Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az EP-választás csak a kezdet volt, most kezdődik igazán a harc az európai politikusok között. A tét: kik kerüljenek az EU három vezető testületének az élére.
Van egy sajátos magyar perspektíva, amelyből az EU-t szemlélhetjük, pláne, ha még a Fidesz szemüvegét is felvesszük. Innen úgy látszik, mintha minden a bevándorlásról szólna, ha pedig másról, akkor azokat a kormányokat büntetik, amelyek nem szállnak be a brüsszeli kánonba, és azokat jutalmazzák, amelyek a nemzetükre törve behódolnak a brüsszeli akaratnak.
De van egy másik perspektíva, amelyből egészen más játék rajzolódik ki: az európai szlengben már csak Trónok harcaként emlegetett hatalmi vetélkedés, amely abban a pillanatban elrajtolt, hogy vasárnap este kiderült az új Európai Parlament összetétele. A Trónok harca analógia nem túlzás: a következő hónapokban az EU valamennyi vezető pozíciójára új embert kell találni. Ilyen negyvenévente fordul elő – tehát most először –, ráadásul egy olyan felállásnál, amikor a nyertesek előnye nem meggyőző, a vesztesek pedig minden korábbinál nagyobb hatalommal bírnak.
Érthető, hogy Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke már két nappal az EP-választást követően EU-csúcsot tart, hogy a tagállami vezetőknek a nyilatkozgatás helyett inkább egymásnak esve próbálják megoldani a következő egyenletet:
Politikai, földrajzi és demográfiai egyensúly = Európai Bizottság elnöke + Európai Tanács elnöke + Európai Központi Bank elnöke.
Két német beszélget
Az Európai Bizottság új elnökének személye elvileg lefutott meccs: az EP legtöbb mandátumot megszerző frakciójának csúcsjelöltje, a Spitzenkandidat lesz az, vagyis az eredmények ismeretében Manfred Weber. A parlament és az EPP abból indul ki, hogy nincs elfogadható alternatíva, hiszen ezek a jelöltek „már megmutatták magukat az embereknek”. Arra azért nem vennénk mérget, hogy bárki azért szavazott volna a Néppárthoz tartozó szövetségekre, mert hallotta Webert érvelni mondjuk az „emberek Európája” mellett.
Csakhogy van egy kis gond: a parlament ugyan ragaszkodik az eljáráshoz, ám a rendszer mögött nincs jogszabály, az nem több politikai nyomásgyakorlásnál. Szokásról talán még nincs ideje beszélni, hiszen a mechanizmust egy ciklussal ezelőtt, öt éve találták ki. Vagyis az egészet éppenséggel felrúghatja az elnök (az EU esetében ezt a tisztséget az állam- és kormányfőket összefogó Európai Tanács első emberének lehet megfeleltetni), ha vállalja a nyílt konfliktust az EP-vel.
És úgy tűnik, ez az elnök erre kész. Nem valószínű, hogy Tusknak éppen Weberrel lenne baja, inkább a hatalmi csatában igyekszik felvenni a pozíciót, amikor arról beszél, nem lehet automatizmussá tenni egy ilyen procedúrát, ott egyéb szempontokat is figyelembe kell venni az EU-n belüli erőviszonyokon túl. Például azt, hogy
- a kicsi/új/szegény országok vezetőt delegáljanak
- legyen köztük nő
- a vezetők legyenek (el)ismert arcok.
A női vezetőkkel kapcsolatban eddig nem igazán jeleskedett az unió (bár a leköszönő Európai Bizottság legnagyobb tiszteletet kivívó tagja a dán Margrethe Vestager), a periféria országai viszont már delegáltak vezetőket. Elég José Manuel Barroso korábbi portugál miniszterelnökre gondolni, aki tíz évig vezette az Európai Bizottságot.
De hasonló a mostani triumvirátus is: ott van Tusk, aki egy „új” tagországból érkezett, ráadásul saját hazája aktuális vezetésével is nyíltan szembehelyezkedik. Mellette az Európai Bizottság élén Jean-Claude Juncker, akinél kevés dörzsöltebb európai politikus akad, de mégiscsak egy félmilliós miniállam a hazája. A harmadik, frankfurti trónon, az Európai Központi Bank élén pedig szintén őszig egy olasz (tehát déli) ül, Mario Draghi.
