Nemes egyszerűséggel lakógépnek nevezte el a betonszerkezeteken nyugvó, az 1910-es évek végére kidolgozott koncepcióját a Charles-Edouard Jeanneret néven született Le Corbusier francia építészsztár. Elmélete szerint a ház az emberi szükségleteket kielégítő masina, amelyben - mint az 1947-ben Marseille-ban megvalósult első példa mutatja - kisvárosnyi népesség mindennapi életét mosodák, bevásárlóközpontok, szeméttárolók és egyéb extrák segítik. A ma már inkább riasztó, mint megnyugtató víziót mások akkoriban reménykeltőnek találták - köztük az 1919-ben induló német Bauhaus-mozgalom -, amely betont és részben előre gyártott elemeket is felhasználva épített lakásokat például Berlinben. Magyarországon akkoriban még nem követték ezt az építészeti irányzatot. Idehaza a két világháború között legfeljebb csak a hagyományosan téglából falazott, a fővárosi munkásarisztokráciának és tisztviselőknek szánt Wekerle-telep képviselte a korszerű lakódesignt.

Kockaháztípusterveket azért már a második világháború előtt felvázolt néhány hazai építész. 1939-ben a "minél alacsonyabb építési költség, minél nagyobb lakható alapterület és a nemenkénti elkülönítés lehetősége" jegyében az Országos Társadalombiztosító Intézet által megterveztetett budapesti Hamzsabégi úti szociális lakótelep alkotói álltak elő az ötlettel - tudható meg Ferkai András építészettörténész idén ősszel megjelent, Lakótelepek című könyvéből. A kelenföldi épületegyüttest tervező ötfős építészgárda azt javasolta a megrendelőnek, hogy a lakástermelést típustervek bevezetésével, valamint a Nyugat-Európában - elsősorban Dániában -, illetve az USA-ban már alkalmazott tömeges előregyártással racionalizálják. A dobozelemekből - ahogy akkoriban emlegették - "prefabrikált építkezés" honosítására azonban akkor még nem volt igény.

A világszerte bevált forma mégis annyira csábító volt, hogy a hazai építészek a háború utáni újjáépítésben megpróbálkoztak bevezetésével. Az 1953-tól Budapest főépítészévé előlépett Preisich Gábor a kommunista hatalomátvétel után emigráló Olgyay fivérekkel közösen az újlipótvárosi és az újpesti Duna-part közötti terület újjáépítésére kiírt 1946-os pályázaton vasvázra szerelt panelelemekből épített pontházak eladásával próbálkozott. Ezekre azonban, bár a kiíráson nyertek, nem akadt vevő, s az ügy egyre húzódott. A minigarzontól a három-négy szobás nagycsaládos lakásig sokféle típusotthont kínáló, hét-tíz emeletes hasábházakhoz, amilyeneket akkortájt Nyugat-Európában már szakmányban gyártottak, azért sem foghattak hozzá, mert tervük időközben ideológiai vétót kapott - folytatja a történetet a HVG kérdésére Prakfalvi Endre művészettörténész.

A szocialista realizmus hazai, de különösen szovjetunióbeli korifeusai szerint ugyanis a pályázók által is preferált betonos megoldások rideg funkcionalitása nem illett a fordulat éve után eluralkodó korszellemhez. Az ügy kapcsán fontos megjegyezni, hogy bár a szocreál sivársága első látásra talán nem különbözik szembetűnően a blokkházak által is megjelenített építészeti modernizmustól, annak távolról sem rokona. Már csak azért sem, mert a "tartalmában szocialista, formájában nemzeti", még az 1930-as években a Szovjetunióban megfogalmazott szocreál elvi alapvetés a munkásmozgalom szimbólumaival, a dolgozó nép stilizált ábrázolásaival díszített monumentális épületeket jelentett. A Le Corbusier és a Bauhaus által megalapozott építészeti modernizmus letisztultsága a Rákosi-érában viszont hivatalból üldözendő burzsoá csökevénynek számított. A Sztálin-barokk lakótelepeket (Komlótól Tiszapentelén át az angyalföldi Béke útig) ezért továbbra is hagyományos téglafalazással húzták fel.

