HVG

Könnyen boldogulnak azok a politikusok, akik igyekeznek homályban hagyni, mennyibe kerül egy-egy közprogram az adófizetőknek - mert nem kérik tőlük számon a pénzköltés hatékonyságát. Mondogatják ugyan, hogy nincs ingyenebéd, ám annak árát elhallgatják. Ha viszont azzal szembesülnek, hogy kimerült a kassza, és a korábban ingyenes szolgáltatások egy részét - ha csak részlegesen is - meg akarják fizettetni a lakossággal, visszaüt rájuk a korábbi maszatolás: aligha érvelhetnek hatásosan az ilyen reformok mellett.

Nem játszotta ki az adóárkártyát augusztusban Gráf József agrárminiszter sem, amikor a fagykárt elszenvedett szabolcsi gazdák 14-14,5 milliárd forintos veszteségük megtérítését várták az államtól. Pedig igazán felvethette volna, vajon egyetértenek-e az adózók, hogy személyi jövedelmükből egy éven át mintegy 3600 forinttal támogassák a demonstrálókat. Nagyjából ennyi ugyanis a teljes kártérítés egy adózóra jutó adóára.

HVG

Magyarországon először 1995-ben vetődött föl, hogy a pénzügyi stabilizációt az államháztartás reformjának kellene követnie, ám ez ügyben egészen a tavalyi év végéig alig-alig volt előrelépés. Pedig három kutató - a Harvard-professzor Kornai János, a Közép-európai Egyetem (azóta elhunyt) oktatója, Csontos László és a munkába kollégáit, a Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés (Tárki) munkatársait is bekapcsoló Tóth István György - már 1996-ban nekiveselkedett, hogy felmérjék az állampolgárok adótudatosságát. Egyúttal kísérletet tettek annak szondázására is, hogy ha a válaszadók megértik, mennyit fizetnek az állami nyugdíj-, egészségügyi és felsőoktatási rendszer működtetéséért, vajon ragaszkodnak-e ezek kizárólag közpénzből történő finanszírozásához, avagy elfogadnának másmilyen rendszereket is (lásd Tudatos választás című írásunkat a 110. oldalon). Lett ám meglepetés!

HVG

A szavazópolgárok nem érzékelik a kormányzati programok költségeinek és a rájuk háruló adóterheknek az összefüggéseit, hajlamosak alábecsülni, mennyibe is kerülnek valójában a kormányzati programok - feltételezte a kutatói hármas, és ezt az általuk fiskális illúziónak nevezett jelenséget felmérésekkel is bizonyították. Ahhoz, hogy az adózókat rádöbbentsék, befizetéseikből mennyi megy el mások támogatására, adatokat kértek a Pénzügyminisztériumtól (PM). Történetesen arról, milyen arányban fedezik a dolgozók befizetései a kifizetett nyugdíjakat, mennyibe kerül egy tíznapos belgyógyászati kezelés, egy egyetemista ötéves képzése, és hogy milyen arányban támogatja a társadalombiztosítás a gyógyszerek árát. Ezek ugyanis teljesen hiányoztak a közbeszédből, és a pénzügyi tárca szakértői csak a Tárki kérésére készítették el a kalkulációkat (HVG, 1996. augusztus 10.). Nem részesült hasonló elbánásban a HVG, amikor ugyanezeket az adatokat mai elemzés céljára igyekezett megszerezni; a pénzügyi tárca azzal hárította el a kérést, hogy túl sokat kellene dolgozni egy ilyen adatsor összeállításán, ami nem válik a reformelkötelezettséget mutató minisztérium dicsőségére. Kornaiék ugyanis 11 éve úgy képzelték el a reformokat, hogy azokat az adótudatosságra lehetne építeni.

HVG

A fiskális illúziókból való kiábrándítás egyik eszköze az volt, hogy a Tárki munkatársai megkérdezték, vajon tudják-e az állampolgárok, milyen címen vonnak le a bérükből járulékokat és adókat. Nem nagyon tudták, és azzal kellett szembesülniük, hogy foglalkoztatásuk után - a munkaadók befizetéseit is bekalkulálva - a PM adatai szerint minden 100 forintból mindössze 36-38 forintot kapnak kézhez. Azóta valamelyest javult a helyzet, a HVG számításai szerint a teljes munkaerőköltségnek nagyjából a fele jut el a dolgozóhoz. Ugyanakkor a nettó és az átlagos bruttó - tehát a személyi jövedelemadót és a járulékokat is tartalmazó - kereset hányadosa tíz év alatt alig módosult. 1996-ban a nettó átlagkereset a bruttó 65,2 százaléka volt, 2006-ban pedig a 64,7 százaléka, vagyis a dolgozók számára könnyebben kalkulálható tételek között nem történt érdemi változás, az elvonás mértéke nem enyhült, sőt tavaly szeptember óta még nőtt is.

