Édesapja esztergályos, aki hobbiból borászkodott, édesanyja adminisztrátor volt. Az érdi Vörösmarty Gimnázium biológia tagozatán, „mint a legtöbb lány, én is tanár vagy orvos akartam lenni”, de negyedikben mégis a Kertészeti Egyetem mellett döntött. A tartósítóipari karra vették fel, „szakosodáskor pedig már egyértelmű volt, hogy borásznak megyek”.

Az 1984-ben megszerzett diplomával a zsebében a Pest Megyei Pincegazdaságban lett borászati előadó, itt „az első három hónapban végigjárhattam a pincéket, megismertem a munkafolyamatokat és az embereket”. 1986-ban született lányával, majd két évvel később érkezett fiával 1991-ig otthon maradt, akkor pedig már a Kertészeti Egyetem szigetcsépi tangazdaságában helyezkedett el, ahol férje is dolgozott. Itt eljutott az egész üzem vezetéséig, de közben beindult a privatizáció.

1999 és 2004 között férjével 60 hektár szőlőt telepítettek, 2000-ben ki is lépett a tangazdaság privatizált borászati üzeméből, mert a „férjem mondta, hogy lesz egy kis pincénk, ahol kedvemre készíthetek borokat”. Az első termést 2004-ben szüretelték, azóta a Gál Pincészet híre a borvidéken kívül is egyre jobb. Először 2009-ben jelölték az év borásza címre.

Horváth Szabolcs

Egy érdi családi házban él szőlész férjével, illetve gyerekeikkel, a szintén szőlész – most növényorvos mester szakra járó – fiával és francia szakos bölcsészként végzett, a borászatuk marketingjét vivő lányával. Férje szeret vadászni és horgászni, „oda sokszor elkísérem”, és „az évi egyhetes kenutúrára mindig találunk időt”.

– Négyszer állt a pódiumon a top 5-ben, vagyis az év borásza jelöltjei között, de még egyszer sem nyerte el az elismerést. Mit gondol, lesz, és ha igen, mikor lesz nő az év borásza?

– Amikor jelölt voltam, titkon mindig reménykedtem a győzelemben, de egyszer sem voltam csalódott, hogy végül nem én lettem az év borásza. Akkora elismerés volt már az is, hogy jelölt lehettem, hogy az e feletti öröm minden más érzést elsöpört. Nem mondom, hogy nem lenne csalódás, ha legközelebb be sem kerülnék az öt közé. De a jelöltség mindig csak nagyobb erőfeszítésre sarkallt, hogy még jobb borokat készítsünk.

– Pályáján nőként és kunsági borászként is meg kellett küzdenie a hátrányos helyzettel. Milyen előítéletekkel találkozott?

– Talán csak annyival, hogy amikor jelentkeztem a Kertészeti Egyetemre, a szőlész szakra, a fiúk előnyben voltak. Oda nem is sikerült bejutnom. Később nőként már nem érzékeltem előítéletet. Korábban a borversenyeken például olyan kevés nő volt, hogy inkább azt éreztem, örülnek nekem, vagy annak az egy-két női borbíráló társamnak, akikkel színesítettük egy kicsit a csapatot.

– Az Alföldről Frittmann, Font és ön is neves borászok, befutottak. Belülről hogy látja, van alapja a kunsági borvidékkel kapcsolatos előítéleteknek, és önök csak kivételek?

– A borvidéket még mindig egy kicsit lekezelik, de ez teljesen alaptalan. Tavaly például a Kunság jól szerepelt a franciaországi rozé világversenyen – a három magyar aranyból kettő kunsági volt –, igaz, ezt a reklámlehetőséget nem használta ki. Eleinte az éttermekben nekünk, vagyis inkább a vendéglátósoknak is meg kellett küzdeni az előítéletekkel, de a boraink mindig meggyőzték a vendégeket.

– Előfordul, hogy irigykedik más borvidékek adottságaira azok nedűit kóstolva? Mi az, amit szívesen „áttelepítene” saját szőlőibe is?

– Irigykedés nincs bennem, viszont ami mindig is tetszett, az a töki borok jellegzetessége, amely a meszes talajból adódik. Igaz, nálunk is meszes a talaj, így a savak szépen megmaradnak, nem égnek el. Tehát nem borvidéki adottságot „telepítenék át”, hanem inkább a technológiát fejleszteném tovább, szívesen érlelném fahordóban is egyes borainkat. Egy-egy nagyon jó évjáratban szekszárdiak mondták már a vörösborainkra, hogy ezt a saját pincéjükbe is elfogadnák.

– Honnan jött az indíttatás, hogy a Balaton északi partján is terjeszkedjenek? Más filozófiával készülnek ott a borok?

– Nem, a balatoni szőlőinket is Szigetcsépen dolgozzuk fel. Nem azért vásároltunk ott területet, hogy másik borvidékről is legyenek boraink, hanem a termésbiztonság és a választékbővítés miatt. A technológia és a filozófia ugyanaz: az első évben például a szigetcsépi szürkebarátunk a vakkóstolásnál először verte a balatonit. Utóbbi lassúbb fejlődésű, később teljesedik ki.