"Erősen akadályozza a kibontakozást, hogy a tervezők, az építőművészek idegenkednek a tömeges építés alapvető feltételeitől, a típustervezéstől, és főleg a nagyipari termelés eszközeinek, szerkezeteinek, módszereinek figyelembevételétől" - jelezte aztán az építészetben is elvárt desztalinizációt a Szabad Nép tudósítása szerint Nyikita Hruscsov az 1954 decemberében összehívott moszkvai építészeti kongresszuson. A Sztálint váltó főtitkár elsősorban a fölösleges díszítéseket és térfogatokat, a múzeumhoz vagy templomhoz hasonló formákat, egyszóval az addig mindent átható szocreált tartotta tarthatatlannak, mivel azok az épületek drágaságuk mellett "erősen lefékezték a korszerű, nagyipari építőtechnika kifejlődését, s megakadályozták a növekvő épületigények maximális kielégítését".

A szocreál nyílt trónfosztása hiába érte kellemes meglepetésként a hazai szakma erre fogékony részét, a betontechnológia bevetésére csak öt évvel később került sor Magyarországon, nem utolsósorban a forradalom és az elfojtását követő politikai "konszolidáció" miatt. A hruscsovi irányvonal mentén felhúzott óbudai - az építészek által barátságosnak mondott - kísérleti lakótelep Vörösvári út melletti magasházai, illetve az Üllői út menti József Attila lakótelep épületei azonban még mindig nem voltak igazi panelek. Annak ugyanis csak a házgyári késztermékeket lehet nevezni, a szovjet technológiával dolgozó Budapesti I. számú házépítő kombinát viszont csak 1965-től kezdett termelni, a dán Larsen-Nielsen-panelkészítést alkalmazó II. számú házgyárat pedig még annál is két évvel később üzemelték be. Így Óbudán és a külső Ferencvárosban, sajátos stíluskeveredés jegyében - a modernizmus által preferált betonpillér vázakon a tégla, a kohóhabsalak blokkok, illetve az öntöttbeton belső falak határozták meg a lakótereket -, panel legfeljebb mutatóban akadt, a homlokzati betonelemek képében.

A kelenföldi lapály azonban már nem kerülhette el a sorsát. Az itt rendelkezésre álló 140 hektárra az új szovjet mintát követve, egymásra merőleges sávokban épült a lakótelep 1965 és 1969 között. A tízemeletes sáv- és 15 emeletes tömbházak lettek aztán az előképei az 1965-1977 között legyártott békásmegyeri, a kicsit korábban befejezett zuglói, valamint a Veszprémet falanszteresítő panelkerületnek is. Ezeket annak rendje és módja szerint típustervek alapján, nagypanelekből szerelték össze, csakúgy, mint Újpalotán, vagy az 1970-es évek második felében Szegeden, Debrecenben, illetve a miskolci Avason átadott lakógépeket.

"A panelben rejlő építészeti lehetőségeket szinte kizárólag a fővároson kívül sikerült kibontani" - hívja fel a figyelmet Szalai András építészettörténész. Első számú példaként a Jánossy György, Szrogh György, Magyar Géza és Finta József által tervezett salgótarjáni városközpontot említi, hozzáfűzve, hogy az a látszat ellenére nem is igazi lakóteleppanel. A nógrádi bányászváros szocialista iparközponthoz méltónak gondolt belső magja még a hőskorban, 1965-ben készült el, és bár a geometrikus formák és a beton itt is meghatározók, az egész mégsem típustervek alapján készült típuskockák rendezett halmaza, és a szakértő szerint a térszervezés sem falanszterjellegű. Ezzel a tervezők építészetileg is maradandót alkottak - nyugtatja meg a Salgótarjánban is csak betonkockákat látó laikusokat Prakfalvi.

