„Al-Hilal, vigyetek engem. Úgy nézek ki, mint Kylian Mbappé” – írta ki Jannisz Antetokunmpo a Twitterre, amikor kiderült, hogy a szaúdi focicsapat heti 13 millió euróért csábítja Mbappét. Órákkal később már az NBA krémje poénkodott a szaúdiak fizetési ajánlatán: LeBron James egy Forrest Gump-giffel mutatta be, hogyan fog oda rohanni, a négyszeres NBA-bajnok Draymond Green pedig legalább annyit pontosított, hogy neki a sportág azért nem mindegy, ő megkérdezte, van-e kosárlabda-bajnokság arrafelé.

Al Hilal you can take me. I look like Kylian Mbappe ������������������ pic.twitter.com/VH0syez3VX

— Giannis Antetokounmpo (@Giannis_An34) July 24, 2023

 

Me headed to Saudi when they call @RichPaul4 & @mavcarter for that 1 year deal! ✌������������������‍♂️������ pic.twitter.com/IX0VSMZYNb

— LeBron James (@KingJames) July 25, 2023

They got basketball leagues too right? ������������������������������������������������������������������ I don’t the ink on my contract has dried up yet ������������������������

— Draymond Green (@Money23Green) July 25, 2023

Ebben az egészben az jelentette az extrát, hogy olyan sportolók is ledöbbentek az al-Hilal fizetési ajánlatán, akiknek a sok nulla a fizetési papírok végén rég ismerős lehet. LeBron James tavaly az első aktív kosárlabdázóként lett dollármilliárdos, de Green 25 vagy Antetokunmpo 39 millió dolláros éves fizetése mellett sem kell azon aggódni, be tudják-e fizetni a hónap végi áramszámlát – csakhogy ez nagyjából a huszada Mbappé ajánlatának. És persze azért is vették poénra mindezt a kosarasok, mert a gigantikus összeget egy olyan ország olyan klubja kínálta, amelynek sem futballtörténelme nincsen, sem komoly szurkolói hagyományai, szakmailag pedig azt jelenti, hogy az ember elássa magát. Nem véletlen, hogy sajtóhírek szerint Mbappé is visszautasítja az ajánlatot.

De akár rábólintana, akár – ahogy az valószínűbb – nem, önmagában már az is megdöbbentő, hogy ekkora pénzt bele tud rakni Szaúd-Arábia a sportba. A The Guardian összeállítása szerint 2021 eleje óta 6,3 milliárd dollárt, átszámolva 2140 milliárd forintot költött az állam a sportra. A lap ezt azzal hasonlította össze, hogy annyi, mint Montenegró éves GDP-je, de mi, magyarok talán jobban fogjuk érteni a nagyságrendet azon a példán: a mostani tempóval nagyjából 675 év alatt kapna ennyi tao-támogatást a felcsúti fociakadémia.

A szaúdi sportwashing – vagyis az, hogy a diktatúra nagy sportesemények megszervezésével és most már sztárok odacsábításával próbálja az emberibb arcát mutatni – egészen extrém ahhoz képest, amivel más országok próbálkoztak korábban. Pedig erős kísérletek voltak az elmúlt kilencven évben. De vajon tényleg a legnagyobb, legdrágább kísérlet-e a mostani?

Amikor a sportwashing történetét megírják, a legtöbben azzal kezdik, hogy 1936-ban a náci Németország rendezte a téli és a nyári olimpiát is. Pedig az indulás nem ez volt, hanem 1934, amikor Olaszország rendezte a foci-világbajnokságot. A fasiszta rezsim nagyon meg akarta magát mutatni a világnak sportnagyhatalomként, a vb nyolc stadionjának többségét vagy frissen újították fel, vagy épp akkoriban adták át, az pedig ma már nem volna nagy meglepetés, de akkor még hatalmas rekordnak számított, hogy nagyjából 30 ezer turista is megérkezett a saját válogatottjának szurkolni.

