Egy másik népi bon mot szerint pénzért köztudottan nem lehet boldogságot vásárolni (de az utóbb született kiegészítéssel csak addig), amíg nem világos, hogy hol a legközelebbi üzlet. Hasonló bölcseletek és kiegészítések egész sora ismert a hazai és nemzetközi folklórban, ami nem véletlen, hiszen a boldogság keresése (lásd például az amerikai függetlenségi nyilatkozatot) az emberek egyik alaptevékenyégének számít. Kevés olyan bolond van ugyanis, aki ne akarná minél hosszabb ideig elégedettnek, kiegyensúlyozottnak, stresszmentesnek, magabiztosnak, azaz boldognak érezni magát.

A család és a társaság jobban boldogít a pénznél. Korlátok között

Dreamstime

Az ember azonban társas lény, s helyzetét nem csak az alapszükségletei (élelem, ruha, fedél) megléte alapján ítéli meg, hanem a társadalmi rangsorban elfoglalt helye is hatással van rá. Ha úgy tetszik, a hatalomhoz való viszonyunk is befolyásolja az életminőségünket. A hatalom viszont egyet jelent a pénzzel és a pénz a hatalommal. A társadalmi létnek ugyanakkor vannak más, boldogságot generáló vonatkozásai is. Ha megvannak a létfenntartáshoz szükséges javaink, s a pénzünket finom holmikra költhetjük, birtoklásuk több-kevesebb ideig valóban boldogságot okoz. Ám, ha őszinték vagyunk magunkhoz, tudjuk, hogy például egy családi pikniken eltöltött idő, vagy a barátainkkal folytatott beszélgetés sokkal több jóérzéssel tölt el bennünket, mint az, hogy a kirándulásról vagy a látogatásból egy jó kocsival hajthatunk haza.

Ed Diener, a University of Illinois pszichológia professzora – a boldogság méréséről szóló nemrégiben befejezett kutatás vezetője –  szerint a több pénzt szerezni mindig boldoggá teszi az embert, de vannak dolgok, amelyek árnyalják ezt a komplex összefüggést – olvasható a wharton@knowledge beszámolójában. Egy fejlett országban legalábbis ugyanilyen fontos, hogy miként költöd el a pénzed, hogyan hasonlítod a vagyonodat másokéhoz, vagy miként gondolsz az idődre.

A boldogság és a pénz összefüggését feltáró kutatások a 70-es években kezdődtek. Akkor vált híressé a Richard Easterlin közgazdász neve után Easterlin-paradoxonnak nevezett jelenség, amely szerint az abszolút bevételek helyett inkább a relatív jövedelmek mozognak párhuzamosan a boldogsággal. Míg akkoriban ez a probléma csak egy szűk csoportot érdekelt, mára a politikai vezetőket is erőteljesen foglalkoztatja. A brit miniszterelnök David Cameron vagy a francia elnök Nicolas Sarkozy is a boldogságot nevezte mega legfontosabb mérőeszköznek, amellyel meghatározható egy nemzet életszínvonalának emelkedése. Sarkozy odáig ment, hogy bizottságot nevezett ki az ismert amerikai közgazdászt, Joseph Stiglitz vezetésével, hogy határozzák meg, hogy a GDP vagy az előállított szolgáltatások és termékek összmennyisége helyére milyen mérőszám állítható egy ország jólétének meghatározásakor. A bizottság azonban nem jutott egyértelmű eredményre. A boldogság és a jólét ugyanis túlságosan is összetett fogalom.

A boldogság témakörében a legátfogóbb kutatás alighanem Wharton business schoolban készült. Betsey Stevenson, Justin Wolfers és Daniel Sacks nemzetközi felmérése 40 év adatait tekintette át 155 országban, ami összesen többszázezer embert érintett. Azt találták, hogy igen erőteljes kapcsolat van a gazdasági növekedés és a jólét érzése között. A pénz szorosan kötődik a jóléthet, de a jól-léthez is.  Ha összehasonlítjuk két ember boldogságát ugyanabban az országban, s az egyik 10 százalékkal gvazdagabb a másiknál, vagy két országot, amelyek közül az egyikben az egy főre jutó jövedelem 10 százalékkal magasabb, mint a másikban, akkor az Easterlin-paradoxon szerint nem feltétlenül kell, hogy a jól-létükben különbség mutatkozzon. Justin Wolfers azonban nyilvánvaló éllel megjegyzi, hogy ez egy rendkívül megnyugtató hipotézis volt, amely megkönnyítette a békés nyugovóra térést annak tudatában, hogy Burundiban nem szenvednek az emberek, sőt éppen annyira boldogok, mint mi magunk. Wolfers szerint azonban a kutatások megmutatták, hogy ez a nézet tarthatatlan.

Burundi életkép. A pénz nem boldogít?

Cozay.com

Easterlin azonban nem mondott le elméletéről, s nemrégiben új tanulmányt publikált amelyben azt mutatta ki 37 különböző fejlettségű országban végzett felmérések alapján, hogy a hosszú távon a bevételek növekedését egyáltalán nem követte a jólét színvonalának emelkedése. Kimutatta, hogy Chilében, Kínéban vagy Dél-Koreában az egy főre jutó bevételek megkétszereződtek az elmúlt húsz évben, de a kutatások szerint az élettel való elégedettség szinte kissé csökkent ezekben az országokban. (Magyarországot nézve – a Wharton tanulmányában hazánkra vonatkozó adatokat is találhatunk – ez a tétel szintén megállja a helyét, hiszen a jövedelmek növekedését nálunk sem követte az életünk minőségével való elégedettség.)