A sivár lakótelepi designra ügyelő korifeusok egyébiránt viszonylag sokáig ragaszkodtak vonalasságukhoz. Egyénieskedést legfeljebb olyanformán engedélyeztek, mint Pécsett, ahol Tillai Ernő a Zsolnay-gyár selejtkerámiáival rakatta ki a Rókus-domb panelházainak oldalfalait. A paksi atomerőmű - a mából nézve már korántsem forradalmian formabontó - lakótelepének feldíszítése viszont már komoly indulatokat szított, és az első országos panelügyi sajtópolémia kirobbantójává vált.

"Nagypanelből és tulipánból sosem lesz bartóki, kodályi vagy József Attila-i mű, csupán tévedés. A tévedést pedig korrigálni lehet - és kell" - fakadt ki Major Máté, a hazai modernista építészet legfőbb teoretikusa és ítésze az Élet és Irodalom hasábjain nem sokkal az 1975-ös átadás után. Mindezt azért, mert a Makovecz Imre nevével is fémjelzett organikus építészeti iskolát nem sokkal korábban társalapító Csete György, a Pécsiterv tervezőiroda fiatal építészeivel karöltve, arra vetemedett, hogy az ötemeletes paksi épületek falait szintén a házgyárban legyártatott, tulipánszerűen felhelyezett panelelemekkel díszítse - így a tömböknek legalább a sziluettje a népművészeti motívumot idézte. A Major-cikk nyomán kirobbanó sajtópolémiában mások mellett a költő Nagy László kelt Csetéék védelmére: "Az ember, (...) megteremtvén a vasbetont, eufórikus örömében megszédült, rabja és balekja lett. Néha akadnak lángeszű építészek, akik humanizálják ezt a rideg és hasznos teremtményt." A már említett panelúttörő Preisich Gábor viszont két irányba is ütött, mondván, Pakson a tervezők "engedélyt kaptak holmi dísz applikálására, ám ettől a széklábak még hitványak maradtak". A József Attila lakótelepet tervező Cserba Dezső még keményebbnek bizonyult, és a szakmára nézve "életveszélyesnek" minősítette Csete házait, mivel szerinte az épületeknek elsődlegesen építészeti megoldásokkal, nem pedig képzőművészeti trükkökkel kell operálni. A vitának egyik eredménye az lett, hogy a pécsi alkotógárdát hatalmi szóval szétrobbantották, Csete pedig jó ideig téeszsorházak tervezésében élhette ki művészi hajlamait.

Másik kézzelfogható hatásaként az 1979-es lakásépítési csúcsig (lásd Lakástermelési regény című írásunkat) még az eredeti, uniformizált házgyári tervek szerint kellett építeni a paneldzsungeleket szerte az országban. A tulipánvita kései gyümölcse aztán - legalábbis a kortársak szerint - a rendszerváltásra átadott káposztásmegyeri lakótelep lett. Az ideológiai enyhülést elsősorban az az engedmény jelezte, hogy az új kockalakógépekre - szakítva a szovjet hagyománnyal - ekkor kerülhetett először sátortető. Az építészeti nívódíjjal honorált lakótelep önálló házgyárat is kapott Dunakeszin. Káposztásmegyer a laikusok számára talán kevésbé feltűnő, ám a szakma által akkor kitörő örömmel fogadott újdonsága pedig abban állt, hogy a legfeljebb tízemeletes, de többnyire kisebb házakból a tervezők nem telepet, hanem utcákkal, terekkel szabdalt "városszerű városkát" építettek. A lakótelepek jelentette építészeti és szociológiai problémahalmaz felszámolása azonban napjainkra maradt, ami viszont már egy következő történet témápja.

VAJNA TAMÁS