Schiff András zongoraestje
Ludwig van Beethoven: e-moll szonáta (op. 90), A-dúr szonáta (op. 101), B-dúr szonáta (op. 106)
Május 15., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Schiff András © Gramofon

Szívesen követtük ezen a nagyon is veszélyes terepen, s amikor egy lábon egyensúlyozva viccelődött egy pengeélés sziklaszirten, úgy hihettük, hogy az egész csak játék. De aztán jött a kötelező figyelmeztetés, egy eljátszhatatlannak hitt ütem, egy idegen harmónia, egy brutális hangsúly: „ne csinálja utánam!”. Nem volt kétséges, hogy érdemes Schiff után menni, ha másért nem, a nyolcadik koncert, a három utolsó szonáta nagy fennsíkot vizionáló ígérete miatt.

A harminckét Beethoven-szonáta keletkezési sorrendben való eljátszása és meghallgatása nem egyenletes terhelést ró a zongoristára és a hallgatóra. Előfordulhatnak benne könnyebb, kiegyensúlyozottabb és igen nehéz, sűrű, tömény koncertek. Az biztos, hogy ha egy több etapból álló országúti kerékpárversenyhez hasonlítjuk, akkor a végére esnek az embert próbáló hegyi szakaszok, a leggyilkosabb, legösszetettebb terhelés pedig az utolsó előtti szakaszra esik. Nemcsak technikai, hanem művészi, emberi értelemben is. A technikai nehézségekről azonban Schiff András zongorázása keveset árult el, könnyedén és magától értődően lépett túl az ízületek és az izmok korlátain, mintha nem is egy légritka hegycsúcs közelében, hanem a városligeti csónakázótónál járnánk. Sőt, néha azt mondta, hogy ez nem is az, aminek látszik: a „legutolsó dolgok” kutatása helyett vegyük észre a „játékosan improvizáló” Beethovent is. (A kifejezéseket a műismertetést helyettesítő, nagyszabású Schiff-interjúból kölcsönzöm.) Ez az a pont, ahol a kritikus nehezen tudott túllépni korábbi műelemzéseinek korlátain, a hallható eredményt nem egyszer kétkedve követte. Utólag sajnálhatja, hogy ismereteit nem hagyta a ruhatárban, így néhány megoldást első hallásra túl színesnek, túl bizarrnak ítélt. Volt, hogy a kottaszövegtől való eltérést kifogásolva a beethoveni döbbenet hiányára lett figyelmes, máskor pedig a lejegyzés radikális újrafogalmazása miatt érzelmileg váratlanul telítettebb megfogalmazással találkozott. Schiff ezúttal Steinway zongorán játszott, a hangszer – legalábbis a 18. sorból hallgatva – nem tűnt mindig ideálisnak, a magas regiszterek egynemű fénye, és a leheletnyi pianissimók áttűnése az észrevehetetlen régióba különösen az est nyitódarabjában, az e-moll szonátában (op. 90) volt zavaró. Schiff ezt a kéttételes darabot nem formai kísérletként, hanem töredékként játszotta. Ha erre korábban jön rá a kritikus, akkor a dalszerű második tétel számos megoldását megérthette és átélhette volna. (Szerencsére Schiff a sorozatból lemezfelvételeket is készít, ez némi esélyt ad a pótlásra.) Ez az interpretáció mindenesetre előkészítette a talajt az A-dúr szonáta (op. 101) hallgatásához, ami egész egyszerűen csodálatos és megrendítő volt; a darabból mintha újra és újra az Asz-dúr szonáta (op. 110) hangjai csendülnének ki. Schiff szünet nélkül játszotta végig a programot, sem magának, sem nekünk nem hagyott időt a Hammerklavier-szonáta (op. 106) előtt. A legtöbb zongorista az anyaggal való küzdelemben magasztosul fel, az előre sejthető bukás heroizmusa jelentősen hozzájárul az előadás esztétikai értékéhez. Schiff, nem hogy nem roskadt össze, még csak meg sem roggyant a kalapácsütések alatt. Az első tétel minden sforzatójába dupla adag puskaport tömött, a fisz-moll Adagióban viszont már úgy éreztük, hogy ilyen éteri zongorázást még nem hallottunk, a zárófúga minden képtelensége Isten létét igazolta, ahogy Tertullianus fogalmazott: Credo, quia absurdum est ­– hiszem, mert képtelenség.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely