Nagyívű tervek meghirdetéséből az elmúlt években sosem szenvedtünk hiányt. 2012-ben például a nemzetgazdasági miniszter 15 éven belül duplázódó GDP-t vizionált, amiből az azóta eltelt csaknem öt évben acélos 10 százalékot sikerült is megvalósítani, a maradék 90% majd nyilván ezután jön.

Az idők azóta nem sokat változtak. A prognózisok ugyanolyan grandiózusak, jól érthetőek, lélekben felemelőek, és ugyanúgy velejéig rosszak. A legújabb kormányzati elképzelések szerint rövidesen markáns fordulat fog beállni a reáljövedelmek alakulásában, s a következő hat év folyamán a reálbérek 40%-os emelkedése reális célkitűzés. Mi több, a miniszterelnök még ezt is csak kiindulópontnak tudja elfogadni, és szerinte „még, még, még följebb kell nyomni”, mondja, mintha csak elhatározás kérdése lenne az egész.

A politika voluntarista világából szakmai vizekre evezve, első lépésben azt érdemes tekintetbe venni, hogy a közgazdaságtudományban – más tudományokhoz hasonlóan – vannak olyan törvények, amelyek széles körű szakmai konszenzuson nyugszanak, nem vitatottak, s nincs az a parlamenti felhatalmazás, amely változtatni tudna rajtuk. A legjobb ezért tudomásul venni őket, figyelni rájuk, javunkra fordítani, mert negligálásukkal könnyen nevetség tárgyává válhatunk.

Ami most számunkra ezzel kapcsolatosan nagyon fontos:

egy országban keletkezett jövedelmek nagysága nem lehet akármekkora, azt mindig a gazdasági teljesítmény, a GDP nagysága határozza meg.

A GDP nem csak a végső felhasználásra kerülő áruk és szolgáltatások értékét jelenti, hanem egyúttal determinálja az országban keletkező jövedelemszintet, amelyen aztán a vállalkozók, a munkavállalók és az állam osztoznak.

Bármi van is a gazdaságban – akár súlyos válság, akár hiperinfláció sújtja az országot – mindig igaz az, hogy a keletkezett összes jövedelem a végső kibocsátás értékével egyenlő. Éppen ezért, ha a gazdaság növekszik – vagyis a reál GDP emelkedik –, az egyúttal automatikusan a reáljövedelmek növekedését is jelenti. Ez a magyarázata annak, hogy a közgazdászok – a laikusok számára egyébként sokszor érthetetlen módon – a reál GDP változását árgus szemekkel figyelik, mert a gazdasági növekedés ütemének a reáljövedelmek és a társadalmi jólét alakulása szempontjából perdöntő jelentősége van.

Persze, az egyes gazdasági szereplők jövedelmének alakulása a gazdasági növekedés ütemétől (az összjövedelem változásától) eltérhet, a gazdaság jövedelmét reprezentáló „torta” szeletelése változhat. Például a szektorális különadók a vállalkozói szektor jövedelmi részesedését csökkentik, míg az ezzel egyidejűleg bevezetett egykulcsos személyi jövedelemadó a munkavállalók részesedését növeli, így a jövedelmek alakulása az egyes szektorokat nézve időlegesen eltérhet a gazdasági növekedés ütemétől. Az ilyen jellegű jövedelmi átrendeződések azonban többnyire egyszeri jellegűek, több év átlagában hatásuk tompul, ezért hosszabb távon még az egyes gazdasági szereplők reáljövedelmének alakulása is a gazdasági növekedés üteméhez simul.

Minderre tekintettel érdemes az elmúlt hat év reálkereseteire és a gazdasági növekedésre egy gyors pillantást vetni.

hvg.hu

Mint a táblázatból láthatjuk, az elmúlt hat év átlagában a bruttó reálbérek növekedése elmaradt ugyan a gazdasági teljesítmény növekedésétől, viszont a nettó reálbérek alakulása szinte hajszálpontosan követte azt.

Az is fontos, hogy az évi 1,9%-os reálbér-növekedés jóval kisebb a pénzügy válság kirobbanása előtt megszokott ütemnél, hiszen 1997–2007 között a nettó reálkeresetek – jól jegyezzük meg! – majdnem kétszer nagyobb mértékben, évi 3,6%-kal növekedtek.

Mindez azonban nem meglepő: az utóbbi hat év vérszegény gazdasági teljesítménye vérszegény reáljövedelem-változással járt együtt. Pontosan úgy, ahogyan azt a közgazdasági elmélet tanítja.

Most pedig térjünk rá a kormányzat által beharangozott – hatéves távlatban kitűzött – 40%-os reálbér-növekedésre, de első lépésben tegyük félre az ezzel összefüggésben bejelentett kormányzati intézkedéseket (minimálbér-emelés, járulékcsökkentés), s indulásként fókuszáljunk kizárólag a reálgazdasági tényezőkre. Annál is inkább, mert a reáljövedelmek alakulását reálváltozók determinálják.

