Az Európai Unió viszonya Kínával már a koronavírus-járvány előtt sem volt zökkenőmentes, azóta pedig, ha lehet, még sokrétűbbé vált. „Bár az EU alapvetően a legtöbb területen kooperációra törekedett Kínával, már a válság előtt érezhető volt egyfajta növekvő óvatosság, feszültség: elég ha az 5G és a Huawei ügyére gondolunk” – emlékeztet Szunomár Ágnes.

De más ügyek is zavarták a kapcsolatokat: kínai cégek előszeretettel vásároltak be magukat stratégiailag fontos szektorokban működő, csúcstechnológiát használó európai cégekbe. Jó példa erre az ipari robotokat gyártó német Kuka esete, amelyet felvásároltak, lényegében hazavitték a technológiát, majd az eredeti központban szépen lassan elmaradtak a fejlesztések, sőt leépítésekbe is kezdtek.

Így hiába volt meg az EU részéről Szunomár szavai szerint az „üljünk le és beszéljük meg” hozzáállás, amit egyébként – részben az USA-val való konfliktusos helyzetből fakadóan – kifejezetten értékelt is a kínai vezetés, a fenti esetek megágyaztak a bizalmatlanságnak, ami a koronavírus-válság miatt jellemzően tovább nőtt. Ezzel kapcsolatban a szakértő kiemelte, hogy

bár volt kooperációra való hajlam, ám a teljes bizalom eddig sem volt meg soha

– ez pedig nem is csoda, hiszen „két ennyire különböző kultúrájú, gyökerű és hátterű entitás között nem is lehet egykönnyen totális a bizalom". De legalább a szándék megvolt, hogy ezt építsék.

Ahány ország, annyi szokás?

Persze ahogy az utóbbi években számtalanszor láthattuk a gyakorlatban, nehéz egységes uniós akaratról beszélni, így jellemzően ahány ország, annyiféle hozzáállást láthatunk Kína irányába is. Ezek ráadásul változnak is, hiszen amíg bő 15 éve a déli államok közül többen ellenezték az ázsiai óriással való pozitív bánásmódot, addig ma azt látjuk, hogy Görögország és Olaszország már a támogatóbb államok között vannak.

Minek köszönhető a váltás? Egyrészt a kormányok és azok külpolitikai tervei is változnak, másrészt például Athén esetében sokat nyom a latba az is, hogy a 2008-09-es válság során Kínától is kaptak segítséget.

A lemaradóban lévő vagy stagnáló országok az egy évtizeddel ezelőtti visszaesés után sok esetben a nyugati világot kiáltották ki hibásnak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a technológiafelvásárlás is főleg a nyugat-európai országokat érintette, így a leszakadókat ez sem akadályozta a keleti nyitásban. Szunomár szerint ekkor jól jött egy feltörekvő, túl sokat nem kérdező, de jelentős anyagi forrással rendelkező Kína, amely segíthetett például az infrastrukturális fejlesztésekben. Így került szinte teljes egészében kínai kézbe a pireuszi kikötő, ami cserébe megnyitott egy pénzcsapot az akkoriban igencsak tőkehiányban szenvedő Görögországnak.

De itt említhetnénk még a Budapest–Belgrád-vasútfejlesztést is, amely elvileg egyszer majd csatlakozni fog a pireuszi kikötőhöz, ám ennek részleteiről már csak azért sem tudni sokat, mert például a Belgrád és Szkopje, illetve az északmacedón főváros és Pireusz közötti vasúti szakaszok fejlesztéséről egyelőre szinte semmit sem tudni.

Mi, európaiak jellemzően rövid távon gondolkodunk, a kínaiak pedig extra hosszú távban. Ennélfogva nekik nem zavaró, hogy az egész beruházásnak csak egy darabja van – illetve lesz majd – meg, ám ez innen nézve azért más képet fest

– mondja Szunomár.

Pénz beszél?

A nagy kérdés, hogy ezek a gazdasági együttműködések mekkora tényleges segítséget nyújtanak az adott országnak. Szunomár Ágnes szerint nem sokat, amit magyar példával mutatott be: miközben az évezred eleje óta próbálkozunk "barátkozni" Kínával, a külföldi működőtőke-állomány kevesebb mint 3 százaléka köthető kínai vállalatokhoz, míg több mint 70 százaléka európai, közel 30 százaléka német vállalatokhoz. De ugyanez igaz a visegrádi országok mindegyikére is, így Szunomár szerint kijelenthető, hogy a kínai befolyás nem olyan jelentős, mint azt Nyugaton sokan hiszik.