 

 

Az 1936-os olimpia csak ez után jött. Amikor öt évvel korábban Németország elnyerte a rendezési jogot, a nácik még nem voltak hatalmon. De ők aztán nem sajnálták a pénzt, hogy megmutassák, mi mindenre képes az országuk. Persze ezt csak az akkori körülményekhez képest kell érteni – amikor nemrég a GOBankingRates átszámolta a költségeket mai árakra, úgy becsülte, hogy mindegy 549 millió dollárból, vagyis 186 milliárd forintból jött ki a gigantikus olimpia. Ennyiből ma egy atlétika-vb-t nem szervez meg Budapest. És persze érdemes megemlíteni, hogy amikor Avery Brundage NOB-elnököt megkérdezték, nem kellene-e elvenni az időközben nácivá vált országtól a rendezési jogot, ekkor hangzott el dokumentáltan először az álszentség vagy naivitás ilyenkor szokásos tökéletes mondata: a politikának nincs helye a sportban.

Néhány próbálkozás volt az ezt követő évtizedekben is, de ezek inkább egyszeri alkalmakat jelentettek, nem volt szó akkora pénzkidobásról, mint a mostani szaúdi esetben. A leginkább Dél-Afrika igyekezett az apartheid idejében szervezőként megjelenni, a Forma-1-et pedig már a hőskorától kezdve elvitték több olyan országba, amely nagyjából csak így kerülhetett be pozitívumokkal a hírekbe – a francói Spanyolország, Dél-Afrika, a katonai diktatúrák idején Argentína és Brazília lehetett erre példa, de azt is nevezhetjük sportwashingnak, hogy 1986-ban lett Magyar Nagydíj. A legtöbb diktatúra vagy autoriter állam viszont akkoriban inkább belső propagandacélokra használta a sportot, legyen minél több érem és siker. A két irányvonal 1978-ban ért össze, amikor Argentína foci-vb-t rendezett, és a katonai diktatúra nagyon próbálta népszerűsíteni magát a nemzetközi porondon is, miközben már akkor azt pletykálták, hogy megnyerették az argentinokkal a vb-t.

Aztán a XXI. századba érve mindez felpörgött. Először úgy tűnt, hogy Oroszország és Kína jár majd a modern sportwashing élén. Nem is volt annyira régen, hogy Vlagyimir Putyin nyitotta meg a 2018-as vb-t, majd a döntő után ő adta át az érmeket, Szocsi Forma-1-et rendezett, Moszkvában atlétika-vb, Kazanyban vizes vb volt, és a 2022-es BL-döntőt is megkapta Szentpétervár. Aztán Putyin Ukrajna megtámadásával kiírta magát és az országát is a nemzetközi diplomáciai életből. De Kína sem akart lemaradni.

Kína és Oroszország mintha versengett volna egymással, melyikük tud drágábban olimpiát rendezni. A 2008-as pekingi nyári olimpia a rendezők szerint 44 milliárd dollárba került, mindenki más szerint sokkal többe. A 2014-es szocsi téli játékokat 51 milliárd dollárnyi rubelből hozták ki, a 2022-es pekingi téli olimpia szervezői pedig akkor már a költséghatékonyság jegyében azt állították, hogy 3,9 milliárd dollárból megoldották az olimpiarendezést, de ennek a hitelességét erősen csökkenti az a tény, hogy még műhavat is úgy kellett készíteniük.

Aztán jöttek az arab országok.

2022-ben Katar minden korábbi nagy világesemény költségrekordját zárójelbe tette, amikor 220 milliárd dollárból rendezte meg a foci-vb-t. Ez mai árfolyamon közel 75 ezer milliárd forint, nehéz elképzelni, hogy egyhamar legyen, ami ehhez fogható – hacsak Szaúd-Arábia nem akar még fényűzőbb vb-t rendezni. De amikor Katar 2010-ben elnyerte (kevésbé szépen fogalmazva megvásárolta) a rendezési jogot, ez még meglepetés volt – ma már evidens, hogy Katar fociban Ázsia-kupát, kosárlabda-világbajnokságot, Ázsia-játékokat rendez és honosított sportolókkal próbál eredményeket is felmutatni. Szaúd-Arábia pedig megszerezte a spanyol, korábban egy időben az olasz szuperkupa rendezési jogát, a foci-klubvilágbajnokságot is ott tartják idén, nyomulnak a golfban, és a Dakar-rali is a szaúdi sivatagban van, Dakartól néhány ezer kilométerre.

