Alighogy benyújtották, a múlt héten szinte ugyanazzal a lendülettel korrigálták is a hazai áramfogyasztóknak már-már kommunisztikus állapotot ígérő törvénymódosító javaslatot Podolák György - az MSZP-frakció energetikai munkabizottságának vezetője - és képviselőtársai. Pedig az eredeti indítvány láttán a területi áramszolgáltató társaságok már "csőre töltötték fegyvereiket", azaz hazai és nemzetközi jogi lépésekre készültek. A villamos energiáról szóló, 2001. évi törvény módosításához kapcsolódó indítvány ugyanis felvillantotta, hogy a lakossági fogyasztók e cégek kontójára akár ingyen is kaphatnának áramot. A képviselők azt javasolták, hogy az áramszolgáltató társaságok a jogszabály hatálybalépését követően ne kapcsolhassák ki a mérőórát a nem fizető háztartásokban.

A kétségkívül fogyasztóbarát kuriózumnak számító indítvány benyújtói uniós jogharmonizációs kötelezettségre hivatkoztak. Nevezetesen arra, hogy az EU 2003/54-es irányelve a tagállamok kötelességévé teszi a hátrányos helyzetű fogyasztók védelmét, egyebek közt azért, hogy elkerülhessék a villamosenergia-szolgáltatásból - mint alapellátásból - történő kizárást. Ezt sajátosan értelmezve óhajtották a képviselők választás elé állítani az áramszolgáltatókat: vagy vállalják, hogy saját költségükre - darabonként, az üzemeltetést is beleértve 80-100 ezer forintért - úgynevezett előre fizető, szakzsargonban kártyásnak nevezett mérőórát szerelnek fel az érintett háztartásokban (így a fogyasztó csak a kártyáján lévő összeg erejéig kaphatna áramot), vagy (legalábbis esetenként) ingyenes szolgáltatókká válnak. Ha ugyanis a cégek a mérőóracserébe nem mennének bele, hagyniuk kellene a "természetes személy közüzemi fogyasztót tovább vételezni fizetés nélkül".

Az utóbbi napokban azonban nemcsak arra ébredhettek rá a honatyák, hogy javaslatukból botrány lehet - hiszen az EU-s direktívában annak nincs nyoma, hogy a rászorulókat ingyenárammal kellene ellátniuk az energiapiac szereplőinek -, hanem arra is, hogy ezzel öngólt rúghatnak. Az ingyenes fogyasztás "megengedése" ugyanis valójában a többi, továbbra is fizető háztartás számláját duzzasztaná fel. Ez történne akkor is, ha az áramszolgáltatók kénytelen-kelletlen lecserélnék kártyásra az érintettek hagyományos mérőóráit, mivel e művelet öszszességében milliárdosra becsült költségeit rögvest beépítenék az áram árába.

Az újabb, sebtében beadott, az előzőt némiképp finomító törvénymódosító javaslattal sem sokat tisztult a kép. A múlt heti korrekció lényege, hogy a honatyák a kártyásárammérő-koncepciót fenntartva megkísérlik kizárni a "potyázókat", hogy csak a valóban rászorultak részesüljenek az immár nevén nevezett szociális villamosenergia-ellátásban. E kör meghatározására a képviselők nem vállalkoztak, a javaslatban csupán jelezték, hogy a kormány majd rendeletben rögzíti a szociális ellátás formáját és a jogosultság feltételeit. Az egyelőre homályos, hogy a szociális háló megszövésében mitől lesz ezúttal motiváltabb a kabinet, hiszen a rendeletalkotást már az eredeti, 2001-es törvény is előírta a számára.

Némi muníciót azért kapott a kormány legalább a finanszírozást illetően: az indítvány szerint a cechet - vagyis a kártya feltöltését - a büdzsén kívül a szintén állandó forráshiányra hivatkozó helyi önkormányzatok, valamint egy talányos szponzori kör állná, mégpedig "az e célra nyújtott önkéntes hozzájárulásokkal". Ez utóbbi kategóriába alighanem az ingyenes áramszolgáltatás rémével "megfenyegetett" áramszolgáltatókat vélik beterelni. Ők egyébként, állításuk szerint, érdekeltek is lennének egy átgondolt szociális támogatási rendszer kialakításában, mivel annak révén csökkenthetők lennének az összesen évi 1-1,2 milliárd forintra rúgó kintlévőségeik. Az viszont nem világos a számukra, hogy ezt miért éppen a kártyás mérőóra bevezetésével tervezi megvalósítani a kormány, különösen, hogy az uniós országokban - a magas költségek miatt - ez a gyakorlat nem vált népszerűvé.

Hazai tapasztalatok pedig még egyáltalán nincsenek, a berendezés tesztelését ugyanis csupán az idei év második felében tervezi az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, és az év végén dönt arról, hogy az újfajta mérőórát beveszi-e szociálpolitikai eszköztárába, vagy más megoldást keres (lásd Kinek osztanak? című írásunkat a 83. oldalon).

