Az étteremkritikusság mint munka az átlagember számára irigylésre méltó elfoglaltságnak tűnik. De több hiteles forrás, mint a legutóbbi interjú egy Michelin-ellenőrrel a New York Times-ban, azt állítja, hogy ez a feltevés közelében sincs az igazságnak. Bizonyos személyiségtípusok számára nyilván igen vonzó az a hatalom, amivel egy étteremkritikus rendelkezik cikkei tárgya felett, de akadnak olyanok, akik képesek felülemelkedni az akár őrülethez is vezető játszmákon. Az egyik ilyen író/újságíró Ruth Reichl, akinek tavaly megjelent könyvéről már hosszasan hozsannáztunk rovatunkban korábban. Most úgy tűnik, megtaláltuk méltó párját is Jay Rayner személyében, aki a 90-es évek vége óta ír étteremkritikákat az Observer számára, és 2006-ban a British Press Awards szavazásán elnyerte Az év kritikusa címet.

A Gabo kiadónál megjelent, Aki végigette a világot című könyvből megtudjuk, hogy bár a brit étteremkritikusok jóval többen vannak, mint amerikai társaik, mivel az angol sajtópiac nem annyira koncentrált, a hatalom is jobban eloszlik közöttük. Veszélyek azért rájuk is leselkednek. Legalábbis a gondokolkodó típusra, amilyen Rayner is, akit tulajdonképpen kétségei indítottak el világkörüli zaba-körútjára. Rayner az a fajta ember, akinek ítélőképességét nem homályosítják el a Michelin csillagok, a hírnév vagy gazdagság, de még a saját előítéletei sem. Ha valami jó, a legnagyobb ellensége házában is bevallja magának, ám ha valami rossz, azt sem fogja tagadni, hiába világelső a séf különben. Szinte már kíméletlen, de nem csak másokkal szemben képtelen az elnézésre, saját ítéletét, ízlését is folyamatosan vizslatja. Betegesen hangzik? Nos, Rayner intellektusához, kulturális örökségéhez, amelyről oly szívderítően őszintén beszél, tagadhatatlanul kapcsolódik egy jó adag neurózis, de ez a szerző kritikusi és írói képességeit egyáltalán nem gyengíti, inkább erősíti. Különösen, hogy az ön- és közmarcangolás igazi angol humorral van fűszerezve, amely csípős, mégis szórakoztató.

Az Aki végigette a világot az alcím és Rayner eredeti szándéka szerint a  tökéletes vacsora kereséséről szól, de az eredmény végül egy erősen tabudöntögető  kiáltvány lett. Mert a világ leghíresebb éttermeiben egy éven át tartó kísérletezés után kettő, azaz pontosan 2 darab tökéletes vacsorát sikerült elfogyasztania a szerzőnek! Egyet Tokióban, egy “no name” étteremben, a másikat pedig Párizsban. Az utóbbi azért nem annyira meglepő. Az összes többi nagyágyú, akik mögött a legrangosabb, legnépszerűbb nevek álltak, csalódást okozott. Las Vegas – üres csillogás, Moszkva – veszélyes puccparádé, Dubai – kivéreztetett konyha, Tokió – őszinte érdeklődés, New York – sznobparádé, London – a múlt terhe, Párizs – a múlt ereje. Talán így foglalhatnánk össze Rayner tapasztalatait.

Ha még a legjobb éttermek is kiszámíthatatlanok, akkor minek olvassuk el egyáltalán Rayner könyvét? – merülhet fel az olvasóban. Egyrészt azért, mert igen szórakoztató, másrészt azért, mert sehol máshol nem kapunk ennyi információt a témáról, harmadrészt pedig azért, mert csodásan felszabadító a hatása. Ha együtt járjuk végig az utat, együtt döbbenünk rá a szerzővel, mennyire hiábavaló is a legdrágább, agyonsztárolt helyekre vágynunk, amikor a város legjobb vacsorája sokszor egy bisztró szendvicsében jelenhet meg. Mert az igazán jó étel nem öncélú, lehet kísérletező, lehet furcsa, de igenis kell, hogy legyen értelme és hiteles koncepciója. Talán ezért is került ki győztesként egy francia és egy japán étterem, ahol az évszázados tradíciókat képesek pont annyi tisztelettel kezelni, amennyi a megújuláshoz szükséges. Egyébként meg, ha Jay Raynerre hallgatunk, úgyis csak az számít, hogy jól érezzük magunkat, csillagoktól és kritikáktól függetlenül.