Miért kell már megint reform, és mibe kerül ez nekünk?
Akkor gondoljuk, hogy fejlődik az ország, ha jobban élünk. A jobb élet pedig azt jelenti, hogy általában minden polgár (de legalábbis a jelentős többség) gazdagodik, az életminőségünket kifejező nemzetközi objektív mutatószámok (például a HDI humán fejlettségi index, WEF versenyképességi index) javulnak, egyre kevesebben szorulnak a társadalom perifériájára, a jövőnket is biztatónak látjuk, s nő a bizalom egymás, a munkaadónk, üzleti partnereink és az intézmények iránt. A jó gazdaságpolitika ezt célozza.
A szociológiai kutatások azt mutatják – és ebben nincs különbség a legtöbb uniós országhoz képest –, hogy a magyarok leginkább a munkahelyük elvesztésétől félnek. Ami természetesen érthető, hiszen az állástalanság a megélhetésüket veszélyezteti. Ebből a szempontból hazánk a legszerencsétlenebb hely az Európai Unióban, hiszen a foglalkoztatási ráta (a parányi Máltát nem számítva) nálunk a legalacsonyabb. Az Eurostat adatai szerint 55,4 százalék, ami nagyjából 5 százalékkal kevesebb, mint Lengyelországban vagy Szlovákiában, 10 százalékkal alacsonyabb, mint Csehországban, 17 százalékkal alacsonyabb, mint az oly gyakran példaként emlegetett Svédországban, és 22-vel alacsonyabb a listavezető Hollandia adatánál. Az uniós átlagtól nagyjából 9 százalékkal vagyunk elmaradva.
Ha azt nézzük, hogy – nagyon tudománytalan arányosítással, amelyben a rendelkezésünkre álló munkaerő-tartaléknak se a minőségét, se területi eloszlását, se más jellemzőjét nem vizsgáljuk, sőt, némiképpen túlbecsüljük, mert feltételezzük, hogy a GDP-teremelő képessége átlagos – milyen lenne a gazdasági helyzetünk, ha annyian dolgoznának nálunk, mint a szomszédos Szlovákiában, az unióban átlagosan vagy éppen a jóléti modelljük miatt irigyelt svédeknél, meglepő eredményeket kapnánk. A szlovák arányok mellett mintegy 13 milliárd dollárral, az uniós átlagnál 26 milliárddal, a svéd aránynál 47 milliárd dollárral lenne nagyobb az ország GDP-je.
Emlékezzünk, Orbán Viktor a parlamenti évadnyitón elmondta, hogy 2429 milliárd forint az ország idei adósságszolgálata. Ha a foglalkoztatottságban a szlovák szinten állnánk, akkor a többletbevételeink ezt az adósságszolgálatot kényelmesen fedeznék. Érthető tehát, hogy miért volna olyan fontos – és miért a kormány legfontosabb gazdasági prioritása – a munkahelyteremtés. Jelenleg 3,8 millió ember van állásban Magyarországon, így, ha tíz év alatt létrejönne a Fidesz programjában szereplő egymillió új munkahely, akkor közel 70 százalékosra emelkedne a foglalkoztatás szintje. De csak ha a közgazdászok többsége által reálisnak tartott 400 ezres értéket sikerülne teljesíteni, akkor is ledolgoznánk a jelenlegi szlovák szinttől való elmaradásunkat.
A munkahelyek számának növekedése természetesen hozzájárulna, hogy Magyarország polgárai boldogabbak legyenek, javuljon a jövőbe vetett hitük, erősödjön a biztonságérzetük, aktívabban jelenjenek meg a munkaerőpiacon, s ne a mindenáron való biztonságra, hanem a feltörekvésre koncentráljanak.
Csakhogy a helyzetet egyáltalán nem olyan könnyű megoldani, mint a diagnózist felállítani. Először is a gazdaságnak ki kell bírnia azt az időszakot, amíg ez az idilli állapot létrejöhet. El kell viselnie az egyensúlyi zavarok kijavításából származó fájdalmakat. Mielőtt új tömegeket lehetne alkalmazni, sokakat el kell bocsátani a nagyra nőtt államapparátusból, a versenyképtelen vagy mesterségesen nagyra növesztett szektorokból, meg kell vonni juttatásokat a túlságosan bőkezű szociális rendszerből, le kell állítani közművek vagy közszolgáltatások korlátlan támogatását, életet kell lehelni a legnagyobb foglalkoztatónak számító kkv-szektorba, fel kell javítani a munkaerő minőségét, mert a munkaerő-tartalékok nagy része használhatatlan a foglalkoztatók számra, meg kell indítani a területi mobilitást, és így tovább.