Merkel visszavonulót fúj
Ha fogadni kellene, előbb tennénk arra, hogy az ősztől hivatalba lépő triumvírek között lesz német, mint hogy lesz közöttük nő. A kérdés azonban az, hogy valóban Weber és valóban az Európai Bizottság a megfelelő díj-e Berlin számára? Bár Angela Merkel kancellár sem rajong a spitzenkandidati rendszerért, a pártja igen, és ő maga is kiállt a bajor kereszténydemokrata politikus mellett – más kérdés, hogy egy gyengülő pártban, lassan 15 éve tartó kancellársága vége felé mi mást tehetett volna.
Van azonban egy csavar: Brüsszelben sokkal inkább őt látnák szívesen a kormányzati pozícióval egyáltalán nem rendelkező Weber helyett. Merkel rendszerint azt nyilatkozza, nem vállal semmilyen pozíciót, ha kiköltözik a kancellári hivatalból, ám meglehetősen heves (és szokatlanul nyilvános) udvarlás tárgya, például Juncker részéről.
Azt persze egyáltalán nem lehet biztosra venni, hogy Merkelnek a bizottsági elnöki tisztség lenne a megfelelő pozíció. Pláne, hogy a Tanács elnöki széke is megüresedik, ez ráadásul egy ismerős terep is a számára, hiszen ha csak egy is volt a 28 vezető közül, az elmúlt években nem egyszer fordult elő, hogy a kancellár pozícióját követve kezeltek valamilyen vitás kérdést. (Elég a görög válságra gondolni.)
Merkel útjába tehát leginkább saját maga állhat, nem Weber, ám az is lehet, hogy végül mindketten pozíció nélkül maradnak. Ez a forgatókönyv akkor valósulhat meg, ha a kancellár az Európai Központi Bank vezetéséhez ragaszkodik majd. A személy itt is megvan: Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke, aki 2011-es kinevezése előtt Merkel gazdasági tanácsadójaként dolgozott.
Ennek a szigorra épülő gazdaságpolitikai kultúrának azonban több ellenfele van, mint amennyi híve. Mert az a szigor, amely a görög gazdaságot végül nagy nehezen kihúzta a gödör aljáról, szembehelyezkedett Mario Draghi laza monetáris politikájával is, amely viszont az európai gazdasági növekedést rúgta be a válság után. Merkelnek így még egy utolsót taktikáznia kell, nehogy az ő távoztával a német befolyás is elillanjon az EU erőközpontjaiból.
Macron taktikázik
Mert ha a Trónok harcáról van szó, hirtelen megszűnik a barátság a berlini és a párizsi vezetők között is. Abban még egyetért Merkel és Emmanuel Macron francia államfő, hogy a csúcsjelölti rendszer automatizmusa megengedhetetlenül sok hatalmat vesz el a tagállamoktól, ám Weberrel kapcsolatban már nem ugyanúgy gondolkodnak. Pascal Canfin, Macron Renaissance-listájának a második helyezettje egy hétfő reggeli rádióadásban már ki is fejtette, hogy a német csúcsjelölt diszkvalifikálta magát a versenyből azáltal, hogy a Néppárt jelentősen veszített befolyásából a parlamentben – a frakció 34 helyet veszített az eddigi 216-ból.
Miközben Canfin a rádión keresztül sokkol, Macron nyíltan szervezkedik a keddi EU-csúcs előtt. Hétfő este Pedro Sánchez spanyol kormányfőt fogadta, kedden pedig Brüsszelben európai vezetőkkel, többek között a visegrádi országokéval tárgyal. Az államfő hajszálnyival, de mégis alulmaradt Marine Le Pen szélsőjobboldali pártja mögött, így még inkább érdekelt abban, hogy európai szintén hallassa a hangját. Ha kell, még Orbán Viktorral is – ha már egyszer egyetértenek valamiben, történetesen abban, hogy Webert nem tartják alkalmas bizottsági elnöknek.