A köznapi benyomás az, hogy az állam egyre jobban kivonul a közfeladatok finanszírozásából, ám az adatok ezt a képet némiképp árnyalják. Az 1996-os és a 2006-os költségvetési számok értékeléséhez két kézenfekvő segédadat vehető figyelembe: egyrészt ez alatt a tíz év alatt a fogyasztói árak a Központi Statisztikai Hivatal szerint 2,26-szorosukra nőttek, másrészt a 2006-os folyó áras hazai össztermék (GDP) a 3,41-szorosa volt a tíz évvel korábbinak (utóbbiban természetesen az infláció is benne foglaltatik). Egy 1996-os költségvetési kiadási tétel felszorzása az előbbivel és összehasonlítása a megfelelő 2006-os számmal azt mutatja meg, hogy a kiadás követte-e az inflációt. A GDP-adattal való felszorzás pedig azt illusztrálja, hogy a kiadás fedezetéül az 1996 és 2006 között megtermelt GDP-t vagy annak egy részét is be kellett-e vonni a finanszírozásba (lásd táblázatunkat).

HVG

Bár kormányzati körökben akár büszkélkedhetnének is vele (olykor meg is teszik), hogy az államháztartás bevételei és kiadásai 1996-ban még a GDP 57-57 százalékát tették ki, tavaly pedig már csak a 44,4, illetve az 53,7 százalékát - az állami elvonás mértéke tehát csökkent -, az adatok korrekciója azt mutatja, ez a mérséklés lehetett volna radikálisabb is. A kormányok ugyanis nem érték be azzal, hogy kiadásaikat csak az infláció mértékében növeljék, hanem hozzányúltak a megtermelt GDP-többlethez is. Ebből az 1996-2006-os periódus tizedik évében mintegy 1620 milliárd forintot vont be saját céljaira az államháztartás. A kiadásokat még így sem fedezte a bevétel - sem abban az évben, sem másokban -, ami krónikus állami eladósodásban nyilvánul meg. Egyébiránt egy mértékletesebb kiadási politika - például olyan, hogy az állami költekezés csak az infláció mértékében bővül - mára azt eredményezte volna, hogy az újraelosztás 37-38 százalék körül lenne. Márpedig az állami újraelosztásnak ez a szerényebb mértéke és csökkenő trendje a közgazdasági álmoskönyvek szerint jócskán javította volna a versenyképességet, a gazdaság növekedési feltételeit.

Jószerével fogalmuk sem volt a megkérdezetteknek 1996-ban, hogy a nyugdíjak mekkora hányadát fedezik a befizetett járulékok. Átlagos tippjük a helyes választ jelentő 94 százalék helyett csupán 67 százalék volt. Talán azért, mert abból a tapasztalati tényből indultak ki, hogy a nyugdíjak alacsonyak. Tény, hogy a nyugdíjak az akkori nettó átlagkeresetnek a 60 százalékát sem érték el. A legutóbbi évek extra nyugdíjemelései ezen csupán anynyit korrigáltak, hogy az átlagos nyugdíj a nettó átlagkereset 62,3 százaléka lett. Noha ez nem tekinthető kiemelkedő vívmánynak, mégis 2006-ban a befizetett járulékok már a nyugdíjak háromnegyedét sem fedezték, a többit a központi költségvetés állta. Tavaly ez utóbbi 586 milliárd forinttal segítette ki a Nyugdíj-biztosítási Alapot - állapította meg az Állami Számvevőszék -, ami annyit tesz, hogy átlagosan minden nyugdíjast 131 420 forinttal támogattak az adózók.