 

A kérdéssel foglalkozott egy idén áprilisban bemutatott tanulmány is, amelynek már a címe is sokatmondó: Empty shell no more, azaz többé már nem üres kagylóhéj. A kutatók – köztük Szunomár Ágnes – megállapításai szerint az elmúlt években folyamatosan növekszik a kínai jelenlét Közép-Kelet-Európában, de a gazdasági kapcsolatok esetében ez mégsem jelent meghatározó szerepet, mert egyrészt – százalékos értelemben – nulláról mindig nagyot lehet nőni, másrészt Kína máig közel sincs olyan erőteljesen beágyazódva a régióban, mint amennyire Németország, az USA, vagy akár Japán.

Ezen persze szívesen változtatnának Pekingben, ahol jelenleg azt a stratégiát folytatják, hogy ha valami eladó, akkor azt megpróbálják megvenni. Több ország adatai Szunomár szerint azt mutatják, hogy „nehezen található mintázat a vállalatfelvásárlásokban”, azaz szinte minden szektorban próbálnak terjeszkedni,

ugranak mindenre

– fogalmazott, hozzátéve, hogy a legtöbb esetben egyelőre a profit is másodlagos, a cél az, hogy jelen legyenek, mivel, ahogy fentebb is írtuk, sokkal nagyobb időtávban gondolkodnak.

Szunomár szerint többek között egyelőre ezért sincs sok esély arra, hogy a közeljövőben bejelentsenek 4-5 kínai óriásberuházást Magyarországon. Ez egyébként már csak a hazai munkaerőhiány miatt sem valószínű, még akkor sem, ha most a válság miatt sokan veszítik el a munkájukat.

Ha gazdasági haszna nincs, akkor miért?

Kínai szemszögből nézve az egész folyamat nagy valószínűséggel a befolyásszerzésről szólhat, hiszen azt Pekingben remélik, hogy ily módon végre elfoglalhatják a méretükhöz és gazdasági erejükhöz méltó helyüket a világpolitikában és globális gazdaságban.

Ezt nagyon felróni se lehet nekik – véli Szunomár, hiszen egy világpolitikai és gazdasági értelemben nagy és jelentős ország miért ne akarna vezető helyet elfoglalni a rendszerben. Ebből a szempontból nem jár be más utat, mint bármely más nagyhatalom a történelem folyamán. Kína felemelkedésének európai/nyugati feldolgozását viszont nehezíti az eltérő kulturális háttér, politkai és gazdasági berendezkedés. Ráadásul az EU is későn eszmélt rá, hogy a kínai vállalatok megjelenése Európában nem csupán egy távoli lehetőség, hanem már ma is itt van, és számos szektorban versenyhelyzetet teremt, tovább nehezítve az együttműködést.

Kelet-Európában pedig kialakult egyfajta gazdasági és politikai érdekegyveleg. Bár nagy gazdasági haszna, ahogy fentebb említettük, nincs a kínai jelenlétnek, néhány hangzatos politikai kiállásra azért telik belőle. Az országok közötti gazdasági kapcsolatok pedig erősödnek, azaz például nő a kelet-európai export Kínába, ám ezt is érdemes a helyén kezelni: a kivitel jelentős többségét multinacionális cégek adják, azaz lényegében az egyes államoknak nincs befolyása arra, hogy ez nő-e vagy csökken a közeljövőben.

Jó példa erre a debreceni BMW-beruházás, amelynek halasztása minden bizonnyal hatással lesz a magyar GDP-adatokra is. Az infrastrukturális beruházásokat pedig, folytatja Szunomár, uniós pénzekből is meg lehetne valósítani.

Politikai oldalról pedig gyakran a régió vezetői gondolják úgy, hogy nem árt jóban lenni más, EU-n kívüli nagyhatalmakkal, diverzifikálni a politikai kapcsolatokat. Ezért van itthon a szakértő szerint erős orosz és kínai irányultság, "barátságépítés".

A szövetségkeresés talán túl erős kifejezés, ám bizonyos értelemben az is megállja a helyét

– teszi hozzá Szunomár, aki szerint nem biztos, hogy ezért megéri feszültebb viszonyt ápolni a legszorosabb szövetségeseinkkel.

Minderre pedig Kína is ráerősített azzal, hogy létrehozta a 16+1 kezdeményezést, amihez 11 uniós tagállam (Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Románia, Bulgária) mellett 4 tagjelölt (Szerbia, Montenegró, Albánia, Észak-Macedónia), illetve Bosznia-Hercegovina mint potenciális tagjelölt ország csatlakozott. Azóta pedig Görögországgal is bővült a kör.