Kérdés az is, Macronnak mi a fontosabb: hogy egy liberális vagy hogy egy francia jelölt mellett tegye le a voksát – netán mindkettőt érje el. Az ALDE az egyik olyan európai pártcsalád, amelyik szintén nem lelkesedik a csúcsjelölti rendszer iránt, kiemelt jelöltjei között van mégis Vestager, aki nő is, bizottsági tapasztalattal is rendelkezik, ráadásul egy viszonylag kis országból érkezett. A francia államfő másfél éve még lelkesedett is érte, ez aligha változott.
Közben a nem hivatalos spitzenkandidatok favoritja egyelőre Michel Barnier, aki néppárti politikus – személye így megfelelne a legtöbb mandátumot szerző jelölhet elvének, ami nem biztos, hogy lelkesíti Macront. Az viszont igen, hogy francia. Barnier az EU Brexit-ügyi főtárgyalójaként az utóbbi időben még olyan kormányok elismerését is kivívta, mint a magyar, ám életrajza ennél jóval hosszabb: az elmúlt 25 évben felváltva töltött be kormányzati és európai tisztségeket, 2010-2014 között a Barroso-bizottság alelnökségéig jutott. Ez a pedigré mindenképpen elég lehet a bizottsági elnöki címhez – csak Barnier a jelölés idején sajnálatos módon a végeláthatatlan Brexit-tárgyalásokkal volt elfoglalva. Ám az is kérdés, hogy elég lehet-e a Tanács vezetéséhez – ezt a tisztséget eddig mindössze ketten töltötték be, mindketten miniszterelnökök voltak korábban.
Mindenki nekiugrik mindenkinek
A francia–német kettős nem uralja ezen a téren az EU-t. A kisebb EU-párti vagy euroszkeptikus pártok előretörése is felboríthatja a jól ismert alkumechanizmust. Az olaszoknak például életbevágó lehet, hogy a gazdasági problémáik megoldásánál partnert találjanak Brüsszelben és Frankfurtban – márpedig ha Draghi távozik, nemhogy az EKB élén, de a bank kormányzótanácsában sem követi őt olasz. A déli országok vélhetően Weidmann jelölését fogják fúrni, így két finn jelölt (a bizottságból is ismert Olli Rehn és Erkki Liikanen) mellett képbe kerülhet két francia, Francois Villeroy de Galhau jegybanki kormányzó és Benoit Coeuré, az EKB kormányzótanácsának a tagja is.
És hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, még nem kapott pozíciót szocialista politikus. Mivel az S&D nélkül semmilyen nagykoalíció nem tud többséget szerezni az EP-ben, a baloldal sem fog belenyugodni abba, hogy minden pozíció a konzervatívok kezében legyen (mint most, Tusk, Juncker és Antonio Tajani EP-elnök hármasával). Az EP-választáson hét országban, a spanyoloknál, a hollandoknál, a portugáloknál, a horvátoknál, a letteknél, Cipruson és Máltán került többsége baloldali párt. A spanyol kormányfő aligha cseréli el frissen megszilárdított hatalmát, a portugálokat kizárhatja a versenyből, hogy Barroso mégiscsak tíz évig vezető volt, a holland Frans Timmermans egyelőre inkább vesztesnek tűnik, hiszen csúcsjelöltként európai szinten játszott és maradt alul a konzervatívokkal szemben. Ez pozícióhoz ugyan elég lehet, csúcsszerephez aligha.
Bár a szlovákoknál a Smer leszerepelt, egy szocdem jelölt mégis bekerülhet a kalapba: a Hospodárské Noviny szerint a visegrádi országok Maros Sefcovic EU-biztost szeretnék látni a bizottság elnöki székében. Sefcovic csúcsjelölti ambícióit Timmermans rombolta szét, viszont van egy nagy előnye holland biztostársával szemben: ő ebből a régióból származik, amelynek a képviselete Tusk távozásával elvész.
A civakodásnak lehet egy meglepetésgyőztese: Dalia Grybauskaite, aki két ciklus után épp most távozik a litván államfői székből. Nemcsak azért lehet ideális, mert nő, de az is segíti, hogy jól ismert az EU-ban, és tudható, mindent megtesz azért, hogy csökkentse Vlagyimir Putyin befolyását az EU-ban. Csak kérdés, hogy eleget kapnak-e így a németek és a franciák.
A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.
Macron: Új korszak kezdődik Európában