Pedig 1998-ban életbe lépett a költségvetést perspektivikusan tehermentesíteni hivatott nyugdíjreform. Csakhogy azóta a kormányok időről időre korrigálni kényszerültek a nyugdíjakat, a 13. havi ellátmány bevezetésével pedig a kétpilléres nyugdíjrendszer minden költségvetési előnye elszállt. Miközben lassan elérik a nyugdíjaskort a második világháború után születettek, és nyolc-tíz éven belül a Ratkó-korosztály is nyugállományba vonul - sőt, aki teheti, megteszi ezt korábban is, korkedvezménnyel -, a nyugdíjrendszer már most szinte finanszírozhatatlan. Ha öt-tíz éven belül nem szabadít fel a központi költségvetés legalább a GDP 2-3 százalékának megfelelő összeget - mai árakon mintegy 570-700 milliárd forintot - nyugdíjakra, a népes korosztályok átlagos jövedelmű polgáraira is méltatlan öregkor vár, nem csupán a szegényebbekre. Durva becsléssel mintegy másfél-két metróberuházásnyi összeget kellene kiszórni a költségvetés mai kiadásai közül, hogy a pénzt nyugdíjakra fordíthassa az állam. E tekintetben szemernyit sem javult a helyzet 1996 óta, inkább még romlott is.

Még drámaibb a helyzet az egészségügyben, ahol az 1996-ban megkérdezettek még felül is becsülték a gyógyítás állami költségeit. Az akkori PM-adat szerint egy tíznapos belgyógyászati kivizsgálás átlagos költsége hálapénz nélkül 46 ezer forint volt - minden adófizető havonta 2100 forinttal járult hozzá a kórházi ellátás "ingyenességéhez" -, a megkérdezettek viszont átlagosan több mint 63 ezer forintra tippeltek. Olcsó poén lenne azt feltételezni, hogy az állami költségeket éppen a hálapénzes tapasztalatok miatt becsülték túl, bár nem elvetendő ez az összefüggés sem. Mivel a HVG kérésére a pénzügyi tárca kísérletet sem tett arra, hogy a megfelelő 2006-os adatot kiszámolja, más összefüggéseket kell mérlegelni. Tíz év alatt a gyógyító-megelőző ellátásra fordított kiadások 3,2-szeresre, a gyógyszerár-támogatás mintegy 4,6-szeresre, a gyógyászati segédeszközök szubvenciója pedig mintegy négyszeresére nőtt, utóbbi kettő még a folyó áras GDP növekedési tempóját is jócskán felülmúlta. A gyógyszerárakat pedig 1996-ban átlagosan 64,6, 2006-ban 63,9 százalékkal támogatta az állam, vagyis gyakorlatilag változatlan mértékben. Az idén a gyógyszerszubvenció mértékét a kassza eddig fékezhetetlennek bizonyult túlköltése miatt csökkentette a kormány.

A többnyire az ágazat költségrobbanásával indokolt támogatásnövekedés következtében az Egészségbiztosítási Alap járulékbevételei 2006-ban már csak a kiadások 69 százalékát fedezték, s az állam 378 milliárd forinttal egészítette ki a kassza költségvetését. Ennek ellenére az egészségügy főbb mennyiségi mutatói csipetnyit sem javultak. Tízezerrel kevesebb az orvos, 12 ezerrel a kórházi ágy, miközben a járóbeteg-szakrendelések óra- és esetszáma jócskán megugrott, az egy gyógykezelésre fordított idő pedig csaknem két perccel csökkent. Vagyis az állam önmagában, minden erőfeszítése ellenére sem volt képes megőrizni a gyógyítás színvonalát. Ám erre még kevésbé képesek a járulékfizetők.

A vizitdíj bevezetése e tekintetben csak tüneti, jelképes, némiképp a keresletet korlátozó kezelés. Az ellátórendszer karcsúsítással kombinált koncentrációja (kórházak kapacitáscsökkentése és öszszevonása, összeköltöztetésük a megerősített szakrendelői hálózattal) kecsegtet ugyan némi megtakarítással, de ha az elmúlt tíz év költségrobbanási trendje nem törik meg, minden hiába. Nemigen kerülhető el, hogy tőkebevonással és a gyógykezelésre szorulók valamiféle társfinanszírozásával új forrásokat vonjon be az egészségügy, mert az állam aligha lesz hajlandó (vagy képes) a mai, máris több mint 30 százalékos részesedésénél nagyobb terhet magára vállalni az ágazat működtetésében - bárki kormányozzon is. Kornaiék amúgy 1996-ban nem központilag vezérelt, kaszabolásjellegű beavatkozást szorgalmaztak, amilyennek a mostani látszik. Abban bíztak, hogy az állami egészségbiztosítás mellett feltűnnek az üzleti biztosítók is, és a két szektorban szerzett tapasztalatok alapján döntenek a járulékfizetők, hogy melyikkel szerződnek. Ám a szabad választáson alapuló reform illúziónak bizonyult.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az egészségügyre fordítandó közkiadások arányát a hazai össztermékhez viszonyítva nem lehet tartósan mérsékelni. "Egyes előrejelzések szerint extrém esetben 2025-2030 körül a GDP 20-25 százalékát kell az egészségügyre költeni a mai mintegy 8 százalék helyett, ha az ellátási színvonalat fenn akarjuk tartani" - jelentette ki a minap egy pénzügyi konferencián Molnár Lajos korábbi egészségügyi miniszter. Meglehet, a becslés valóban "extrém esetre" vonatkozik, de egy, az elöregedéssel szembenézni kényszerülő társadalom aligha engedhet meg tartós jövedelemkivonást az ágazatból. Ez persze nem mond ellent annak, hogy a meglévő kapacitások ésszerűbb kihasználásával akár tízmilliárdokat is meg lehet fogni.