– Fehér, vörös vagy rozé? Melyik a kedvenc borfajtája?

– Hozzám a fehér és a rozé áll közelebb. De érdekes, hogy a legjobban a rozé fogy, utána pedig a vörös. Szeretem a kékfrankost, rozénak és vörösnek is kiváló.

Horváth Szabolcs

– Melyik borászra néz fel a leginkább?

– Legfőképp a férjem véleményére adok, általában mindent együtt döntünk el. Nagyon jól tud kóstolni, még az éppen csak kiforrt bornál is megérzi, ha az kiemelkedően szép lesz. Az egyetem utáni gyakorlati tanítómesterem pedig Maya Ernő, aki 2002-ben lett az év borásza. Most is baráti a kapcsolatunk, és sokszor kérek tőle tanácsot is.

– Miben tud – ha tud – többet adni magából a borába egy női borász? Van-e különbség a női és a férfi borászok között?

– Sokszor mondják, hogy a borainkban érezni a tipikus női jegyeket: a gyümölcsösséget, a könnyedséget. Én azért remélem, a tisztaság, a precizitás és a munkafolyamatok betartása is tükröződik.

– A rendszerváltás előtt a Pest Megyei Pincegazdaságban szocializálódott. Vannak rémtörténetei a szocialista borászatról?

– Akkor az orosz export határozott meg mindent. Engedélyezett volt a seprőbor-gyártás, hozták is be hozzánk Budafokra a többi pincéből, és abból készültek a vermutok. Nem is értem, ezt hogy engedélyezhették.

– Az egyetem szigetcsépi tangazdaságában a labort, majd a pincét vezette, végül az egész borászatot önre bízták. Mit gondol, mivel győzte meg kinevezőit?

– Mindig nagyon szerettem a borral foglalkozni, inkább hobbinak, mint munkának tekintettem. Szerencsém is volt, mert amikor szüret volt, a nagyszülők sokat segítettek, gyakorlatilag ők járatták iskolába a gyerekeket. Így mindig ki tudtam venni a részem a munkából, ezekben az időszakokban reggeltől éjszakáig, nem kellett a munkaidő végén felpattannom, hogy rohanjak a gyerekekért, mert tudtam, hogy jó kezekben vannak.

– Mikori az első kóstolási élménye? Kellemes, vagy akkor „túlkóstolta” magát?

– Bár 12-13 éves koromban gyerekzsúrokon apukám mindig csinált nekünk „maflát”, vagyis a málnaszörpbe töltött egy kevés bort, az első igazi kóstolásom az egyetemen volt. Bejártuk a borvidékeket, és egyszer elmentünk a tokaji Pogácsás pincébe. Ott megmondták, hogy a kóstoláshoz kitöltött borokat nem lehet kiönteni. Voltak velünk más szakokról is, de mi borászok megvédtük a mundér becsületét. Amikor feljöttünk a negyven fokba, akkor azért éreztem, hogy megütött a bor.

– Néha azért „kikapcsol” egy kis sörrel is?

– A fiúk a kóstolás után isznak egy kis sört, de én nem tudnék bor után. Nekem akkor már inkább egy jó hideg fröccs esik jól. Nem mondom, hogy a nyári nagy melegben nem iszom meg egy-egy pohár sört is, de tényleg csak ritkán.

– Férje szőlész, boraik sikerét tekintve is bejött a házassága. De hogyhogy a borainál alig találunk házasítást?

– Ez a férjemnek is köszönhető, szereti a fajtaborokat. Ha jön hozzánk egy egyetemista csoport, be tudjuk mutatni a fajtajellegeket. De mostanában már kezdünk egy kicsit elmenni a házasítások felé, azzal is nagyon szép borokat tudunk készíteni. A rozénál például nagyon bejött.

– A gyerekeit már kicsiként levitte a pincébe? Hogyan sikerült beléjük plántálni a borászat tudományát?

– Amikor egész kicsik voltak, munkaidő után mentünk a szőlőbe, vittük őket magunkkal. Akkoriban sokat beszéltünk itthon a tangazdaságbeli gondokról. Annyit hallották, hogy láttam rajtuk, elegük van a borszakmából . De aztán felnőttek, és a fiam teljesen beleszerelmesedett a szőlőbe, és a lányom is úgy érezte, hogy itt hasznosabb. Ez nekünk nagyon jó érzés.

– A pincészet minden borához megvan a kulináris ajánlata? Netán ezeket maga is el tudja készíteni?

– Ezzel még nem foglalkoztunk, de ha arról lenne szó, egyiktől se jönnék zavarba. A férjem sok vadételt tud készíteni, és nem feltétlenül vörösborral kínálja őket. Egy jó rozé vagy könnyed olaszrizling bármi mellé nagyszerű kísérő lehet.