A mostani intézkedések egy része ezért nem több költségvetési kiigazításnál. Az elképzelés ugyanis, hogy az adócsökkentés révén megindul majd a belső piac pezsgése, növekedni fog a fogyasztás, s ez megalapozza a gazdasági növekedést, nem vált be. A KSH adatai még azt mutatják, hogy a belső piac inkább visszatartja a gazdasági növekedést, semmint támogatná. Igaz, a Nielsen legfrissebb felmérése szerint bizonyos területeken (például az élelmiszer-kiskereskedelemben) már növekedett a forgalom, de jelentős belső fellendülésről még egyáltalán nem lehet beszélni. A legtöbb elemző – köztük a nagy londoni házak szakértői – egyetértenek abban, hogy a magyar gazdaság növekedése gyorsulni fog, de nem éri el a kormány által prognosztizált és kívánatosnak tartott 5 százalékot.
Mit lehet hát tenni, hiszen új intézkedések nélkül elszáll a hiány? A Nemzetgazdasági Minisztérium elemzése szerint a magyar államháztartás mérete a gazdaság méretéhez képest mintegy 6 százalékponttal nagyobb a hasonló fejlettségű országok, illetve a többi visegrádi ország átlagánál. Az eltérés közel fele – a magas államadósságunk miatt – a jóval nagyobb magyar kamatkiadás következménye, de az elsődleges kiadásaink is magasabbak a régiós versenytársakénál.
Így nyilván növelni kell a bevételeket és csökkenteni kell a kiadásokat. Az elmúlt hetek-napok visszatérő témája volt a sajtóban, hogy megtippeljék, vajon miből hozza össze a kormány azt a 7-800 milliárdos csomagot, amely az egyensúly fenntartásához szükséges. A felsorolás ismert: hamburgeradó, a gyógyszerkassza megkurtítása, a rokkantnyugdíjasok egy részének visszairányítása a munkaerőpiacra, a nyugellátások átalakítása, zöldadó, útadó, minisztériumi kifizetések zárolása, a felsőoktatás átalakítása, stb. Ebből több tétel bekerült az ismereteink szerinti végső mixbe.
Ezek között pedig már nem is egy van, amelynek hatásai hosszú távon is érvényesülhetnek, s a strukturális átalakítás valódi lépéseivé nőhetnek. (A nyugdíjrendszert, a gyógyszerkasszát, a közösségi közlekedést vagy az oktatást érintő elemek ilyenek.) A helyzet azonban nem világos. A kormány eddigi intézkedései közül sok ad hoc jellegűnek tűnt, s nem magyarázták meg, hogy melyik lépést miféle másik követ, s hová kéne ezekkel eljutnunk. A felsorolásnál több kell, a piacok – egy percre sem feledhetjük, hogy milyen drága az ország külső finanszírozása – felkészültek az ugrásra, bármit is jelentsenek be hivatalosan. Ha elégedetten nyugtázzák a lépéseket, mert érthető az irányuk és elfogadható a méretük, úgy javítani tudnak az ország iránti megtépázott bizalmon, s akár jól jöhetünk ki a szükséghelyzetből. A bizalmat mindenesetre megelőlegezték: a CMA Datavision adatai szerint a magyar adósságkockázati felár (CDS felár) Londonban tegnap este 297,6 ponton állt, ami közel tíz bázisponttal kevesebb, mint egy bő hete.
Kopits György, a Költségvetési Tanács közelmúltban – nem egészen önszántából – távozott elnöke a Wall Street Journalnak írt Gulyáspopulizmus című cikkében egyebek között kifejtette, hogy Orbán Viktor „továbbra is a múlt csapdájában van. (Kormányzásának) első kilenc hónapja alatt nem hozott egyetlen olyan intézkedést sem, amely kiigazítaná Magyarország jelentős méretű strukturális költségvetési deficitjét". Emlékeztetett azonban: az elmúlt hetekben Orbán kifejezésre juttatta, hogy bizonyos mértékig tudatosította magában a változás szükségességét. „Retorikai képességei, szellemi kapacitása alapján és a kétharmados kormányzati többség birtokában a miniszterelnöknek a kezében vannak az eszközök ahhoz, hogy szakítson a gulyáspopulizmussal" – írta Kopits György. A „keddi csomag” ehhez csak a kezdet, a változások végső méretéről és tartalmáról még mindig nem tudunk eleget.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.