Wolfers azonban kitart amellett, hogy a gazdasági növekedés segíti a tudományos kutatásokba való befektetéseket, amelyek elé vezetnek a hosszabb és egészségesebb élethez. Kiemel néhány olyan tényezőt, amely szorosan kötődik a jólét érzéséhez. A legfontosabb a gyermekhalandóság. Az Egyesült Államokban például jelenleg 7,8 ezrelékes a csecsemőhalandóság, míg 1960-ban 30 ezrelék volt. Burundiban, a világ egyik legszegényebb országában – amely a Világban boldogsággal kapcsolatos felmérésben az utolsó helyen áll – ez az érték 166,3 ezerelék. Egy amerikai várható élettartama 78,44 év, egy burundi emberé viszont csak 50, 43 év.

Ebből arra lehet következtetni, hogy az Easterlin-paradoxon csak korlátozottan érvényesülhet. Ha valaki egy gazdag országban lakik és másvalaki is a gazdag országban lakik, akkor a hatás közöttük érvényre juthat. Ám, ha valaki egy szegény országban, akkor az előző kettő a gazdag országban biztosan boldogabb nála. A gazdasági fejlettség erőteljesen megkülönbözteti az országokat. Ha valaki egy fejlett országban kicsit szegényebb a másiknál, az nem feltétlenül jelenik meg az élettel való elégedettségében, de nem annál a burundi embernél, aki a gyermeke élete vagy halála miatt kell, hogy aggódjon – állítja Wolfers.

A relativitást azonban nem lehet kihúzni az életminőség érzésének kialakulására hatással lévő dolgok közül. Sonja Lyubomirsky kutatásai a Kaliforniai Egyetemen éppen ezt bizonyították. Arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy a fizetés csökkentése vagy az állás elvesztése esetén mindenki boldogtalanabb lesz, ám ha mindenkit ugyanez ér, az elégedettség szintje szinte semmit sem változik. Egy korábbi kutatás során a következő kérdést tették fel embereknek: Milyen világban szeretne élni? Ahol 50 ezer dollárt kereshet, miközben mások csak 25 ezret kapnak, vagy keressen 100 ezer dollárt, amikor mások 200 ezer dollárhoz jutnak hozzá? A válasz az 50 ezer dolláros lehetőségre esett, ami Lyubomirsky szerint az emberi nem sötét oldalát mutatja: sokkal többet törődünk a társadalmi összehasonlításokkal, a státussal, a ranggal, mint a bankszámlánkra érkező összeg abszolút értékével. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló pénz elköltésében olyan stratégiát választunk, amely maximalizálja az egyéni boldogságunkat. Például nagyobb boldogsággal tölt el bennünket, ha a pénzt magunkra költjük és nem a barátainkra vagy emberbaráti célokra. De ha mégis utóbbiakra költünk, akkor nem egy nagy tételt adunk ki, hanem sokszor kisebbet, mert így hosszabbá válik az „adaptációs periódus”, azaz tovább tart a jó érzésünk a boldogságunk.

Tömeg. A lényeg, hogy több pénzünk legyen a többieknél

Dreamstime

Ed Diener szerint az is nagyon fontos, ahogyan az emberek definiálják a boldogságot. A Gallup – amelynek Diener vezető tudósa – 132 országban 136 ezer ember megkérdezésével készített felmérése kitért a jövedelmekre, az életszínvonalra, s arra is, hogy ezek kielégítik-e az alapvető igényeiket (étkezés, lakhatás), miféle komfortot élveznek és érzik-e, hogy pszichés szükségleteik kielégültek. Az eredmények azt mutatták, hogy miközben az élettel való elégedettségük általában emelkedett a jövedelem függvényében, a napról-napra való változások ezt egyáltalán nem feltétlenül követték.

Ha az emberektől azt kérik, hogy tekintsenek vissza az életükre, és értékeljék, amit elértek, akkor lehet, hogy azt mondják: „Az egész nagyjából rendben van. Házas vagyok, vannak gyerekeim, munkám, és egészséges vagyok.” Diener hozzá teszi, hogy a személyes és a nemzeti jövedelem és a boldogság között erős korreláció tapasztalható. Ugyanakkor ha az életélvezetességének értékelése a feladat – olyan kérdésekkel, mint: Élvezi a munkáját? Tanul új dolgokat? Van ideje a barátaira? – akkor sokkal kisebb a pénzzel való korreláció. Ehelyett sokkal erősebb kapcsolat van olyan tényezőkkel, mint a megbecsültség érzése, az autonómia megélése, a közösségi támogatottság vagy a megfelelő munka.

Diener szerint a boldogság egyik akadálya a többre vágyás, azaz az anyagiasság problémája. Eszerint az igény növekedése olyan gyors, hogy a megkeresett pénz mindig kevesebb ennél. Ebben jelentős szerepe van a médiának is, hiszen sok olyan emberet mutat be, akik drága ruhákban, drága kocsikon járnak, drága helyekre mennek vacsorázni, drága szolgáltatásokat vásárolnak. Voltak kutatások, amelyek feltárták, hogy szegény országokban előbb volt a családoknak televíziójuk, mint folyóvíz a házban. A média hajtja oly gyorsan az emberek aspirációját. S ha úgy tetszik, ezáltal megakadályozza őket a boldogság elérésében – olvasható többek között a wharton@knowledge cikkében.