A legkevésbé a Forma-1 vezetői finnyásak. Ott már évtizedekkel ezelőtt sem volt akadály, ha diktatúrába kellett menni, csak legyen pénz, az idei versenynaptárban pedig ott van Bahrein, Szaúd-Arábia, Azerbajdzsán, Szingapúr, és az Arab Emírségek is. Ott lehetne Kína is, de ők még a korábbi zéró-Covid politikájuk miatt visszamondták az idei versenyt is. Úgyhogy Oroszország maradt az egyetlen, ami már az F1-nek is vállalhatatlan volt, így elvették a rendezési jogot tőlük. (Eközben olyan szabályt hoztak, hogy 2023-tól már csak előzetes írásbeli engedéllyel mondhatnak a versenyzők bármit a politikáról, mert az, hogy diktátorok adják át a díjakat, rendben van, de ha egy sportoló véleményt mondana, az állítólag sértené a sport semlegességét.)

 

Az pedig az elmúlt másfél évtized nagy újdonsága, hogy egyre több dúsgazdag arab ország jelenik meg meglévő csapatok szponzoraként. A Manchester City még 2008-ban került az Emírségek állami befektetőcsoportjának kezébe, a Paris Saint-Germain 2011-ben lett katari tulajdonú, mára pedig a Sheffield és a Newcastle United is a szaúdiaké.

Saját focicsapatokat felfuttatni még nem igazán próbáltak, most ez is megtörténik. Persze az már rengetegszer megtörtént, hogy diktatúrák a focisikereken át próbálták a népszerűséget hajszolni (a fél brazil és argentin sporttörténelem erről szól, de mi, magyarok is tudnánk miről mesélni abból az időből, amikor még a világelitbe tartozott a focink), csakhogy ez olyan helyeken történt, ahol már egyébként is jók voltak a sportolók, nem a nulláról kellett felépíteni mindent.

Persze van még szint, amit nem ugrottak meg: arra nem nagyon elegendőek a hatalmas fizetések sem, hogy a karrierjük közepén lévő világsztárokat leigazoljanak. Roberto Firmino, Jordan Henderson és N’Golo Kanté, akik Szaúd-Arábiába igazoltak, nagyon nagy fogásnak számítanak, bár már ők is túl vannak a 30-on, de

Mbappé egy egészen más szint lett volna, ráadásul ő még csak 24 éves, tudhatja, hogy ha fejlődni akar, akkor a BL-ben és valamelyik európai elitligában kell játszania.

Még az sem biztos, hogy a kiöregedett szupersztároknak levezetésre egy arab liga a legjobb – Cristiano Ronaldo szerint igen, de ahogy a Lionel Messit leigazoló Inter Miami példája mutatja, erős konkurencia az USA, főleg ha az ember nem csak pénzt keresni szeretne, hanem arra is gondol, milyen ott élni. És akkor arról még egy szót sem szóltunk, hogy a fociban mekkora üzletet jelentenek az érzelmek; szurkolók tömegei nem azt a bajnokságot nézik, ahol a legjobb focisták vannak, hanem amihez évtizedek óta kötődnek. Az amerikai piac is küszködik azzal, hogy ezt a falat áttörje és európai nézőket bevonzzon.

 

És ezen kívül még egy kihívás van az arab államok előtt, amelyet eddig nem értek el: az olimpiarendezés. A nyári játékoknál az az érdekes helyzet állt elő, hogy 2012 óta legalább 2032-ig csak demokratikus országok a rendezők (Brazíliát leszámítva ezekben anyagilag sem totális őrültség a szervezés). Katar már többször próbálkozott a rendezési jog elnyerésével, de az infrastruktúra hiányosságai miatt eddig komoly esélye nem volt. Most újra jelezte, hogy szívesen jelentkezne 2036-ra, és a 2022-es foci-vb-vel már bizonyította, hogy nem ismer lehetetlent, van az a pénz, politikai akarat és ázsiai rabszolga, amennyivel mindent el lehet érni.