A különbségek persze óriásiak, de a probléma lényege ugyanaz. Ázsia, Afrika országaiban, akárcsak az Egyesült Államokban folyamatosan nő az emberek várható élettartama. A félelem is közös. Mi lesz velem, miből fogok élni nyugdíjasként?

Az Egyesült Államokban az 50 feletti korosztály csaknem fele attól fél, hogy nyugdíjbiztosítása nem nyújt majd kellő fedezetet a pihenés éveire. A megoldás egyszerűnek tűnhet: kevesebbet kell költeni és többet kell félretenni, vagy tovább kell dolgozni. A 2008/09-es gazdasági válságra adott válaszok, a csaknem nullára vágott kamatszint és a gigantikus méretű kötvényvásárlási program hatására jelentősen visszaesett a megtakarításokon elérhető hozam. Az előrejelzések szerint az alacsony kamatkörnyezet sokáig változatlan marad.

Hosszabb élet, egészségesebb élet

De ez csak az egyik gond. Az orvostudomány és a gyógyszeripar fejlődése, az egészségtudatosabb életmód elterjedése következtében folyamatosan tolódik ki a várható élettartam. A hosszabb várható nyugdíjas időszak finanszírozása pedig egyértelműen többe kerül. Az sem elhanyagolható, hogy az emberek életszínvonala igen sokat emelkedett az ezredforduló óta. Így az igények, az elvárások is nőttek.

A fejlett világban a nyugdíjrendszer sajátosságai miatt az Egyesült Államokban a legégetőbb a probléma. Ott ugyanis 88 millió állampolgár, a felnőtt (18 év feletti) lakosság csaknem fele részese az úgynevezett „defined contribution” nyugdíjrendszernek. Ez leginkább a hazai önkéntes nyugdíjrendszerhez hasonlítható. Itt adókedvezménnyel ösztönözve kerül a jövedelem egy része egy saját elkülönített számlára, ahol a megtakarított vagyont befektetik. A „defined contribution” mellett az úgynevezett IRA (Individual Retirement Arrangement) számlákon keresztül az amerikai háztartások majdnem harmada érintett hasonló jellegű nyugdíjcélú megtakarítási formában. Sokan vannak, akik mindkét rendszerben benne vannak.). A későbbi nyugdíj mértékét pedig mindkét rendszer esetében a félretett összeg és az azon az évek alatt realizált hozam befolyásolja. Jelenleg azonban az utóbbival baj van. Túl alacsony. Kézenfekvőnek tűnik, hogy vissza kell fogni a fogyasztást és többet kell félretenni, valamint nyugdíjba menetel helyett tovább kell dolgozni.

Észszerű kompromisszum

Az Alapblog számításai szerint egy átlagos nyugdíjcélú portfólió várható éves reálhozama 2 százalékkal alacsonyabb lesz a jövőben a válság előtti kilátásokhoz képest. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy most 55 éves, várhatóan 90 éves koráig élő amerikai állampolgárnak, aki szeretné nyugdíjasként is megkapni a korábbi jövedelme 70 százalékát, azzal kell kalkulálnia, hogy 6 évvel tovább kell dolgoznia. Vagyis  65 éves kora helyett 71 évesen mehet el nyugdíjba. Ha mégis úgy dönt, hogy elég volt a robotolásból, inkább elmegy nyugdíjba 65 évesen, akkor a hátralévő 10 évben nem kevesebb, mint ötszörösére kell növelnie nyugdíjcélú megtakarításait. Mindkét megoldás elég szélsőséges, ezért valószínűbb egy köztes verzió. Jut is, marad is. Vagyis a hátralévő, munkával töltött években magasabb megtakarítási ráta mellett pár évvel tovább kell dolgozni, és utána be kell érni alacsonyabb nyugdíjjal és egyben életszínvonallal. Ez a realitás.  

Se nyugdíj, se nyugdíjas Afrikában

A társadalom elöregedése egyelőre nem fenyegeti az afrikai társadalmat. A kontinensen a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága sem kérdés, ám ezt jórészt azzal lehet összefüggésbe hozni, hogy a nyugati országokhoz képest alig létezik időskori ellátás. Az idősek alig harmada részesül ellátásban, és 17 százalékuk jut csupán annyi nyugdíjhoz, amennyiből meg is tud élni.

Nem is nagyon lenne miből fizetni nekik: amíg Nyugat-Európában az idősekre költött nem egészségügyi szociális kiadások a GDP 11 százalékát teszik ki, Ázsiában és a Csendes-óceán térségében ez az arány 2 százalék, Afrikában pedig mindössze 1,3 százalék jut erre a célra a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) összesítése szerint. Afrikában ezt lehet azzal magyarázni, hogy az emberek alig négy százaléka 65 éves vagy annál is idősebb, ám az ázsiai – helyenként jóval fejlettebb – térségben már 9,1 százalékuk.

Ázsia, a matuzsálemek földrésze

Van azonban egy másik, ennél is aggasztóbb változás ezekben a társadalmakban, ahol az intézményesített idősellátás helyett korábban a családi segítség volt jellemző. Azok a lányok, unokák, akik eddig segítették a család idősebb tagjai, egyre többen vállalnak munkát, ami anyagilag ugyan segítség lehet, ám felvet egy másik problémát: valakinek el kellene látni az idős embereket, erre azonban se pénz, se képzett személyzet nincsen az ellátórendszerben.

Kínában a helyzetet súlyosbítja az elmúlt csaknem negyven évet meghatározó egykepolitika. A városi lakosság számára családonként egy gyermek engedélyezésével ugyan kordában tudták tartani a népességszám növekedését, ám negatív mellékhatásként ma már a munkaképes korúak létszáma is visszaesésnek indult. Az évszázad közepére pedig már az 1,4 milliárdos lakossága csaknem harmada 65 év feletti lesz majd.

Peking egy évvel ezelőtt adta fel az egy család-egy gyermek elvet, a társadalombiztosítási rendszer átfogó reformját azonban már az évtized fordulóján elindította. Kínában 2009 előtt mindössze a városi munkások és közszolgák voltak jogosultak időskori ellátásra, a rendszer a lakosság alig negyedét fedte le – ma már több mint a háromnegyedét. A rendszer ugyan eltérő, ám a probléma hasonló, mint Amerikában: az alacsony hozammal működő állami vagy decentralizált pénztárak fel tudnak-e halmozni elegendő pénzt, hogy a következő évtizedekben is képesek legyenek ellátást fizetni.

Ázsia fenntarthatatlan nyugdíjrendszerei között emlegetik még a japánt is, az ok azonban itt nem a pénz hiánya, hanem az elöregedés. A világon itt a legmagasabb, 26 százalékos a 65 év felettiek aránya, és ez 2050-ra 40 százalékra nőhet. Ráadásul Japánban igen fejlett a rendszer: az idősek háromnegyede részesül állami nyugellátásban.

India a másik véglet: 2013-ban mindössze az idősek 12 százaléka kapott nyugdíjat. Az ebben az évben elindított átfogó nyugdíjreform célja éppen ennek az aránynak a növelése volt, egy állami és magánpénztárakat kombináló rendszer kialakításával. A fő gond itt a szervezetlenség: az emberek többsége – csaknem félmilliárdan – kis cégeknél, napszámban dolgoznak, ami egy átfogó járulékrendszer működtetését is kétségessé teszi.