"A bevásárlóközpontokkal és a budai zöldterületek további beépítésével szembeni, többé-kevésbé határozott ellenállás; a város észak-déli, a Duna mentén történő terjeszkedésének bátorítása; valamint a folyó partjainak a fővárosiak számára való visszaszerzési kísérletei" - sorolja a nyár elején lemondott s pályázat híján azóta is utód nélküli budapesti főépítész, Schneller István nevével fémjelzett elmúlt 16 év történéseiből kihámozható koncepciót Bojár Iván András, az Octogon című szakfolyóirat főszerkesztője. Az építészetkritikus szerint azonban mindez csak a mulasztásokkal együtt értékelhető, amelyek ugyancsak súlyos teherként maradtak hátra: "az elszabott, retrográd Nemzeti Színház, a körgyűrük befejezetlensége és a városi úthálózatra engedett iszonyatos forgalom, valamint a számtalan elszalasztott, elhalasztott lehetőség, köztük a Közraktárak helyén kialakítandó vigalmi negyed vagy dél-budai vízisportközpont".

Schneller István nyár elején lemondott főépítész. Nincs utód © Dudás Szabolcs

Ha a közelmúlt sikerei és kudarcai nem is mind Schnellernek tulajdoníthatók, az építészettörténeti annalesek mégis az ő regnálásához kötik majd őket. "Mint ahogy a modern, polgári Budapest felvirágoztatását is Reitter Ferencnek vagy báró Podmaniczky Frigyesnek, illetve a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tudja be a történetírás" - mondja Prakfalvi Endre, az Építészeti Múzeum művészettörténész munkatársa. Az 19. század utolsó harmada egyébként is párhuzamba állítható az elmúlt másfél évtizeddel. A bank- és spekulációs tőke ingatlanpiaci nyomulása, az építkezési láz, a hatalom önreprezentációját szolgáló szimbolikus épületek megjelenése, a főváros vezetése és a kormányzat közötti ellentétek kísértetiesen hasonló kihívások elé állították az akkori és a mostani városépítőket.

Egyszerre volt könnyebb és nehezebb helyzetben utódainál az első kvázi főépítész, Reitter Ferenc, aki akkori beosztása szerint az 1870-ben életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) műszaki osztályát vezette. A kormányfő elnökölte, fele-fele arányban a főváros, illetve a kormány által delegált tagokból álló teljhatalmú testület ugyanis az eredeti célkitűzések szerint a magyar főváros presztízsét volt hivatott emelni - állítja Lugosi András, a Fővárosi Levéltár építészettel foglalkozó történésze. A sok szempontból szabad kezet kapott Reitter ennek szellemében nyúlhatott a város szerkezetéhez, amelyből ő - az akkori világdivatot követve - szellős, tágas, levegős, csatornázott, villannyal világított, vagyis egészséges és elegáns nagyvárost igyekezett kialakítani. Ehhez erkölcsi és szakmai tőkét az biztosított a temesvári születésű építőmérnöknek, hogy korábban döntő szerepe volt a pesti rakpartok kiépítésében, s papíron már 1862-ben megálmodta a Nagy- és a Kiskörutat - előbbit hajózható Duna-csatornaként -, és ugyan nem ezeken a neveken, de ugyanoda az Andrássy utat, a Margit és az Erzsébet hidakat.

A millenniumi megaberuházások előjátékának is számító víziók megvalósulását az 1874-ben elhunyt Reitter már nem élhette meg, de így kimaradt a presztízsszervezet korrupciós ügyeiből is. A Városligetet a Belvárossal összekötő Sugár (ma: Andrássy) út volt az első stáció. A nyomvonal kijelölését követően a közmunkatanács - az állam nevében - kisajátította az útban lévő házakat és telkeket, majd újraparcellázva eladta azokat az építkezéseket finanszírozó pénzügyi konzorciumnak. Egy korabeli üvegzsebprogramon azonban bizonyára fennakadtak volna az FKT építészei, akik (kimerítve az összeférhetetlenség fogalmát) szinte kivétel nélkül tisztségeket vállaltak a konzorciumot alkotó cégekben - tudható meg Déry Attila történésznek a Budapesti Negyed című folyóiratban 1995-ben megjelent tanulmányából. A Sugár utat szegélyező elegáns házakat, villákat tervezők közül Pucher József az Első Magyar Iparbank elnöke volt, Steindl Imre a Belvárosi Takarékpénztár Rt., Hauszmann Alajos a Magyar Országos Központi Takarékpénztár, Kauser József pedig a Magyar Aszfalt Rt. igazgatótanácsában foglalt helyet.

A pesti belvárosra és a "city" budai kapcsolatának megteremtésére koncentrált a közmunkatanács szomszédváraként az 1890-es évek elejére szakmailag és anyagilag is megerősődött fővárosi mérnöki hivatal - élén a Szegedet az 1879-es árvíz után újjáépítő, 1886-tól középítési igazgatóként funkcionáló Lechner Lajossal. A ma Budapest egyik legfestőibb pontjának számító helyszínen azonban brutális módon teremtettek helyet az Erzsébet híd (1897-ben kezdődő) építkezéséhez: szinte nyomtalanul eltörölték a polgári belváros egykor igen hangulatos szövetét. A hídra vezető főútvonal (Kossuth Lajos utca-Szabadsajtó út) melletti bontások nyomán eltűnt a - javarészt klasszicista épületekkel határolt - kis terek sorozata, a Hal, a Rózsa, a Sebestyén, a Plébánia és a Városház tér. De egyebek mellett áldozatul esett a Grassalkovich-palota, valamint az eredetileg a jezsuita rendház számára készült, utóbb a piaristák által használt 17. század végi rokokó palota is. Helyettük viszont - bár az 1897-ben elhunyt Lechner már nem érhette meg - kialakult a pesti hídfőt keretező Klotild-paloták és az 1903-ra elkészült Erzsébet híd alkotta pazar látvány. De szintén ezekben az években születtek a budapesti panorámához ma már hozzá tartozó patinás épületek, mint az Országház és a Halászbástya.

