Hol tart a magyar cukrászat? 5. – Szamos
Ha torta, akkor marcipán és ha marcipán, akkor Szamos. A márka neve idehaza gyakorlatilag egyenértékűvé vált a mandulás édességével. Sikerükhöz nem fér kétség, ezért úgy éreztük, érdemes őket is megkérdezni, mit gondolnak a magyar cukrásziparról?
A Szamos marcipán szép lassan hatalmas nemzetközi cégek márkáival azonos ismertségre tett szert Magyarországon. Figuráik, bonbonjaik egyáltalán nem csak a születésnapok állandó kellékei. 10 édességbolttal és 12 cukrászdával a piac meghatározó képviselőjének mondhatók, akik több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. A legendás hírű Szamos Mátyás szakmai tudása volt az az értékes alap, amelyre épitkezhetett a céget tovább vivő család. Ám, aki próbálkozott már vállalkozással, az tudja, ez önmagában nem elég ahhoz, hogy egy aprócska családi cég idáig jusson. Ezúttal a Szamos birodalom üzleti sikerei mögött álló, Kelényi Gyula, tulajdonos-cégmenedzsert kérdeztük: mire van szüksége a magyar cukrászoknak?
“Elsősorban annak felismerésére, hogy a hazai cukrászat színvonala alacsony, változásra, fejlődésre van szükség" - szögezte le. A cukrászat ott tart ma, ahol az éttermi vendéglátás 5-10 évvel ezelőtt. Már megvannak a kiindulási alapok, de homokba dugja a fejét a szakma ” – értett egyet sorozatunk korábbi interjúalanyaival Kelényi, aki mérnöki háttérrel érkezett 30 évvel ezelőtt az édességbizniszbe. Saját tapasztalatai, eredményei elég fényesen bizonyítják, hogy igaza van, amikor arra int, a cukrászat is elsősorban vállalkozás, amelyben nyilván fontos szerepe van a kreatívitásnak vagy akár a művészetnek is, de ha az alkotó mellett nincs egy üzletember, akkor nem biztos, hogy boldogul. “Tudomásul kell venni, hogy a cukrászda nem csak süteményt árul, hanem egy szolgáltatás csomagot, amelybe beletartozik a környezet, a kiszolgálás, a kommunikáció , ezekért együtt jön be és fizet a vendég. A cukrászat is végeredményben vendéglátás” – figyelmeztet egy valódi, mégis elhanyagolt evidenciára a Szamos vezetője.
“Valódi versenyhelyzetnek kell kialakulnia, ahol a lemaradók bizony becsukhatják a boltot, és csak az marad talpon, aki minőségi árut és szolgáltatást kínál. Az éttermek esetében ez a folyamat már megkezdődött, meg is van az eredménye. A még jelenleg érezhető válság is rásegíthet, egyfajta tisztítókúraként” – állítja a szakember, aki azonban úgy látja, a cukrászoknak még mindig kivételes a helyzete. “A cukor szerepe meghatározó az életünkben, azt mondják, úgy hat a szervezetünkben, mint egy fájdalomcsillapító. Az igénytelen fogyasztó ma megelégszik azzal, hogy cukor adagját porból készült piskóták és műanyag krémek formájában kapja meg. Ezért a cukrász szakma még kevésbé érzi a problémákat.“
“Ez a helyzet azonban nem fog sokáig fennmaradni. Hiszen a multinacionális cégek olcsóbban állítják elő és kínálják a mutatós, de műanyag tortákat. Ezen a területen nem lehet velük versenyezni. Az emberek előbb–utóbb észre fogják venni, ha a sarki, kis cukrászdában éppen olyan gyenge minőséget kapnak, mint a hipermarketben. Csak éppen a cukrászdában többet kell érte fizetni. Ezért a fogyasztók el fognak fordulni az alacsony minőséget nyújtó cukrászdáktól. Egyetlen kitörési lehetőség létezik: a kézműves, hagyományos recepteken alapuló, természetes anyagokat használó, minőségi cukrászathoz való visszatérés."
Kelényi radikálisnak látszó ötletei ellenére is a régi iskola híve: “Bár örülök Mihályinak és társainak, de szerintem nem ők váltják meg a szakmát. A közönség ugyanis elsősorban még mindig a hagyományos típusú cukrásztermékeket keresi. A hagyományos sütemények megtartása mellett a választékot fokozatosan kell bővíteni, újítani. Ahogyan nem vagyok híve a molekuláris gasztronómiának, az újraértelmezett lecsónak, úgy nem értek egyet a Dobos torta újraértelmezésével sem” – vallja Kelényi Gyula, aki a vásárlókba és a Szamosba vetett bizalmát egy izgalmas és méretes új projektben bizonyítja hamarosan a pesti belvárosban.