„Az EU fő problémája az, hogy a jelenlegi a 17-ből 12 uniós tagállam, amelyek mégis külön fórumokon egyeztetnek Kínával, anélkül, hogy Brüsszel ebbe be lenne vonva vagy egyáltalán meg lenne kérdezve” – mondja Szunomár, aki szerint a 12 tagállam már elég nagy egység ahhoz is, hogy az unió joggal aggódjon amiatt, hogy a fórum aláássa az EU egységességét, azaz az egységes döntéshozatalt.

És hiába hoz az EU olyan befektetésvédelmi szabályokat, amelyekkel a fontos szektorokat védenék, ha a tagországok ugyan megalkotják a szükséges jogszabályokat, de nem feltétlenül használják azokat, s a végső döntés amúgy is a tagállamok kormányaié.

Merre tovább?

Miközben a járvány kitörésekor úgy tűnt, hogy Kína a válság abszolúte vesztese lesz, ma már mindez nem tűnik ennyire egyértelműnek. Sőt, akár nyertesen is kikerülhet belőle, amit Kína el is kezdett megalapozni az úgynevezett maszkdiplomáciájával, mely során különböző egészségügyi eszközöket kezdett világszerte szállítani. Igaz, többször előfordult, hogy a hivatalos kommunikáció ajándékként hivatkozott ezekre, majd kiderült, hogy a célországok bizony fizettek érte.

Ennek az új diplomáciának a része az is, hogy a hétvégén bejelentették: felülvizsgálják az ország járványügyi előírásait, hogy a közeljövőben ne fordulhasson elő a COVID-19-hez hasonló válság, de az is, hogy a hivatalosan az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) együttműködve veszik fel a harcot a vírus ellen, és közösen igyekeznek vakcinát előállítani.

Ennek a politikának vegyes a fogadtatása: azok az országok, amelyek már a vírusjárvány előtt is jó kapcsolatot ápoltak Kínával, pozitívan fogadják e lépéseket. Jó példa erre Szerbia és Magyarország. Előbbiben mindenféle kritikát mellőzve a sajtó nagy része már első számú barátként hivatkozik az ázsiai országra. Itthon pedig szinte naponta láthatjuk posztolni a két ország közötti kapcsolatról Szijjártó Péter külügyminisztert, és miközben sok másik ország nyílt kritikát fogalmazott meg a Kínából érkező egészségügyi szállítmányokkal kapcsolatban, Magyarországon többszöri kérdésre is annyi derült ki az operatív törzs tájékoztatóján, hogy a Kínából érkező maszkok „különböző minőségűek”.

Eközben azok az országok, amelyek eddig is kritikusan álltak Kínához – nem kizárólag nyugati országok, hanem például az emberjogi kérdésekben is határozottan kiálló Csehország –, folytatják a korábbi gyakorlatot. Szunomár szerint a fő kérdés az, hogy a relatíve semlegeseket milyen irányba fogja fordítani az imázshelyreállítást célzó kínai diplomácia. Márpedig – főleg az EU-n kívüli – kevésbé fejlett országokban a gazdasági pangás után jól fog jönni a kínai segítség – ahogy azt 2008-09-ben is láthattuk.

Ugyanakkor lesznek olyan országok is, amelyek majd a sarkukra állnak.

Németország például sokáig billegett Kína és az USA között az 5G és a Huawei kérdésében, Szunomár szerint előfordulhat az is, hogy a közeljövőben a koronavírus-járvány miatt is döntenek úgy, ahogy. Összességében a szakértő szerint Kína szempontjából talán az lesz a legfontosabb, hogyan végződik a járvány Európában: ha hosszan fennáll a krízishelyzet, nekik is jóval nehezebb helyzetük lesz helyreállítani a renoméjukat.

Szunomár szerint az egyértelmű, hogy Kínának egyelőre nem tett jót a mostani válság, ám a helyzet kicsit az 1989-es Tienanmen téri eseményeket követő időszakhoz hasonlít: az azt megelőző években megindult a lazítás, épültek a nemzetközi és gazdasági kapcsolatok, amikor jött a Tienanmen téri vérengzés, szinte egyből minden leállt. Ám Kína már akkor is fontos gazdasági szereplő volt, és még jelentősebb volt az a potenciál, amit a többi ország látott benne, ezért viszonylag hamar elengedték a szankciókat, és újrakezdték a kapcsolatépítést. Talán hasonló forgatókönyv várható most is, ám annyiban most mindenképp nehezebb Kína helyzete, hogy a kereskedelmi háborúk és az 5G körüli botrányok miatt alapból hátrányból indul.