A várost alapjaiban átgondoló, Reitter Ferenc-i vízióval aztán legközelebb a tanácsköztársaság idején a - korábban a Gresham-palotát is tervező - Vágó József vezette építési direktórium rukkolt elő. A minden egyes lakosra legalább 20 négyzetméter zöldfelületet tervező, a fővárost összközműves, tömegközlekedéssel kiszolgáló, parkokkal, strandokkal, sportpályákkal tarkított, a parkosított belváros és a kertvárosok laza szöveteként elképzelő részletes tervek azonban megmaradtak álomnak. Akárcsak a két világégés közötti időszakban született elképzelések zöme. A budai negyedek rendezését célul kitűző Warga László mérnök, a városháza égisze alatt működő, az FKT által támogatott városrendezési alosztály vezetője például nagy lendülettel látott neki a fővárosi bohémvilág kedvelt tanyájaként, no és sok ezer ember nyomorhajlékaként is szolgáló Tabán átszabásának. Az 1920-as évektől kezdve - a villákkal tarkított polgárnegyedtől a fürdőkomplexumig - számtalan ötlet merült föl arra, hogyan tegyék világszínvonalúvá a területet, ám mindebből csak a Tabán 1933-ban befejezett bontásáig jutottak. A Budán máig tartó rendezetlen állapotot maga után hagyó Warga így - legalábbis lakásfronton - legfeljebb arra lehetett büszke, hogy mandátuma alatt adták át a bő húsz évig épült kispesti Wekerle-telepet.

Millenáris Park. A Schneller-éra emblematikus épületegyüttese

Az 1945 utáni romeltakarítás lendülete aztán a korábbi városházi struktúrát és a közmunkatanácsot is lapátra tette. Helyette az 1948-ban alapított Városrendezési Hatóság, majd egy évvel később a Fővárosi Tervezőiroda (Főti) koordinálta Budapest építészeti formálását. A koncepciót az ezek élén álló, a modernisták körében a háború előtt már nevet szerzett, baloldali elkötelezettségű Preisich Gábor építészmérnök dolgozta ki, akinek a sarzsija, beosztása gyakran változott ugyan, de az nem, hogy - még ha a konkrét elnevezést csak az 1964-es építési törvény rögzítette is - mindvégig ő számított a főváros főépítészének.

Mint visszaemlékezéseiből megtudható, az első időkben főleg értékmentéssel foglalkozott: egyebek mellett a Rákóczi úti Rókus-kórház 1711-ben épült kápolnája is neki köszönheti, hogy az útszélesítési munkák során nem bontották el. Talán még komolyabb érdemének tudják be, hogy - a Le Corbusier nevével is fémjelzett, a funkcionalitásra törekvő építészeti modernizmus híveként - elérte, Dunaújvárossal, Ózddal, Komlóval vagy Miskolccal ellentétben a fővárost nemigen árasztották el szocialista realista épületek. A tömeges lakásgondokon enyhítő lakótelepek ideája azonban nem állt távol tőle, így alatta emelkedhettek az első ilyen negyedek, elsőként a még téglából készült Lehel és Béke úti, majd az Üllői úti József Attiláról elnevezett házkomplexumok.

Látványos, ám kevéssé koncepciózus nyomokat hagyott maga után a Preisich utáni korszak szürke eminenciása, az utóbb építésügyi miniszterhelyettessé avanzsált Szilágyi Lajos, aki - bár közlekedésmérnöki diplomája miatt nem viselhette a főépítészi címet - szerte a városban engedélyezte a szovjet típusú, lakó vagy iroda funkciójú magasházak építését. Karizmatikusabb figurája lett Budapest történetének az őt követő, tervezőként is jeleskedő Polónyi Károly, aki - Preisich Budapest városépítésének története című munkája szerint - korát megelőző vízióval állt a városvezetés elé, amikor a mai közösségi építészet előfutáraként a Városházán egyszerűen közszemlére és spontán lakossági fórumok tárgyává tette a városrendezési terveket. Az efféle, a hatalom által kontrollálhatatlannak tartott próbálkozásai miatt gyorsan mennie is kellett. Polónyi transzparenciára törekvő elképzeléseire azonban mi sem jellemzőbb, mint hogy ő engedélyezte a budai Vár ódon házai közé emelt, akkor Magyarországon ultramodernnek számító Hilton Szálloda építését, amely foncsorozott üvegablakaival a középkori házak homlokzatait visszatükrözve marad közegében szinte észrevétlen. De Polónyi őrködött főépítészként a budai hegyek beépítési tilalma fölött is.

Utódai semmilyen tekintetben nem követték. A rendszerváltás előtti utolsó, egyre szűkölő anyagi források fölött rendelkező és egyre kevesebb jogosítvánnyal bíró Gáspár Tibor például arról híresült el - így Bojár -, hogy az ő hivatali időszaka alatt foglalhatta el illegálisan a város a budai hegyvidéket, amit a most leköszönt Schneller István megpróbált ugyan megállítani, ám a jövendő főépítészre így is évtizedes problémák megoldása maradt.

VAJNA TAMÁS