Grigorij Szokolov zongoraestje
április 28., Zeneakadémia

Grigorij Szokolov Nem kell mentségeket keresni © Gramofon

Ha jól számolom, ez volt Szokolov negyedik budapesti koncertje. Megszoktuk, hogy minden évben egyszer eljön („A zongora” című, nagyszerű sorozat keretében), és minden alkalommal azzal a nem megalapozatlan előérzettel megyünk hangversenyeire, hogy ez lesz az évad komolyzenei eseménye. Azt is megszoktuk, hogy Szokolov félhomályban zongorázik, kicsit megváratja a közönséget, muzsikálás közben nem kommunikál (egészen pontosan: tudomást sem vesz a publikumról), magának játszik, viselkedésében van valami kataton gépiesség, a ráadásokat pedig számolatlanul szórja. Várjuk, hogy Szokolov másfél koncertet adjon.

Ezúttal sem volt másképp. Hat ráadást adott, Szkrjabint és Chopint vegyesen. Műsorát két, nem a legjelentősebbek között számon tartott Mozart szonátával kezdte (K. 280 és K. 332, mindkettő F-dúr). Mozart a virtuozitás, a zenei értelmezés próbaköve, a legnehezebb szerzők egyike. E két szonáta is rendkívül kidolgozott kezet, tiszta gondolkodást, őszinte érzelmeket követel, s ennek nem mond ellent az, hogy ezekkel a darabokkal már viszonylag fiatalon megpróbálkoznak a zongoristák (köztük e sorok írója is). Szokolov fantasztikus, elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan színeket képes a zongorából elővarázsolni – ezt tudtuk róla. Az sem meglepetés, hogy ezeket a színeket fanatikus gyakorlással, kísérletezéssel, munkával keveri ki. Ő az a fajta muzsikus, aki csak a hangszerének él (alig nyilatkozik, stúdiólemezeket nem készít, zárkózott, nem tudjuk, mi a kedvenc étele, és hogy van-e kutyája). Zenélésében alig-alig találunk esetlegességet, de ez még soha nem ütött vissza. Ezúttal viszont éreztük a színek, tónusok, intonációk előre eltervezettséget. A lassú tételekben viszont megint a meglepetések embere volt, miközben most is azt tette, amit mindig. A szerzőt kiragadta korából, a korstílusból, és Chopinhez közelítette.

Ez Szokolov egyik „trükkje”, legyen szó Schubertről, Beethovenről vagy akár Chopinről: a műveket úgy teszi időtlenné, korától függetlenné, hogy néhány évtizeddel későbbre „datálja”. Persze nem azzal, hogy Mozartot romantikusan zongorázik, Chopint meg debussysen. Ez túl egyszerű lenne. Szokolov a zenei anyagban rejtező potenciált mutatja meg; nem azt, hogy mivé fejlődhetne, hanem azt, ami aktuálisan is benne van. S amilyen zavarosnak tűnik így elmondva, olyan világos muzsikálását hallgatva. A másodjára játszott F-dúr szonáta nyitótételét szokatlanul hosszan adta elő. Túl azon, hogy minden ismétlést betartott, egy-egy formarészt (talán memóriazavarból vagy szándékosan) triplán is eljátszott. (Persze jó lenne mindezt egy felvétel segítségével ellenőrizni, és akkor arról is meggyőződhetnénk, hogy a megismételt expozícióból kifelejtette a zárótémát.) A Mozart-finálékat pazar virtuozitással adta elő, az első félidő összességében a felfokozott várakozásnak megfelelően zajlott le.

A szünet után Chopin 24 prelűdje következett. Hogy Szokolov a legnagyobb Chopin-előadók közé tartozik, nem vitás. Ám amit Schubert-zongorázása közben két éve átéltünk, azt, hogy minden karaktert, minden hangütést telibe talál, ráadásul úgy, hogy közben ez a hang egészen újnak, frissnek hat, most hiányolni kellett. Azt hittük, hogy Szokolov most 24 teljes és egymástól különböző világot fog feltárni, még akkor is, ha csak néhány ütemről van szó. Ám ezúttal nem volt 24 eredeti elgondolás, és az elgondoláshoz illesztett pianisztikus tökély. Nem kell persze Szokolovnak mentséget keresni, ez a Chopin-interpretáció még így is behozhatatlan távolságra van a világ zongorista elitje előtt. A trón jelenleg üres, de azt hiszem, Szokolov fog rá visszaülni.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely