"A típustervek bizonyos vonatkozásban (...) eltérnek az Országos Építésügyi Szabályzat előírásaitól" - tájékoztatta főnökét, Fock Jenőt, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettesét 1962 augusztusában az építésügyi miniszter, Trautmann Rezső. A szabványmódosítást is szorgalmazó, titkosított levél szerint "a Szovjetunió által szállítandó házgyár alapvető technológiai berendezéseit figyelembe véve" az emeletmagasság 3 méter helyett 2,7, a szoba belmagassága 2,65 helyett 2,55 lenne, a szobaszélesség pedig 3,6 méterről 3,2-re csökkenne. Ebből és az egy hónappal későbbi, eddig publikálatlan - Valuch Tibor történész által a HVG rendelkezésére bocsátott - levelekből az is kiolvasható, hogy építészberkekben meglehetős fenntartásokkal fogadták a tervezett módosítást. Trautmann "a ma még elég sok ellenvetéssel" szemben egyrészt azt bizonygatta, hogy a szovjet technológiával "magasabb szintű beépítettség" s így a "magasabb lakáskultúra irányába lényeges előrehaladás" érhető el. A mindent elsöprő érv viszont az volt, hogy ha a magyar szabvány előírásait nem passzítják a nagy testvéréhez, akkor nem teljesíthető a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága (pb) 1958-as lakásfejlesztési határozata - amely 15 év alatt 1 millió új lakás felépítését irányozta elő -, s "a házgyártás hazai megvalósítása évekkel kitolódna".

Az előre gyártott elemekből készült - mostanában leginkább csak az államszocializmus emlékműveiként emlegetett - épületmonstrumok "összeszerelése" az 1960-as években kezdődött meg Magyarországon, a különféle házgyárak 1993-ig - megszűnésükig - gyártották a hozzájuk való panelelemeket. A már említett Valuch Tibor Magyarország társadalomtörténete című, 2001-ben megjelent kötetében közreadott összesítő statisztika szerint az 1980-as évek végén Magyarországon a több mint négyszáz lakótelep valamivel több mint félmillió panellakásában 1,6 millióan éltek. A lakótelep-építkezési mintát Nyugat-Európa szolgáltatta ugyan, ám az ott az 1950-es évek végén született politológiai, szociológiai irodalomról, amely például a gazdaságos termelés által igényelt "standard ember" önellentmondásáról értekezett, a szocialista országok - élükön a mindenben példakép Szovjetunióval - nemigen vettek tudomást. A panelból (15-20 százalékkal) olcsóbban és (50-60 százalékkal) gyorsabban felépíthető lakótelepi lakásokban az égető lakáshiány leküzdésének hatékony eszközét látták.

Az új technológia egyébiránt olyannyira fellelkesítette a magyar politikai vezetést, hogy amikor 1960. május 24-én a pb soros ülésén az építőipar második ötéves tervének végrehajtásáról tárgyaltak (különös tekintettel a lakásfejlesztési célkitűzésekre), Fehér Lajos, a testület mezőgazdasági szakembere azon meggyőződésének is hangot adott, hogy "az istállóépítésben is a panel a jövő útja". Néhány ilyen építésű istálló és disznóhizlalda üzemeltetése során azonban hamar bebizonyosodott: az állatok nem bírják a panelt, az meg nem bírja az állatok ürülékét.

A panelprogram társadalmi hatásairól az első tudományos összegzés 1969-ben jelent meg Magyarországon Az új lakótelepek szociológiai problémái címmel. A szerzők - Konrád György és Szelényi Iván - nem hallgatták el, hogy az új, összkomfortos, távfűtéses lakásba költözést követő esztendőkben a panellakók döntő többsége (71 százalékuk "teljességgel", 24 százalék pedig "részben") elégedett volt körülményeivel. Ugyanakkor a szerzőpáros már könyve címében is jelezte - s a nyugat-európai tapasztalatok ismertetésével nyomatékosítani is akarta -, hogy "az urbanisztikai életkeret", az alvóvárosként működő, ingerszegény környezetű, 20-40 ezer fős lakótelepek társadalmi feszültségek melegágyaivá válhatnak. A feltételes módban megfogalmazott jövendölés az 1970-1980-as évekre beteljesedett. A városépítészettel, -szociológiával foglalkozó későbbi tanulmányok az ott élőket sújtó problémahalmaz sorolásakor legelőször is azt említik meg, hogy a városszéli lakótelepek a legritkább esetben kapcsolódnak szervesen az anyavároshoz, közlekedés, kereskedelem és oktatás szempontjából is inkább elkülönült peremvárosok. Miközben a panelépületekből teljességgel hiányoztak a közösségi terek (példaként legtöbbször a gangot említik), az is feloldhatatlan problémaként jelentkezett, hogy gyökeresen eltérő kultúrközegből érkező családok lettek egymás szomszédai, sőt a csapnivaló hangszigetelés következtében egymás életének kényszerű fültanúi is. Illúziónak bizonyult az az elképzelés is, amelynek jegyében - azzal az indokkal, hogy a közétkeztetés és a szolgáltatás fejlesztése szükségtelenné teszi az otthoni főzést és mosást - a mellékhelyiségek alapterületét minimálisra csökkentették. A számos építész által vizuális szempontból érdektelennek tekintett lakótelepekről a szociológiai szakirodalomban mind gyakrabban úgy esett szó, mint a "biológiai létfenntartás minimumára redukálódott" helyről.

Mindezek következtében a lakótelepeken már az 1970-es években megindult, majd mind erőteljesebbé vált a szlamosodás. Erről azonban a kádári politikai vezetés nem kívánt tudomást venni. 1980 márciusában az MSZMP XII. kongresszusán - de még a sok tekintetben önkritikus öt évvel későbbin is - "nem csekély vívmányként" mutatták fel a panellakásprogram eredményeit. A panellakótelep-átadás csúcséve 1979 volt, amikor is 35 ezer új otthonba költözhettek be az átlag hat-nyolc esztendeje várakozó lakásigénylők. Ez az esztendő a tekintetben is fordulópontnak számít, hogy a "mennyiségi lakáshiány felszámolása" mellett ekkortól kezdték használni a "minőségi panellakás" fogalmát is. György Péter esztéta az Utánzatok városa - Budapest című, 1993-ban megjelent kötetében a "még szocialista nagyberuházásként épült", ám a korábbi panelvárosok szerkezetétől látványosan eltérő, az élhetőbb életet célzó káposztásmegyeri lakótelep példáján keresztül azt állítja, hogy az élhetőbbé tétel még ott sem járt sikerrel.

MURÁNYI GÁBOR