan begyorsul, kibogozhatatlanul egybecsomósodik múlt, jelen s jövő, realizmus és fikció.
A második rész tartalmából: lapok az Akasa-krónikából
A misztikus hagyomány Akasa-krónikának nevezi a megtörtént, meg nem történt s megtörténhető világok összességét (a múltban, jelenben vagy jövőben lejátszódott vagy lejátszódható események, gondolatok, szavak, érzelmek, szándékok és létformák teljes tudástárát). Vágvölgyi ennek a totális enciklopédiának a sorskatalógusát dekódolja, fiktív tényirodalmát rója. Kreatív írása korrekten rögzíti a valós és alternatív világok, ezen belül a magyar tudat s társadalom múltját és jövőjét jellemző adatbázist.
A könyve második része a vastagja, a kötet gerince: a gonzó történetekből savas-humoros novellákká jegecesedő 27 élvezetes kis írás a húszéves magyar demokrácia időszakáról, a hosszú félmúltból és majdnemjelenből (Végjátéktól végjátékig címmel, 1989-től 2010-ig). Emeljünk ki párat: a Keletnémet márka a berlini fal leomlása utáni miniszkeccs. Azt a történelmi pillanatot dokumentálja, amikor az NDK-s és az NSZK-s márka egy az egyben váltását kihasználva féllegális buliban ügyködik két magyar helyi hős. Kicsiben dolgoznak, lakásra gyűjtenek. A Pénzszaga viszont már a nagy üzletről, a hordozható budik bizniszéből lett amerikai-magyar milliárdokról, „határtalan pörgésről” szól, az egyik szereplő Fenyő Jánosra hajaz. A Los Nuroyican Temposban
Néróka és Benedict (Orbán Viktor és Vágvölgyi) sétál hosszan New Yorkban 1989-ben.
Vágvölgyi, aki 1988-93 között a korai Fidesz aktív értelmiségi tagja volt, és ismerte a fiatal Orbánt, a korábbi írásaiban szereplő valós történetet a későbbi diktátor ifjúkorából itt az abszurd színház stíljében viszi színre: „Néróka: Én. Én. Én. Én. … Nekem. Nekem. En Énnekem, Nekembele.”
Kiemelkedik a kötetből címadó sztori: a Edith Liebermann semmi kis élete vagány női élettörténetet mesél a Lövölde tértől Dél-Amerikáig. A novella jól mutatja Vágvölgyi munkamódszerét: a fantázia-potméter ráncigálásával először négyzetre emeli a valós élettörténet-morzsákat. A fickándozó fikciót aztán megborsozza a konkrét adatok, helyi és irodalmi utalások tömegével, pontossággal, személyességgel, hiperrealista nyelvjátékkal. Így másodszor is beszorozza, köbre emeli, mágikus pararealizmussá varázsolja a jegeces sztorikat. Egységes kötetben, nyelven és szemléletben pörögnek a valóban megtörtént, a részben megtörtént és a teljesen fiktív krónika lapjai.