Az árampiac "főkapcsolójának" is nevezett Magyar Villamosenergia-ipari Rendszerirányító Rt. (Mavir) tulajdonlásáért közel egy éve dúló vitát (HVG, 2004. november 27.) viszont ennél összehangoltabban zárja le a törvénymódosítással annak előterjesztője, a gazdasági tárca. A végeredmény az energiapiac 1995-ös privatizációja óta a nagy nemzeti villamosenergia-társaság kitüntetett szerepébe törekvő, állami tulajdonú Magyar Villamos Művek Rt.-nek (MVM) kedvez. Újra visszakerül ugyanis a céghez a 2003 februárjában róla leválasztott, azóta a gazdasági tárca felügyelete alá tartozó, független cégként működő Mavir. A döntés ezúttal nemcsak a zömében külföldi tulajdonú konkurens cégeket zaklatta fel, hanem kiváltotta a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) aggályait is. A Mavir ugyanis kulcspozícióban van: a rendszerirányító joga például azt rangsorolni, mikor és mennyi áramot termeljenek az erőművek, ő hirdet aukciót a hazainál olcsóbb, így a versenyt élénkítő importáram behozatali engedélyeinek a szétosztására, sőt betekintése van a piac összes szereplőjének - a hazai árampiacot érintő - üzleti akcióira is.

Az MVM újraegyesítési szándéka persze érthető: a Mavir visszacsatolásával szinte behozhatatlan előnyre tehet szert a 2007 nyarán 100 százalékban liberalizálni tervezett villamosenergia-piacon. Az erőművek által megtermelt áram több mint 80 százalékát ugyanis az energiapiac privatizációja idején hosszú távú szerződésekkel lekötötte, az előnytelen szerződésekből adódó veszteségét pedig - vagyis amikor a piaci ár felett kénytelen átvenni az energiát - megtéríti számára az állam a rendszerirányítási díjakba épített pótlékkal. A Mavir nélkül pedig a piacon az MVM kerülne hátrányba - érvelnek az áram-nagykereskedőnél -, mert ha a rendszerirányító független marad, az MVM tulajdonában lévő, könyv szerinti értéken hozzávetőleg 250-300 milliárd forintra becsült nagyfeszültségű hálózatot át kellene adnia a Mavirnak. Ezzel az áram-nagykereskedő finanszírozása ellehetetlenülne, a banki hitelek fedezete ugyanis a hálózat.

Ráadásul a magyar piacon a rendszerirányító függetlensége mellett ágáló konkurensek - a német E.ON, az RWE, a francia Edf vagy a belga Electrabel - saját felségterületükön hallani sem akarnak ugyanerről. Nem kis részben éppen az ő lobbizásuk eredményeképpen adott ki új energiapiaci direktívát 2003-ban az EU, amely az 1999-es irányelvvel szemben immár elfogadhatónak tartja az energetikai cégekkel integrált (azaz azok leányvállalataként tevékenykedő) rendszerirányítókat - ahogy ez a németeknél vagy a franciáknál működik -, vagyis az MVM-Mavir újbóli frigye sem mond ellent az uniós elvárásoknak.

Ennek ellenére a GVH úgy véli, hogy az árampiac tisztasága és a versenysemlegesség érdekében a Mavirnak független cégként kellene működnie. A magyar piac ugyanis sokszereplős, szemben a némettel vagy a franciával, ahol az energetikai mamutok a piacnyitás ellenére is megőrizték monopolhelyzetüket. A kormány a Mavir visszacsatolásával közvetve az MVM monopolcéggé pumpálását támogatja, ami visszalépést jelent a verseny érdekében megnyitott árampiacon, miközben a fogyasztók hátrányosabb helyzetbe kerülhetnek, hiszen kemény piaci verseny híján a cégek nem érdekeltek az áramár csökkentésében - szól az érvelés. Márpedig a liberalizált piacra kilépett magyar felhasználók nem keveset profitáltak az árversenyből: becslések szerint hozzávetőleg évi 20 milliárd forintot takarítottak meg a közüzemi piacnál 10-15 százalékkal olcsóbb importárak révén.

Miután Mavir-ügyben a kormány hajthatatlannak mutatkozik, a GVH kompromisszumos megoldásként azt javasolta, hogy ne az összevonás után, hanem azt megelőzően dolgozzák ki, majd tegyék kötelezővé a törvénymódosításban szereplő, úgynevezett "kínai fal" kiépítését, vagyis a két társaság szigorú elválasztását előíró jogszabálycsomagot. Noha a GVH szkeptikus a kínai fal "réseit" illetően, úgy véli, az informális információáramlást minél részletesebb előírásokkal kellene megakadályozni - így például a jogi elkülönítésen, az MVM-től független menedzsment kinevezésén kívül önálló számítástechnikai rendszer kiépítésére is kötelezni kellene a cégeket.

MINK MÁRIA