Először is, a reálbérek hat év alatti 40%-os növekedéséhez éves átlagban közel 6%-os gazdasági növekedésre lenne szükség. Ez horribile dictu több mint háromszor akkora, mint amit az elmúlt hat év átlagában – és hatalmas EU-s pénzekkel a hátunk mögött – a magyar gazdaságnak sikerült felmutatnia. Nagyon-nagyon elvétve találunk példát arra a történelemben, hogy egy hozzánk hasonló fejlettségű ország tartósan ilyen mértékben növekedjen. Nem véletlenül, ugyanis a jövedelmi felzárkózásnak szigorú makrogazdasági törvényei vannak, amelyek kíméletlenül meghatározzák azt a tartományt, amelyben a gazdaság növekedési üteme mozoghat.

Ráadásul a gazdaság növekedése mostanság nálunk nem gyorsul, hanem lassul, méghozzá jelentősen, s a gazdaságkutató intézetek a negyedéves adatok megjelenésével nem győzik lefelé módosítani prognózisaikat. Ennek hátterében nem csak az áll, hogy az uniós pénzeső kevésbé bőséges, mint korábban, hanem az is, hogy a gazdaság egyre inkább beleütközik a potenciális kibocsátás falába, vagyis eltűnőben az a helyzet, amikor a termelés növekedése egyszerűen a válság következtében meglévő szabad vállalati kapacitások jobb kihasználására és a foglalkoztatás bővülésére támaszkodhatott.

És most röviden térjünk rá a tervezett kormányzati intézkedésekre. A vállalati szektor által a bérek után fizetett szociális hozzájárulási adó (szocho) mértéke két év alatt jelentősen – 27%-ról 20%-ra – csökken. Ezzel a lépéssel a vállalkozási szektor bérekre rakódó terhei csökkennek,  s pontosan ugyanilyen mértékben csökkennek a közösségi feladatok ellátására – esetünkben döntően az egészségügyre és nyugdíjakra – rendelkezésre álló források.

A vállalkozások terheinek csökkentését tehát az egészségügy és a nyugdíjasok finanszírozzák.

A szocho-adókulcs jelentős csökkentése miatt a költségvetésben ez utóbbi két területre rendelkezésre álló források szűkülése azonnali és hatalmas lesz. Bár fontos megjegyezni, hogy ezt nem mindenki gondolja így. Sokan úgy vélik, hogy a kisebb adókulcs szocho-bevételeket csökkentő hatását a növekvő bérek majd ellensúlyozzák. Ez az okfejtés azonban helytelen. Ugyanis ahhoz, hogy a szocho-bevételek reálértéke változatlan maradjon, az adókulcs közel 25%-os csökkenését a reálbérek azonnali 25%-os növekedésének kellene kísérnie a gazdaság egészében.

Ez viszont lehetetlen, ezért újra megerősítem: az egészségügy és a nyugdíjkassza forrásainak csökkenése reálértékben gyorsan bekövetkező és brutális mértékű lesz.

A kormányzati intézkedések további eleme a minimálbér és a garantált bérminimum drasztikus emelése: az előbbi 23%-kal az utóbbi 37%-kal fog növekedni a következő két évben. Egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy a gazdaság egészét jellemző általános bérszínvonal növekedésére ennek az intézkedésnek mekkora hatása lesz. Standard makrogazdasági összefüggésekből eredően viszont biztosan tudjuk, hogy a nominális bérek növekedése nem okoz gondot mindaddig, amíg az a termelékenység emelkedésétől (a gazdaság növekedési ütemétől) nem szakad el jelentősen, azzal összhangban van.

Ha viszont a nominális bérek emelkedése meghaladja a termelékenység növekedését, akkor az egységnyi termékre jutó költség növekszik, ami inflációs nyomást generál, s előbb-utóbb a nominális bérnövekedés és a termelékenység növekedése közötti különbség magasabb árakban csapódik le.

Mindennek következtében az elmúlt években megszokott alacsony inflációs környezetet nyugodtan elfelejthetjük, erőteljesen gyorsuló áremelkedés időszaka áll előttünk, annak minden káros gazdasági és társadalmi következményével együtt.

Mindent összevetve a helyzet tömören a következőképpen fest: azok a politikusok, akiknek a kormányzása alatti hat évben a reálbérek – a horribilis EU-s pénzek ellenére is – mindössze csak 10% körüli mértékben emelkedtek, most a választások közeledtével azt üzenik Magyarország polgárainak, hogy ez a tíz százalék a következő hat évben majd negyven lesz. Ennek valóságtartalma viszont pontosan annyi, mint annak a hruscsovi elképzelésnek, hogy a Szovjetunió az 1980-as évekre gazdaságilag utoléri és túlszárnyalja az Egyesült Államokat.

Ki gondolta volna 1990-ben, hogy a rendszerváltást követő negyedszázad elteltével a hazai közgazdasági diskurzus rég tovatűnt, bukott eszmék szellemiségét fogja majd idézni?

A szerző közgazdász, főiskolai tanár.

.

Nem lesz elég a béremelés, ha így drágul az élelmiszer

Lehet, hogy a nagyobb fizetéssel és nyugdíjjal jövőre bemegyünk a boltba, és azt látjuk, hogy nem vehetünk több kenyeret, húst és tejet, mint idén. Az egyik diszkont áruházláncnál a félkilós rozskenyér ára már nagyon régóta 199 forint - volt. Néhány napja azonban hirtelen 229-re ugrott, vagyis 15 százalékkal drágult.