Egy egyetemi hallgató ötéves képzése 1996-ban átlagosan 2 millió forintba került, ami annyit tesz, hogy minden adófizető havonta 900 forinttal támogatta a hallgatók összességét. Ehhez hasonló levezetés a 2006-os költségvetési adatokból teljességgel lehetetlen. Az viszont ma is tanulságos, hogy egy évtizeddel ezelőtt az adatok megismerése után a megkérdezettek 44 százaléka választotta azt az opciót, hogy "a diákok fizessék a tanítás költségeinek egy részét, a többit pedig továbbra is az adózók fizessék". A tiszta piaci megoldástól, azaz az egyetemisták teljes költségtérítésétől sem riadt vissza 12 százalék. Pedig akkor már egy éve folyt a tandíjháború, Bokros Lajos pénzügyminiszter ugyanis a stabilizációs politika részeként bevezette a részleges költségtérítést - amit egyébként 1993-ban az Országgyűlés is megszavazott, ám 1998-ban az Orbán-kormány látványosan megszüntetett. Éppen a tandíjjal is fémjelzett 1995-re tehető, hogy elszabadult a pokol: az akkori stabilizációs kényszerintézkedések után döntött úgy a Fidesz-vezérkar, hogy ellenez minden megszorítást, illetve minden olyan megoldást, ami az állami szolgáltatások igénybevétele esetén a költségek részleges megtérítésével járna. Ennek - közgazdasági értelemben már-már tragikomikus - végkifejlete a tandíj- és vizitdíjellenes népszavazási kezdeményezés.

Ám politikai értelemben nem logikátlan: az 1996-os Tárki-kutatás ugyanis csak az adófizetőket vonta be a vizsgálatba, a nyugdíjasokat nem. Az aktív korú megkérdezettek többségét sikerült meggyőzni, hogy a vegyes (vagyis az állami és a piaci megoldást kombináló) megoldás előnyösebb a számukra, mert a reformokkal megtakarított állami kiadások azt eredményezhetik, hogy kevesebb személyi jövedelemadót kell fizetniük. Csakhogy a politikai gyakorlatban erre az árukapcsolásra nem nagyon lehet számítani. Ráadásul személyi jövedelmükről 1996-ban 4 millió 287 ezren, tavaly 4 millió 459 ezren készítettek bevallást - vagyis alig többen, mint a választásra jogosultak fele -, ám közülük százezreknek, például a minimálbérért dolgozóknak nincs tényleges adófizetési kötelezettségük. Társadalombiztosítási járulékot pedig még annál is kevesebben fizettek tavaly, mint adót (idén azonban sikerült szélesíteni ezt a kört).

Az adófizetőket még csak-csak meg lehet győzni arról, hogy lám, jövedelmükből 1996-ban 384,9 milliárd, 2006-ban már 1120 milliárd forintot szurkoltak le az államnak, ami testvérek között is csaknem háromszoros - azaz az azóta bekövetkezett inflációt meghaladó - növekedést jelent. Viszont a gazdaságilag inaktívak népes táborától, beleértve a több mint 3 millió nyugdíjast is, aligha várható adótudatosság. Számukra nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy ha a beteg fizet valamennyit az egészségügyi ellátásért, a diák pedig a tanulásáért, akkor az államháztartás kiadásai csökkennek, ergo ugyanannyi bruttó jövedelemből több marad nekik. Ők ezt az összefüggést csak akkor érzékelnék, ha papíron is kimutatott bruttó szociális juttatásuk, bruttó nyugdíjuk után adóznának, fizetnének egészségbiztosítási járulékot, és csak a nettó összeget kapnák kézhez. Gyanítható, hogy ebben az esetben rajtuk is rögtön kitörne az adótudatosság.

Ám borítékolható, hogy számukra ez a megoldás még a mostani reformoknál is elrettentőbb volna.

FARKAS ZOLTÁN